Erdélyi magyar nőírók 4.
„Neked a rím / Anyádnak az ing / Szomszédnak a gyerek / Nekem a szerelmed a lényeg // Te nem értesz engem / Én a szomszédot / a szomszéd Anyát / Anya téged” ‒ írja Licker Zsuzsanna fiatal temesvári költő az Ifjúmunkás 1975-ös évfolyamában. A Fúga című rövid vers mintha azt próbálná megragadni, ahogy elcsúsznak egymás mellett a dolgok, ahogy rendszerszerű a találkoztathatóságuk paradoxona. Nem érthetjük egymást, az empátia akadályokba ütközik. Mindezt pedig a nyelvben is megérezteti, formává változtatja. Ha lehet tizenöt sorban fúgaszerkezetet létrehozni, akkor a műfaj csírája a válasz-szerkesztéssel és a variációkkal ott rejlik ebben az alig pár sorban.
A fiatal költő pályájának későbbi kibontakozása társszerzős, férjével, Mandics Györggyel közösen írt könyvekben valósul meg, akkor már M. Veress Zsuzsanna néven közöl. Közös alkotóműhelyük első kiemelkedő pontja a Bolyai János jegyzeteiből című verseskötet 1979-ben. A Bolyai-szakirodalom, a Bolyai-megemlékezések mindmáig számon tartják ezt a különleges munkát, amely Bolyai János életepizódjaitól, szövegtöredékeitől rugaszkodik el, ezt alakítja fikcióvá, ugyanakkor a könyv jegyzetanyagában vissza is kanyarít mindent a tényekhez. Ezt a módszert, a tények és a képzelet egymásba vetítését hasonló kötetépítményekké olyan szerzők alakították, mint Weöres Sándor a Psychében, később Méliusz József a Horace Cockery-Múzeumban, Kovács András Ferenc a Jack Cole- és Lázáry René Sándor-versekben vagy Bogdán László, Király László, Ferenczes István, Kinde Annamária a saját alakmás-verseikben. Legközelebb talán Kovács András Ferenc tervezett verseskönyve, a Caius Licinius Calvus-töredékek teljes kötetté írása áll a Bolyai János jegyzeteiből kiindulópontjához. A Bolyai-hagyaték is számos befejezetlen anyagot, töredéket, az idők során olvashatatlanná alakult részletet tartalmaz, a töredék mögötti összefüggések, szerkezetek felfedezése, feltárása izgalmas feladat. Mandics György és M. Veress Zsuzsanna számára, ahogy korabeli nyilatkozataikból is kiderül, az az izgalmas, ami a matematikai felismerések mögött van, vagy ami Bolyai gondolkodásában ehhez folyamatszerűen hozzáalakult. Mandics és M. Veress könyve a hagyatékbeli Bolyai-mű, a Tan mindegyik részéhez kapcsolódik: az Üdvtanhoz, amely a gondolkodás általános alapjait tartalmazza, a Meltanhoz, amely egyfajta természettudományi enciklopédikus rész, és az alkalmazás lehetőségeit, az aktuális állapotok figyelembe vételét is tárgyalja, végül a Múltanhoz, amely mindezt történelmi dimenzióval egészíti ki. Fontos észrevennünk, hogy a Bolyai-életműhöz való közeledés ezúttal is formává válik, ahogy a Fúga című korai versben: a Bolyai-szövegeknek csak részeit, töredékeit ismerjük, elrendezetlen formában, ezt a kihagyásos, töredékes jelleget pedig üres zárójelek, három pontok jelzik a verseskönyvben. De kommunikálhatók-e egyáltalán az elcsúszó, eltérülő párhuzamosságok valamely nyelven? Az ebbe a problémába ütköző Bolyait így idézi meg a szerzőpáros A megvilágosodás című versben: „Valamitúl, / valami innen a nyelven. / Látható harangszó / az idegekben. // Hogy tudom, / hogy nem tudom / a tárgytalan tárgyat: / szólítni nem-párhuzamból / új paralellákat?” És mindez, a nyelvbe, mint akadályba való ütközés kiegészül a másoknak való elmondhatóság, kommunikálhatóság kérdésével és annak következményeivel: „És bámulni e megváltozott, / de nekik változatlan Földet.”
