Azon szerencsés diákok közé tartozhatok, akik már belekóstoltak a kolozsvári diákéletbe. Tavaly ugyanis elsőéves gazdasági informatikus hallgatóként mindaddig ott éltem, míg a járvány kitörése – sajnos azóta is tartó – online oktatásra kényszerített mindenféle képzési formában részt vevőt. Új, kolozsvári élmények hiányában volt időm emésztgetni, feldolgozni mindazt, ami abban a csekély félévben történt, amíg ott éltem. Következésképpen pedig két érdekes dolgot állapítottam meg. Az első, hogy még sohasem érzékeltem az idő múlását olyan gyorsnak, mint abban a néhány hónapban, a második pedig, hogy még sosem voltak annyira mozgalmas, eseménydús napjaim, mint akkor. Azt hiszem, még nem rendelkezem kellő ismeretekkel ahhoz, hogy valamilyen kapcsolatot feltételezzek e két jelenség között, de úgy sejtem, a felnőtté válás része mindkettő. Egy filmbéli idézet jut eszembe: „Fura az élet. Amikor az ember gyerek, az idő csigalassúsággal halad, aztán egyik napról a másikra eltelik ötven év.” Bár még nagyon messze van tőlem félév századnyi élet, úgy érzem, épp ezt a változást kezdtem ott megtapasztalni. Ha nem jön közbe ez az aprócska vírus, biztos vagyok benne, hogy még mindig száguldozva telnének a napjaim, egyik eseményt a másik követné úgy, hogy közben nem is igazán észlelem, hogy pontosan mi történik. Itthon azonban jócskán lelassultak a történések, gyakran elmerengek a kolozsvári élményeimen. Örülök és hálás vagyok, hogy azt a keveset is megtapasztalhattam. Így is megannyi nyomot hagyó élményt tudhatok a magaménak, amelyekből bármikor meríthetek. Mert nincs hangulatosabb, mint slam poetryt hallgatni egy zsúfolt kávézóban a barátaiddal, akikről néhány hónapja még nem is tudtad, hogy léteznek, de most életed meghatározó alakítói. Nincs lélekemelőbb, mint visszafojtva hallgatni egyik kedvenc kortárs költődet a dugig telt előadóteremben. Kielégítő gondolat, hogy vár a kedvenc bandád koncertje egy embert próbáló vizsga után. Az az igazság, hogy nagyon vágyom vissza.
Van, akinek az első cikk jelentette az áttörést, másnak az első interjú vagy az első vágott videó. Volt, aki a Campus miatt vette meg első profi kameráját. Mindannyiunk történetében közös a felismerés: minden lehetőséget ki kell próbálni, akkor is, ha az elsőre ijesztő. Egy év alatt nemcsak szakmailag fejlődtünk, hanem csapatjátékosként, barátként, alkotótársként is. Ötleteltünk, néha vitatkoztunk, nevettünk, hajnalig szerkesztettünk, posztoltunk, vagy videót vágtunk. Mindeközben valami sokkal nagyobb épült: olyan közösség, amely hisz abban, hogy nincs lehetetlen. Ha most gondolkozol, hogy belevágj-e, gondolj arra, hogy mi egy év alatt teljesen új alapokra helyeztük a diáklapot. „A Campus történelmet írt” – mondta Botházi Mária a Médianapokról szóló videónkban. És ez még csak a kezdet. Most azonban nyári szünetre vonulunk, de nem tűnünk el teljesen, figyeljétek majd a közösségimédia-felületeinket! Mielőtt elmennénk, elmondjuk, mivel maradtunk.
