Vákár István és a Szerencse különben furcsa párt alkotnak mostanában. Meg is kérdem viccesen: na, mi van, minden négylevelű lóherét leszüretelt már Kolozs megyében? Rég nem láttam fotót a Facebookon friss szerzeményről, pedig követem. Ő viszont a lehető legkomolyabban válaszolja: kevés olyan nap van, hogy ne találjon bár egyet. Az aznapit a Babeș-parkban szedte, kora reggel. Ezt nem akartam elhinni. Én emberemlékezet óta nem találtam… Mondta, nem vagyok az egyetlen hitetlenkedő, vannak például olyanok a Facebook-ismerősei között, akik hetekre visszakeresték a közzétett fotóit, hogy bebizonyítsák, valójában ugyanazzal a lóherével henceg minden alkalommal. De nem így van. Minden pici négylevelű más és más. És hogy hol terem a szerencse mostanában? Sokat sétál lazításképpen, a zöld pázsit látványa nyugtatja, ilyenkor lassul a tempó, megelevenedik a körülölelő természet, aztán valahogy mindig „belebotlik” egy négylevelűbe. Ott csücsül a rengeteg háromlevelű közt, és amikor ő arra jár, mintha jelentkezne, nyújtaná az ujját: „erre, erre, barátom!”
Lehet, épp ez kell a szerencséhez. Megpróbálni időnként máshova is fókuszálni. Szemünkkel, lelkünkkel egyaránt – elmélkedem magamban egy pillanatra.
Kérdem, mihez kezd velük, a négylevelűekkel, hiszen mára nagy zsákra való gyűlhetett össze, legalábbis a fotókból ítélve. Lepréseli, mondja, miközben gyanút fogva hátranéz. Ez vajon most interjú? Lökött újságírók… – gondolhatja. De azért folytatja: a lepréselt növénykék II. János Pál pápa könyvének lapjai közt nyernek végső nyugalomra, a terjedelmes kötet tele van velük. Nagyon sokat viszont elajándékoz. Kapott a rendőrfőnök, a főorvos, a CFR focicsapat vezetője, de még Camora, a hátvéd is. (Mondjuk, oda kell is az ilyesmi bőven…) Az egykori Vörös Csillag moziban működő Edison dzsessz-klubban be is rámázták, mindenki megcsodálhatja a falon. Meséli, évek után összefut ismerősökkel, már nem is emlékszik az adományozás pillanatára, aztán az átlátszó telefontok mögött meglátja a Trifolium repens, pontosabban quadrifolium becsben tartott példányát. (Közben mi is kapunk egyet-egyet. Megőrizzük.)
De végül hoz-e szerencsét ez a rengeteg négylevelű? Vagy csak alaptalan babona az egész? Legalább egy telitalálat a hatos lottón, valami? – kérdem. Úgy tűnt, Vákár Istvánt különösebben nem foglalkoztatja az akciónak ez a része, mármint az „értékesítés”. Csupán jó tréfa ez az egész, mondja. Sok vad dolog pereg le az orrunk előtt a Facebookon egy nap. Amikor kitesz egy újabb négylevelűs fényképet, az emberek legalább mosolyognak: „né, Vákár, ez a szerencsés fickó már megint talált egyet!” Nem is kell ennél több! – nyugtázza, miközben mi épp lecsapjuk a csomagtartó tetejét, és sebtében búcsúzunk.
