Kedves barátaink érkeztek a nyáron Kolozsvárra, tarsolyukban hozták a ropogós hargitai levegőt. Bejártuk a várost, a Sétateret, a Főteret, elragadtatva szemlélték a várost. Végül visszaértünk a Széchenyi térre, és csodálkoztak, miért is ez a neve a térnek. Többen felteszik ezt a kérdést, kolozsváriak is, de főleg az ide érkező fiatalok, akik sajnos, gyakran Vitéz Mihály térnek nevezik – jegyzete meg a férjem. S természetes, hiszen a teret II. Mihály havasalföldi vajdáról készített szobor uralja. Barátainknak elmagyaráztuk, hogy ez a tér Kolozsvár belvárosában, a Híd utcától a Szamosig tart, és Széchenyi tér a neve, mert itt állították fel 1867-ben Széchenyi István szobrát – Klösz József alkotását. A feljegyzések szerint a tér elrendezéséhez két évvel korábban, 1865-ben sajátították ki az Aranybika fogadó telkét, s a tér közepére került a szobor. A város északi falán kívül, a tizenkilencedik században, a Hídkapu előtti puszta területen tartották a baromfivásárokat, ezért Baromfipiacnak is hívták. 1919. május 7-én forrófejű fiatalok ledöntötték Széchenyi szobrát. 1961–62 között megépült a Köztársaság mozi, majd 1976-ban felállították Vitéz Mihály havasalföldi uralkodó szobrát. Ennek ellenére a teret mi továbbra is Széchenyi térnek hívjuk, és emellett az is fontos, hogy tudjuk, ki volt Széchenyi István, mit köszönhet neki a magyarság, és miért nevezzük őt jogosan „a legnagyobb magyarnak” – magyarázta a férjem.
Leültünk egy padra, hűs permet hűtötte az arcunkat, ha a szökőkút irányába fordultunk. Tovább beszélgettünk, majd elővettem jegyzeteimet és telefonomat, hogy fotókat is mutatva egyből „átugorjunk” a kolozsvári Széchenyi térről az Alpok ölébe, ugyanis négynapos biciklitúrán vettünk részt az Alpokalján, amelynek első napján Széchenyi örökséghelyszíneit kutattuk fel.
Zsirából eltekertünk a nagycenki Széchenyi-kastélyhoz
A szálláshelyről, Magyarországról, a Sopron megyei Zsira községről indultunk, és olyan helységeket látogattunk meg, amelyek kapcsolódtak a gróf Széchenyi családhoz. A Széchenyi család történelemformáló személyiségeinek otthona a nagycenki Széchenyi-kastély, amely 2016-ban vált emlékhellyé. Nagycenk Soprontól 12 kilométerre, az Ikva- és Arany-patak völgyében található, már a bronzkorban lakott terület volt. A család első kiemelkedő alakja Széchényi György, aki papi pályát futott be. A birtokot 1678-ban említették, a kastély barokk stílusú, az eredeti terveket Francz Anton Pilgram készítette, és 1750-ben fejezték be az építkezést. Ezután készült el a középrizolit oromzatában lévő nagy méretű Széchényi–Barkóczy egyesített grófi családi címer. A kastélyhoz tartozik a kert és a híres hársfasor is. A kastély már Széchényi Ferenc, Somogy vármegye főispánja életében is meghatározó jelentőséggel bírt, nevüket Szécsény mezővárosról eredeztetik. Megemlítendő, hogy Széchenyi István írta először ékezet nélkül a nevét, ezért használjuk ezt az írásmódot.
Megnéztük a kastélyt, a tárlatvezető izgalmas történetekkel, hasznos információkkal tette élménydúsabbá a látogatható tereket. Széchényi Ferenc fia, Széchenyi István Bécsben született 1791-ben, gyermekkorát Nagycenken töltötte. Katonáskodása után bejárta a keleti és nyugati országokat, majd hazatért, és megkezdte munkáját a politikai életben és a birtokon. Külföldön szerzett tapasztalatait felhasználva mintagazdaságot hozott létre, felújíttatta a kastélyt, kivitelezte a gázvilágítást, a fürdőszobát, a vízöblítéses vécét.
