Lassan két órája utazom a vonaton. Bámulom a tájat az ablaknak dőlve, a fülemben lassú, nyugtató zene szól. Kedves nyári emlékek cikáznak a fejemben, és mosolygok. Körülnézek a vagonban. A legtöbb utason fejhallgató, elnyomják a vonat monoton kattogását, akárcsak én. Egy fiú candy crushozik, egy másik filmet néz a mobilján. Egy ideje nem néztek fel a képernyőből. A kalauz gyakran elsétál mellettem, ellenőrzi az újonnan csatlakozott utasok jegyét.
Eszembe jut, amikor nemrégiben néhány órára szünetelt a Facebook és minden hozzá tartozó közösségi oldal. Kint ültem a lakásunk teraszán egy bögre kávéval és egyik barátomnak szerettem volna válaszolni, de nem sikerült elküldenem az üzenetet Messengeren. Eleinte én is ideges lettem, átkapcsoltam mobilhálózatra, újraindítottam a telefont, majd megint felváltva wifi- és mobilhálózatra csatlakoztam, de semmi. Végül küldtem a barátomnak egy sms-t, majd kis idő után olvastuk a közleményt, hogy szünetel a Facebook, Messenger, Instagram és a WhatsApp. Beszélgettünk arról, hogy bár nekünk nem hiányzik, biztos vannak olyan emberek, akik kétségbeesnek, ha néhány óráig nem tudnak kapcsolatot teremteni az oldalakon lévő ismerőseikkel. Olyanok, akik nem tudnak a valóságban lenni.
Hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben a vonaton is. Megállítottam a zenét, a fülesem is levettem. A legtöbb utas még mindig ugyanabban a pózban nézi a mobilját, esetleg olvas. Nagyon kevés hangot hallok. Egy lány telefonál, két fiú az egyetemről beszélget, közben rá-rápillantanak az érintőképernyős lapos készülékre.
Mi lenne, ha ezt a négy és fél órás utazást telefon nélkül tennénk meg? Mi lenne, ha csak magunkkal lennénk? Mi lenne, ha figyelnénk a környezetünkre, a vonat mellett futó tájra, a gondolatainkra, egymásra? Szóba állnánk az előttünk ülő ismeretlennel? Vagy csak ülnénk szótlanul a helyünkön? Tudnánk-e egyáltalán magunkkal lenni úgy, hogy a szemünket és figyelmünket nem köti le semmi?
