Sárga leveles, hazalátogatós, napos vasárnap. Október tizenhatodika. Tagadhatatlanul ősz van. A városban is, de falun minden egyes porcikáddal érzed. Mert ott a száradt, égetett falevelek füstje – amit sosem tévesztenél össze mással –, a hegyvidéki hideg, ami megcsípi az arcod, ott a druzsbahang, a levélropogás és dióreccsenés a talpad alatt. Vénasszonyok nyara ez, otthon csak így emlegetik.
A faluban egy öreg ház előtt mama ül a padon. A telefonját bütyköli, észre sem veszi, hogy megérkeztünk. Aztán látjuk, hogy fülig ér a szája, s tudjuk, felismert.
A házban meleg vár, a csempekályhában pattog a tűz, a tetején ebéd melegszik. Káposzta, ami talán kissé oda is kapott már. A gőzét jó mélyre szívom – tudja az ég, de teljesen más, ha a jó régi kemencén készül el. Ilyenkor nincs helye ellenkezésnek, mama biztos benne, hogy éhesek vagyunk, s abban is, hogy ennyire finomat még sosem kóstolt a szánk. A kenyeres zacskóból a diós kalács is az asztalra kerül, ami ismét kisebbre és rosszabbul is sikerült, mint ahogy kellett volna, s talán kicsit oda is égett, mert a sütő már igazán nem a régi.
Mama sürög-forog a néhány négyzetméteren, meg sem mondaná az ember, hogy egész héten fájt a lába. A kezében kóláspalack, rajta felirat: Szilva 2021. Kérdezés nélkül a felnőttek kezébe nyom egy-egy pálinkáspoharat, s ember legyen a talpán, aki megpróbál nem kérni. Beszélgetésbe elegyedünk, s csakhamar feltevődik a szezon legfontosabb kérdése: mégis mikor lesz meg a kukoricaszedés? Hirtelenjében minden egyéb eltörpül a kukoricaszedés mellett, mind tudjuk, már az is késő lenne, ha ma meglenne. Mama tágra nyílt szemekkel várja a választ, mi csendben a földet bámuljuk, mindenki a helyes válaszon töpreng. Meglesz az is – hangzik el végre, mire mama felcsattan: azonnal fel kell hívni Pistát a kombájnért, mert lassan tél van, s nem mellesleg a szomszédnak már rég a kasban áll a kukoricája. Hát ez rettenet.
Egyezkedünk, közben mama tíz perce a fiókban keresgél valamit, amit azért tett oda, hogy tudja, hol találja. Váratlanul két kupont nyom a kezembe, amiket a postás hagyott a nyugdíj mellett, s Bözsi mondta, hogy vásárolni kell velük a Kauflandban. De azért nézzem csak meg az interneten, mert ott mindenről írnak, s ha már itt tartunk, igazán megtaníthatnánk őt is internetezni, a tévében egy ideje úgyis csak a hülyeségeket beszélik. Nagyon úgy néz ki, hogy nem csak ott. Bözsike szintén zöldeket beszél, de mi elnevetjük a dolgot, s mama megjegyzi: ő nem is hitte, hogy csak úgy ingyen osztogatnának pénzt, sose volt része ilyesmiben.
A téma a nyavalyás betegségre terelődik, mama arra kér, hogy ne igazán találkozzunk mindenféle emberrel, ha visszatérünk a városba. Fogalmam sincs, miket gondolhat még rólunk, de az is elhangzik, hogy ne flangáljunk mindenfelé, ha nem muszáj. Ami pedig a legfontosabb, hogy ha a hűlés bármiféle jelét észlelnénk, a hagymateát ne feledjük, az mindig tudja a dolgát.
Még mielőtt újra felmerülne A kérdés, megpróbálunk elindulni, úgyis még az igazi haddelhadd előtt állunk, ami a megyek, csomagoljak nektek mondattal veszi ezúttal is kezdetét. Fél óra elteltével csak egy kis ezzel-azzal, avagy négy darab szatyorral sétálunk kifelé, miközben mama azt magyarázza, hol és hogyan kell tárolnunk a csomagot, illetve mit kéne leghamarabb elfogyasztanunk, mielőtt megromlik. Az is elhangzik, hogy a tegnap vágott csirkéből illene még a hét elején egy jó kis reszelt levest főzni.
Nem kérdés, valóban illene. S illene időben megszedni a kukoricát, megenni az ötödik töltött káposztát – erővel is, ha jólesik –, s illene nem megbetegedni, ha nem muszáj. Igen, mama, rajta vagyunk a dolgon.