Széchenyi István volt a 19. századi reformkor elindítója, érdemei a magyar gazdaság, kultúra és a modern infrastruktúra alapjainak megteremtésében, valamint a nemzeti öntudat felébresztésében rejlenek. Nevéhez fűződik a Lánchíd megépítése, amely szorosabb kapcsolatot létesített Buda és Pest közöt, ezt a Hídember című film tette szemléletessé. A dunai gőzhajózás beindítása, a Tisza szabályozása, az első magyar gőzmalom, a dunai hajózás biztosítása a Vaskapunál ugyancsak az ő érdeme. Fotók, filmrészletek tették érthetőbbé munkáját a kiállításon, láttunk egy részletet az „Aranyemberből” is. Az ő munkája áll a lóversenyzés meghonosításában, a vasútfejlesztés előmozdításában, cukorgyártás, selyemhernyó-tenyésztés tervezésében. Szinte mindegyik teremben „életre kelt” a képernyőn Lunkányi János bölcsészdoktor, Széchenyi házitanítója, későbbi hű barátja, aki elárult titkokat a gróf életéről. Például a nyelvújításban is szerepet vállalt, neki köszönhetjük a „pezsgő” valamint a „fagylalt” szavainkat is.
Széchenyi István felismerte a magyar nyelv és kultúra támogatásának fontosságát a nemzet megmaradásában. Létrehozta a Magyar Tudományos Akadémiát, felajánlva egyéves állandó jövedelmét. Óriási feltűnést keltett, hogy a felajánlást magyar nyelven tette az addigi megszokott latin nyelv helyett. Szorgalmazta az első állandó magyar színház megnyitását, megalapozta a magyar parlamenti és polgári közéletet majd a kaszinót, ahol az úri társaság találkozhatott, megvitathattak haladó eszméket. Saját tapasztalata nyomán tudatosult benne az egyenlő jogokat biztosító törvények létrehozása, a nevelés fontossága. Értékes műgyűjteményét és könyvtárát felajánlotta a magyar nemzet javára, így lett az Országos Széchényi Könyvtár alapítója. Kitűnő érzéke volt az emberek megnyeréséhez, jól tudott tárgyalni angol vállalkozókkal, mérnökökkel, értelmiségiekkel.
Számomra dolgozószobája volt kiemelkedő, kitűnt, mennyire ragaszkodott feleségéhez, saját és fogadott gyermekeihez, barátaihoz. Végül betekintettünk fiai, Ödön és Béla munkásságába elért sikereik nyomán. Még időt szántunk a híres író, politikus, polihisztor, közgazdász sírhelyének megtekintésére, majd megebédeltünk és folytattuk a kerékpározást.
Következő megállónk Röjtökmuzsaj volt, ahol megnéztük a Szidónia Kastélyszállodát, gyönyörű kert övezte az épületet. A két település egyesítéséből származtatott helységet a középkori írások a 13. században említik először – mesélte a római katolikus plébános. Beszámolt a hagyományokról, „a Mária-keresésről”, az éjszakai körmenetről Kisboldogasszony alkalmával. Sopronhorpácson is megálltunk, a Kisalföld nyugati peremvidékén, ami 1677-től volt Széchenyi-birtok. Itt áll az 1773-ban épült barokk stílusú Széchenyi-kastély, ide látogatott több alkalommal is Liszt Ferenc.
Iván település közepén a Széchenyi-kastély ma iskola
Erdős vidéken pörögtünk tovább, amikor Ivánba érkeztünk. A falu eredete az Árpád-korba nyúlik vissza. Itt nagy múltja volt az urasági majornak, szabadon használhatták nemesek, jobbágyok a nagyerdőt fagyűjtésre, legeltetésre, makkolásra. A falu közepén áll a Széchenyi család egykori emeletes kastélya, ami most általános iskola.
