Másfél év után bizton kijelenthetjük, hogy mindenkinek megvan a maga véleménye és tapasztalata a folyamatosan változó, tudományos alapokat sokszor csak nyomokban, logikát és következetességet pedig nyomokban sem tartalmazó határozatokról, megszorításokról. Még szomorúbb, amikor a rend őre se ért egyet ezekkel, de képes a szabályok be nem tartásáért megbüntetni. Ezzel szemben én egy teljesen ellentétes történetet kell hogy elmeséljek. Néhány napja, kellemesen hideg estén álltunk Krisztinával, újságíró kolleginával a lépcsőháza előtt.
Campus
Sárga leveles, hazalátogatós, napos vasárnap. Október tizenhatodika. Tagadhatatlanul ősz van. A városban is, de falun minden egyes porcikáddal érzed. Mert ott a száradt, égetett falevelek füstje – amit sosem tévesztenél össze mással –, a hegyvidéki hideg, ami megcsípi az arcod, ott a druzsbahang, a levélropogás és dióreccsenés a talpad alatt. Vénasszonyok nyara ez, otthon csak így emlegetik.
A faluban egy öreg ház előtt mama ül a padon. A telefonját bütyköli, észre sem veszi, hogy megérkeztünk. Aztán látjuk, hogy fülig ér a szája, s tudjuk, felismert.
Az eligazító gyűlés napján az eső illata nehezen tudta elnyomni az elsőéves újságíró hallgatók izgatottságát és pozitív szorongását, de semmi okunk panaszkodni. Amint megláttuk, hogy önfeledt mosollyal és gyermeki kíváncsisággal mértek fel minket elődeink és professzoraink, minden szürke gondolat, minden fekete paca a fehér lapon eltűnt. Azonban vissza a legelejére…
Azon szerencsés diákok közé tartozhatok, akik már belekóstoltak a kolozsvári diákéletbe. Tavaly ugyanis elsőéves gazdasági informatikus hallgatóként mindaddig ott éltem, míg a járvány kitörése – sajnos azóta is tartó – online oktatásra kényszerített mindenféle képzési formában részt vevőt. Új, kolozsvári élmények hiányában volt időm emésztgetni, feldolgozni mindazt, ami abban a csekély félévben történt, amíg ott éltem. Következésképpen pedig két érdekes dolgot állapítottam meg.