A Mandics György ‒ M. Veress Zsuzsanna szerzőpáros másik legendás teljesítménye a romániai magyar sci-fi irodalom bizonyára legismertebb sorozata: a Vasvilágok (1986), a Gubólakók (1988) és A dromosz (1992) alkotta trilógia, amely még folytatódott volna, ha nem következik be 1991-ben M. Veress Zsuzsanna korai halála. A disztópia-formátum a korszakban jó lehetőséggé vált számukra az elnyomó rendszerek modellezésére. Ezen túlmenően persze érdemes itt felvetni azt a kérdést is, ami már a Bolyai-könyv esetében is releváns lehet: hogyan dolgozik egy szerzőpáros? Kinek mi a része a végső műből? Tudatos koncepció szerint pusztán a könyvek alapján elkülöníthetetlen az, amit a szerzőpáros tagjai egyénileg visznek be a műbe: „Nem az volt a célom, hogy látványosan betörjek az irodalomba, olyannyira, hogy el sem áruljuk, hogy melyikünk melyik verset írta” ‒ mondja például 1979-ben, a Bolyai-kötet megjelenésekor egy közös interjúban M. Veress Zsuzsanna.
Még kevésbé elválasztható talán a Vasvilágok esetében az, ahogyan az egyes szerzői teljesítmények értékelhetőek. Egy kései interjújában Mandics György azt idézi fel, hogy kezdetben ugyan külön-külön írták meg a novellaciklusok egyes történeteit, de az első darabok után magának a kitalált és gondolatilag felépített univerzumnak a körvonalazása vált a közös beszélgetések tárgyává, ami szervesen közössé tette magukat a teljes köteteket is: „Amikor eldöntöttük, hogy ezek nemcsak különálló szövegek lesznek, hanem könyvet állítunk össze belőlük,vagyis bekerülnek egy rendszerbe, akkor átbeszéltük ezeket az írásokat, és megbeszéltük, hogy ki írja az egyiket, ki a másikat, de olyan is volt, hogy a novella egyik részét én írtam, a másikat ő” ‒ mondja erről Mandics György 2016-ban, példákkal is alátámasztva, hogy a személyes érdeklődési körük, tapasztalataik is irányították, ki milyen helyzetet bontson ki a közösen kitalált világban: a mélytengerek világa a disztópikus megközelítésben így például Mandicsnak jutott, a fiktív nevelési elvek kidolgozása M. Veress Zsuzsannának. Egy másik interjúban arról is szó esik, hogy az egyes történetek pesszimistábbra vagy optimistábbra hangoltsága is befolyásolhatta, melyikük írja meg: „közülünk Zsuzsi a remény szószólója, a pozitív kicsengésű írások tőle származnak. Az ő keze nyomát viseli a Rómeó-vonulat [a Gubólakók című kötetben], amely csak a munka végén került a kötetbe. Én hajlamosabb vagyok a katasztrófára, ő pedig emberivé szelídíti a gondolatokat, szorgalmazza az egyensúly helyreállítását.” Egyfajta mértékletesség is az M. Veress Zsuzsanna-szólamhoz tartozik tehát.
Az írónő pedagógusként dolgozott közel egy évtizedet, már az Ifjúmunkásbeli versközléskor is tanítónői munkahelyet jelez a felvezető. Az 1980-as években azonban betegnyugdíjba kényszerül, és fokozatosan a társszerzői együttműködés is új formákat ölt. Oberten János egyik cikkében olvasom: „Három scifi-kötetük közül az utóbbi kettő drámai körülmények között született. A betegsége által évek óta ágyhoz kötött Zsuzsa – míg férje a munkáját végezte a szerkesztőségben –, végiggondolta a novellafüzér újabb történetének, cselekményének szálait, a jellemeket, hogy aztán Gyuszi hazajövetelével megbeszéljék. Ez utóbbi késő éjszakáig gépelte aztán a kettejük szövegét.” Ebben a formában az együttműködés szükségszerűen még szervesebbé alakul.