Pusztacsalád ugyancsak a Kisalföld nyugati felén található, alacsony népességű falu. 1861-ben még nem lehetett nyilvánosan emlékezni Széchenyi Istvánra, de a megye már akkor tanúságot tett „a legnagyobb magyar” iránti tiszteletből, és hazafias polgárai emlékművet állítottak a falu közepén. Mi is megnéztük a szobrot. Utolsó megállónk Hegykő volt, a Fertő-tó nádasokkal övezett partja mellett fekszik, és a Nemzeti Parkhoz tartozik. Első középkori okleveles forrása 1262-ből való. Először Nádasdy-birtok volt, majd 1771-ben kerül a Széchenyi családhoz. A falu régen földműveléssel, halászattal, nádaratással foglalkozott, ma már az idegenforgalom, a turizmus a megélhető forrás.
Szakonyról indult másnap a kirándulás, és településről településre minden kápolnánál kulturális programokkal várták a kerékpárosokat. Volt, ahol a helybéli kórus énekelt, élő zene is fogadott, és együtt énekeltük a közös dalokat, például a székely himnuszt is. A Kövirózsa Kulturális Egyesület műsorába, illetve a májusfa kitáncolásába is bekapcsolódhattunk. Szívet dobogtató szavalatok csendültek, több helyen beszélt a plébános, a gondnok vagy a polgármester, akik a falu múltját, jelenét, a kis ékszerdoboz-értékű kápolnák titkait fedték fel. Mindenütt gazdagon meg is vendégeltek, nem hiányzott a szendvics, helyi termelők sajtja, felvágottja és sok sütemény, üdítő, limonádé is volt bőven. Nem volt könnyű dolguk a házigazdáknak, hisz az évente megrendezett túrán idén több mint száz kerékpáros látogatta meg a tizenegy helységet.
Gyalókán megnéztük a műemlékjellegű Keresztelő Szent János-templomot, eredeti, népies barokk berendezése nagyrészt megmaradt, elsősorban a szobrokkal díszített oltár és rokokó díszes orgona figyelemreméltó. Répcevis gyönyörű zöld környezetben fogadott, ahol megcsodáltuk a 17. század végén épült Rózsafűzér Királynéja kápolnát.
Ausztriában megnyitották előttünk a locsmándi templomot
Átpörögtünk Ausztriába is, ahol megnyitották előttünk a locsmándi templomot, amely kérkedett a gazdagságával – annál egyszerűbb volt a plébános, aki áldását adta a csapatra. Zsirán az Östör-kápolna várt, amely Östör Antal emlékét őrzi, tökéletes helyszín a csendes elmélyülésre és emlékezésre.
Sopronhorpács gazdag történelmi múltja lépten-nyomon utolérhető a településen. Legjelentősebb a Szent Péter és Pál templom, amely 13. századi románkori plébániatemplom. Az egyik legrégebben épült országos kiemelt jelentőségű egyházi műemlék, egyedülálló a hét-hét faragott oszlopból álló bélletes kapuja. A völcseji Szűz Mária-kápolna egy csendes útszéli látnivaló, az épület egy kis toronnyal és egyetlen kézzel húzható haranggal rendelkezik. Lövő határában kis csoda bújik meg, a Kármelhegyi Boldogasszony-kápolna, a helybéliek Kolics-kápolnának hívják. Festőien szép környezetben, szántók, erdősávok oltalmazón fogják körbe, és innen csodás panoráma kínálkozik a falu szőlőire. A kápolna Kolics Lajos gazda keze munkája, aki 1928-ban építette a szentélyt, amely a földek felett őrködik.
