Nézik, kacagják, majd jön a váratlan kérdés:
– De mi az a nipp?
Pedig gyermeknek már egyikük sem igazán mondható, a nagyobbik most ballagott el az egyetemen. És hát nippjeink is vannak a lakásban...
Magyarázom hát, hogy mi a nipp, s közben elfog a „nosztalgia”. Bizony, mi mindent nem tudhatnak még. Például, hogy egykor a legtöbb lakásban üveghal volt a tévé tetején. Köztük pedig horgolt kézimunka...
Tény, hogy manapság ezt már nehéz kivitelezni: az üveghal nem áll meg a „lapos” tévén. A korábbi macskánk (micsoda idők, neki még rendes magyar neve volt, Lőrinc...) is megjárta a tévével, amikor a régit újra, ilyen laposra cseréltük. A tévét ugyanis addig dobbantónak használta, ha a ruhásszekrény tetejére akart felmenni. Szokása szerint ugrott is, csak hát nem volt már ott a tévének a „háta”, így aztán az új tévével együtt a földön kötött ki.
Meg ugye akkoriban a tévé képernyőjén nem írtak ki olyasmit (a közmédiában, persze, hiszen akkor mi más is lett volna), hogy bocsánatot kérnek a sok hazugságért. Pedig volt abból bőven. Mindig korábban teljesítettük az ötéves tervet, és minden évben rekordtermés volt. Eközben olyannyira jól éltünk, hogy közben bevezették a kenyérjegyet, s az élelmiszerek zömét porcióra lehetett csak vásárolni. Húsvét előtt többszázan álltunk sorban, amikor a közeli boltba tojás érkezett – mire a szüleim megérkeztek erősítésnek, engem (olyan tízévesforma lehettem, iskolából hazafele vettem észre, hogy tojás érkezett) – a kedves felnőttek kitúrtak a sorból. No meg arra is emlékszem, hogy mielőtt gyermekként először és utoljára a tengerparton nyaraltam volna a szüleimmel, a mostani Avram Iancu, egykor Petőfi utcában néhány liter olajat benzinre váltottunk egy kapualjban.
Hja, az autót (értsd: Dacia) sem dobták akkoriban csak úgy az ember után, nemhogy lízingelni lehetett volna. Olykor éveket kellett várni rá. A miénk különleges volt: a benzintartály szája nem hátul, a rendszámtábla mellett volt, hanem oldalt, a hátsó ajtó mellett – állítólag Kanadába készült exportra, de valamiért visszadobták.
És nemcsak az autóra kellett várni, hanem például a vezetékes telefonra is – hacsak nem volt protekciód. Vagy az útlevélre, ha egyáltalán megadták – ha jól emlékszem, kétévente egyszer lehetett utazni vele külföldre. Na és milyen jól lehetett csüngeni a buszon, amikor mentél iskolába. Emlékszem, egy ilyen alkalommal kiesett a zsebemből a teniszlabdám, amikor a 7-es busz vette be a kanyart a Brassó utcába. Na, azt például nagyon sajnáltam.
És még sorolhatnám, mennyi „jó” volt abban a ’89 előtti világban, amelyet egyesek számomra érthetetlen módon visszasírnak. Bár azt nem tartom teljesen kizártnak, hogy az emberek boldogabbak, nyugodtabbak voltak, mint a mai túlhajszolt időkben...
Hogy mi tehát a nipp?
Hát valahol mindez. Filléres emlékek... „kidobni őket nincs erőm” (Bródy).
Apropó fillérek. Épp olvasom, hogy az 1950-ben kiadott 50 filléresek jó állapotban ma többszáz ezer forintot is érhetnek. Hiába, már a fillér sem a régi...
Gino, te mit szólsz ehhez?