Melyek az M. Veress Zsuzsanna-életmű olyan teljesítményei, ahol különálló szerzői egyéniségként is megmutatkozhat? Korlátozott értelemben ilyen a Nagyapó mesefája című könyvsorozat 15. kötete, amelyben Kakas Karcsi kalandjai című mesefüzére olvasható. Ugyancsak Oberten János foglalja össze a sorozat jellegzetességeit, a következőképpen: „meséi eredetiek, egyéniek. A tény, hogy semmiféle más meséhez nem hasonlítanak írásai, annak tulajdonítható, hogy három fajta elem elegyedik bennük: a serdülőkorú gyermek világának ismerete, az ezt kifejező szó-, gesztus- és gondolatrendszerrel együtt a mese szerkezetének, tartalmi-formai követelményeinek betartása, valamint az írónő szellemi tárháza, amely szellemes replikákban, szójátékban, humoros hangnemben, ironikus fricskákban van jelen.” Látható: M. Veress Zsuzsanna a korszak gyermekperspektívát, gyermeki szemléletmódot közvetítő, azt nyelvvé alakító vonulatához kapcsolódik a könyvben ‒ amely külön kiadványként nem, csupán a Nagyapó mesefája antológiaszerű elrendezésében hozzáférhető.
Következésképpen az egyetlen olyan kötet, amelyen csak az M. Veress Zsuzsanna szerzői név szerepel, az 1981-es Baleset című regény (Facla Kiadó, Temesvár). Kortársi történet ‒ talán az egyetlen olyan felnőttregény a romániai magyar irodalomban, amely egy óvodában játszódik. Annak az antropológiai sűrűségű leírása, ahogyan egy óvodában a szocialista Románia különböző nevelési koncepciói összetalálkoznak és összeütköznek, ahogy egy kisvárosi bányavállalat hatalmi erőterének függvényében az óvónők közötti dominanciaviszonyok alakulnak, az rendkívül éles, kritikus tekintetről tanúskodik. Az óvodai munkaközösség női populációja rendkívül rétegzett. Etnikai (román, magyar, német), korosztályi (nyugdíjközelitől tizenévesig, kisgyermekes anyukákig, egyedülálló és férjezett nőkig), mentalitásbeli különbségeket figyelhetünk a regényben, amelyet egy radikális önvizsgálati folyamat tart össze: a rakoncátlan, az óvodai konyhában égési sérüléseket szenvedő óvodás kisgyermek balesetében ki a hibás? A regénybeli laikus nyomozás voltaképpen afelé terel bennünket, hogy észrevegyük: szinte minden szereplőnek egyenként is van valamiféle felelőssége a történetben ‒ sőt a körülményeknek is, amelyekbe természetesen az oktatási célra nem teljesen alkalmas épület maga is beleértendő egyfajta kényszerhelyzetként. A regény egy korabeli kritikusa arra a következtetésre jut, hogy „a komplexitás relativizmusba vált át. Mert az, ahogyan több szereplő kommentálja ugyanazt az eseményt, nemigen teszi teljesebbé a képet, legfennebb az derül ki, hogy mindennek a fordítottja is igaz (lehet).” Azt gondolom, itt a regénnyel szemben támasztott elvárásban van maga a válasz is a kritikus kérdésére: amennyiben a felelősség megnyugtató rendezését várná valaki a regénytől, mint egy klasszikus krimiben, akkor itt relativizmusról lehetne szó. Ha a részletekből összeadódó felelősség („mindenki szem a láncban”) koncepciót követjük, a helyzet bonyolultabb, nem alakítható megnyugtatóvá.
M. Veress Zsuzsanna korán lezárult életművében visszatérő törekvés, hogy az egymás mellett elcsúszó kommunikációs helyzeteket jobban értsük: hol vannak azok a mozzanatok, ahol az empátia akadályokba ütközik, ahol a megértés útjába falak kerülnek. Rendkívül szellemes megoldás a regényben, ahogy a zárójelenetben az óvodai női közösségről kívülről beszél az összeverődő férfitársaság. Az óvodáról kialakított képük a regény kétszáz oldalán túl rendkívül sematikus, leegyszerűsítő ‒ és persze idilli. M. Veress Zsuzsanna tekintete ezeken a felszíni megközelítéseken messze túljuttat, sőt az egyes, egymástól jelentősen különböző női szereplők gondolatvilágába, belső monológjaiba is bevezet. Regénye koncepciózus látlelet és egyben kordokumentum egy női közösség dinamikájáról.