Röjtökmuzsajon több időt töltöttünk, előbb megnéztük a középkori alapítású templomot, amelyet 1879-ben jellegzetes romantikus stílusban építettek újjá, majd neogótikus stílusban átalakították. Az itteni Mária-szoborhoz csodás gyógyulás fűződik. A hagyomány szerint egy basa elrabolta, de az úton hazafelé halálosan megbetegedett. Egyik fogoly tanácsára visszavitette a szobrot, és meggyógyult. A helybéliek szíve is megnyugodott, mert a szobor a helyére került. Az érdekessége az, hogy minden ünnep alkalmával más-más hímzett ruhába öltöztetik a szobrot. Ezeket a ruhákat mi is megcsodáltuk.
A röjtökmuzsaji kápolnát özvegy Varga Jánosné építtette 1923-ban egyetlen fia emlékére, aki az első világháborúból betegen tért vissza. Utolsó kívánsága egy kápolna létrehozása volt. A szegény asszony megfogadott egy mestert, aki a pénzzel Ausztriába szökött. Ezután az özvegy a házát is eladósítva, áldozatok árán valósította meg fia végakaratát.
Az ebergőci Kislózsi Mária-kápolna a maga egyszerűségében álldogál az út szélén, egy kicsiny falu érdeme: emlékét őrzi a két világháborúban elhunyt 37 hősi halottnak. A sopronkövesdi Agg-hegyen áll a Dongó család 13. századi kápolnája. Az írások szerint egy remete is lakott itt. Egyszerű dongaboltozatú műemlék, egy toronnyal. Itt található egy fából faragott Szent László-szobor is egy nagy csatabárddal. A kápolna az emberben jó érzést kelt, nem kell feltétlenül vallásosnak lenni ahhoz, hogy könnyedén befogadható legyen a bennük rejlő sajátos világ. Nem az számít, hogy hol van, vagy mennyire gazdag, a bennük levő erő sokkal több ezeknél a külsőségeknél. Mert minden egyes kápolnát a jó érzés hozott létre: egy ember hálája, szeretete, emléke vagy megbecsülése. Ezek az érzések tovább élnek az odalátogatóban.
Ezután a sopronkövesdi közösségi házban vártak bennünket terített asztallal, közben a helybéli polgármester bemutatta a falu történetét.
A polgármester Eötvös Károly ügyvéd szavaival kezdte el bemutatóját: „A jelen mindig vitás, a jövő mindig kétes, de a múlt igaz.” Sopronkövesd a Kisalföld nyugati peremvidékén található, tiszta időben ide látszanak az Alpok csúcsai és az északra elterülő Fertő-tó. Magyarok, németek és horvátok lakják, gabonát, takarmány- és iparnövényeket termel a falu, sokan dolgoznak a telephelyen, ahol autóbiztonsági rendszereket készítenek. Többen járnak át Ausztriába dolgozni.
Már a középkorban maradt nyom a helység pecséthasználatáról. Az első oklevél Károly Róbert magyar király latin nyelvű oklevele, 1326-ból való, amely Kewesdet említi egy birtokosok közti vitáról. A 13. században Nádasdy-birtok volt, Nádasdy Ferencet a késő reneszánsz művészet felkarolójaként ismerjük. Bethlen Gábor fejedelem hadjárata idején a Nádasdyak a fejedelem oldalán álltak. A 17–18. században nagy pusztítások érték a falut: török átvonulás, Rákóczi-szabadságharc, pestisjárvány, kuruc mozgalmak.
Sopronkövesd Széchenyi birtokirányítási módszerével fejlődött
Az 1848-as forradalom vívmánya a jobbágyság felszabadítását, az úrbéli terhek felszámolását jelentette. A későbbiekben is érte veszteség a falut: a gyermekhalandóság, a rettegett kolera. Sopron vármegyében hat seborvos és egy főorvos tevékenykedett, a bábák ügyeltek a gyerekekre, ezért fel voltak mentve az adók és közmunka alól. A 18.században elterjedt a burgonya mint kultúrnövény, csökkent az éhínség. A Széchenyi tiszttartói (birtokirányítási) rendszer nyomában fejlődött a falu, átépítették az iskolát, szabadalmazták a közúti vasútat, „A megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára” kezdetű dal nálunk is ismert, és innen származik. Megépült a közvágóhíd. A cséplőgép megjelenése, a gyufa elterjedése után egyre több tűzeset fenyegette a falut, 1907. június 18-án nagy tűzvész pusztított, 41 lakóház és melléképület égett le. Ezután tűzoltó-egyesületet alapítottak, tűzoltó berendezésekkel látták el a falut.
