Campus

Sárga leveles, hazalátogatós, napos vasárnap. Október tizenhatodika. Tagadhatatlanul ősz van. A városban is, de falun minden egyes porcikáddal érzed. Mert ott a száradt, égetett falevelek füstje – amit sosem tévesztenél össze mással –, a hegyvidéki hideg, ami megcsípi az arcod, ott a druzsbahang, a levélropogás és dióreccsenés a talpad alatt. Vénasszonyok nyara ez, otthon csak így emlegetik.

A faluban egy öreg ház előtt mama ül a padon. A telefonját bütyköli, észre sem veszi, hogy megérkeztünk. Aztán látjuk, hogy fülig ér a szája, s tudjuk, felismert.

Az eligazító gyűlés napján az eső illata nehezen tudta elnyomni az elsőéves újságíró hallgatók izgatottságát és pozitív szorongását, de semmi okunk panaszkodni. Amint megláttuk, hogy önfeledt mosollyal és gyermeki kíváncsisággal mértek fel minket elődeink és professzoraink, minden szürke gondolat, minden fekete paca a fehér lapon eltűnt. Azonban vissza a legelejére…

 Azon szerencsés diákok közé tartozhatok, akik már belekóstoltak a kolozsvári diákéletbe. Tavaly ugyanis elsőéves gazdasági informatikus hallgatóként mindaddig ott éltem, míg a járvány kitörése – sajnos azóta is tartó – online oktatásra kényszerített mindenféle képzési formában részt vevőt. Új, kolozsvári élmények hiányában volt időm emésztgetni, feldolgozni mindazt, ami abban a csekély félévben történt, amíg ott éltem. Következésképpen pedig két érdekes dolgot állapítottam meg.

A legbátrabb ember, akit ismerek. Török Richárd két éve határozta el, hogy egy hátizsákkal és autóstoppal elindul Erdélyből, pontosabban Kilyénfalváról Nyugat-Európa felé. Húszévesen ezt bejelenteni elég meglepő és bátor dolog, de tudtuk jól, hogy talpraesett. Bár a járvány őt is hazazavarta, legalább volt alkalmunk személyesen beszélgetni az élményeiről és tapasztalatairól.

– Minek a hatására és hogyan tervezted el, hogy egy hátizsákkal végigjárod Európát?

A bizonytalanság korát éljük. Bizonytalan a holnap, a következő hét pedig már maga a jövő. Az emberek rettegnek. Kétségbeesett zokogások fültanúi a szobák falai. Állnak ridegen, moccanatlanul, akárcsak a valóság, melynek hideg karmai minduntalan érted nyúlnak. Ebben a bizonytalan, fájdalommal és félelemmel teli időszakban kicsit én is felnőttem. 17 évesen úgy éreztem, változtatnom kell és enyhe reményt csempésznem a kilátástalanságba.

Rövid, mégis tartalmas, egyszerűnek tűnik, mégis a lelkemig hatolt. Ennél találóbb mondatot ki sem tudnék találni, ha Tormási Vyktória Rólunk szólt című történetére gondolok. Az alig kétszáz oldalas regény szinte azonnal belopta magát a szívembe, amit később sikerült alaposan összetörni, végül egyberagasztani.