1850-ben még sem seborvos, sem gyógyszerész, sem baromorvos (akkor így nevezték) nem volt a faluban. A spanyolnátha itt is tizedelte az embereket. A század végén nagyon elszaporodtak a rágcsálók, új találmány volt az egérfogó, összesen 20-30 ezer került használatba. Új üzletág lett a baromfikereskedés, miután itt is pusztított a marhavész. A veszettség megelőzése érdekében ebadót kellett fizetni, ez volt a kutyabárca. 1880 után ide is elért a kivándorlási láz, a célpont Amerika volt. A „nagy háborúval” jótékonysági akció indult a honvédek érdekében, bár a falu szegénységben élt. Egy családban 8-12 gyermek is volt, gyakran egy-két szobában zsúfolódott össze a ház népe. A fiatalok gyakran az istállóban húzták meg magukat, a kicsik a bölcsőben, a nagyobb gyerekek a tuliban (ágy alatti fiókban) aludtak. A házak többsége még egy-két ablakos parasztház volt, nagyrészük vályogház. Fő táplálék volt a kenyér, tej, krumpli, tésztafélék: pacó. 1941-ben 36 személynek volt rádiója: elsősorban a grófnak, vendéglősnek, tanítónak, plébánosnak.
1945. május 20-án végighajtották a falun az oroszok az első magyar és német hadifogoly-szállítmányt az orosz fogságba. Az 1945-ös földreform után jött 1948-ban a Rákosi-korszak, az erőszakos téeszesítés, kulákellenes kampány. A büntető kitelepítés megviselte a falut, jegyzőnek, vegyeskereskedőnek a vagyonát elvették, kiutasították a közösségből. Az élelmiszerhiány enyhítésére bevezették a jegyrendszert. Mivel Sopronkövesd határövezeti község volt, itt volt a határzár, akinek ott volt földje, csak nappal, igazolvánnyal tartózkodhatott a mezőn. Gombát szedni tilos volt. Öt méter széles volt a vasfüggöny, a drót sűrű volt, mint a börtönben. Sztálin halála után feloszlatták az internáló táborokat, enyhítették a parasztság terheit. A Kádár-korszak jobb életkörülményeket biztosított, a faluban 48 motorkerékpár, 376 rádió, 32 villanydaráló volt, bicikli minden házban, és egy tévé volt az iskolában. A szalma és nádfedeles, sárral tapasztott, döngölt padlós házakat lebontották, megjelentek a többszobás, fürdőszobás lakások. 1989 után megszűnt a vasfüggöny, beindult a korszerűsítés, az idegenforgalom, és a falu lendülettel fejlődésnek indult. A második biciklis napunk Sopronkövesden zárult.
Virágültetvény az Ybbs folyó mentén: szedd magad!
A harmadik és negyedik napon Ausztriában az Ybbs valamint az Erlauf folyó mentén kerékpároztunk, itt kapcsolódik a Duna az Alpokkal. Ugyancsak Zsiráról indultunk korán reggel, majd jó két óra autózás után Ybbsből startolt a biciklitúra. Ezután Amstetten ipari parkjai, a külváros hangulata határozta meg a helyet, majd elénk tárult az Ybbs természetes környezete a maga szépségében. Először sík közút, vidékies helységek tárultak elénk, majd Bildenmarth településnél szeltük át először az Ybbs folyót. Termékeny mezők tárultak elénk, végtelen virágültetvény díszítette a tájat. Az út szélén vaskos fahordó persely gyanánt, rajta a felirat: Szedd magad! Micsoda bizalom! Távolabb hatalmas eperültetvény piroslott, fölötte furcsa, repülőre emlékeztető szárnyas gép. A szárnyakon emberek hasaltak, és szedték az epret. Talán könnyebb, mint hajolgatni.
Idilli dombháton tekertünk fel, mivel elektromos biciklin pörögtünk, nem is volt olyan nehéz. Az út kiváló kilátópontokkal jutalmazta fáradalmainkat. Jól megszervezett útvonalat követtünk, a jól kitáblázott szakaszon nem volt gond a tájékozódás.
Kis emelkedőktől eltekintve Észak-Ausztria alpesi tájegysége hegyi és dombos kulisszája felé sík út vezetett. Szurdokokon keresztül hajdani vasúti sínpályán haladtunk, vasúti hidakat, alagutakat érintve. Számos pihenő és kilátóhelyen megállhattunk, fényképeztük a tájat, távol az autópályák zsivajától, ahol nincs más, csak betonrengeteg. Igaz is, Ausztria egyik legnépszerűbb kerékpárútján haladtunk, erdőben, szőlőültetvények mellett hagytuk, hogy a táj meséljen. Csakis biciklin kerülhet az ember olyan közel a kitárulkozó világhoz, bepillanthat egy-egy virágait gazdagon ontó ablakon, kikémlelheti rejtett falucskák, farmok életét. Ott futott a biciklipálya a házak mellett: láttam, amint népi öltözetben kihajol egy nő, és tejet önt a cicának, láttam az asztalon ottfelejtett csészéket, söröskorsókat. Távolabb egy férfi takarította a fűnyírót, egy gyermek botladozva rollerezni tanult. Megannyi életdarab.
A táj gondozott, minden sarok rendezett, igazi mestermű. A friss, illatos széna nem kazalban, hanem hengerbálákban hevert szép sorjában. Ezután már kiterjedt legelők mentén pörögtünk tovább, ahol tehenek legeltek vagy békésen kérődztek. Fokozatosan változott a táj, a mezők dombokká, majd hegyekké, magas sziklákká nőtték ki magukat. Ezek már az Alpok bércei, valami rejtélyes kapcsolat ég és föld között, emlékeztet, mennyire kicsik vagyunk. Hatalmas sziklatömbök szegélyezték utunkat, amikor pillanatok alatt pattant fel a szél, majd vad széllökéssé korbácsolta a levegőt. Roppant sötét felhők takarták be az eget, a menny megszűnt létezni, csak a ködös pára között egy-egy villanásra tűnt elő a villám nyomán. Mint ostorütés csattantak a dörgések, ember legyen a talpán, illetve keréken, akibe nem hasít bele félelem. Egy farm pajtájának előterébe húzódtunk, ahová szívesen befogadtak.
Pillanatok alatt az eső is eleredt, majd vad robajjal dübörgött körülöttünk, csattogott, villámlott szüntelen. Egy fiatalember villával a kezében szorgoskodott, szénát szórt a tehenek elé, egy kisfiú is segített neki. A tehénfejek kalodába rögzítve fogyasztották az illatos takarmányt, így mindegyiknek megvolt a saját helye. Az idő telt, és az eső alig csitult. Felvettük az esőköpenyeket, és elindultunk, tíz kilométerre volt a szállás.
Gösting egyik panziója várt már ránk. Nyájas fogadtatásban volt részünk, hosszabbítókat kaptunk a kerékpárok gyorsabb feltöltésére, a ruhánkat, cipőnket szárítóba vitték, néhány óra leforgása múlva vissza is kaptuk. A vacsora és a reggeli is nagyon finom volt, nyár közepén még fűtöttek is, ami jólesett ott a hegyekben.
Másnap tovább emelkedtünk a smaragdzöld, tiszta vizű Lunz am See tóhoz. Innen láttuk a Dürremstein-csúcsot, amely 1878 méter magas, a környék legmagasabb pontja. Érintettük a Töpper hidat, megcsodáltuk kovácsoltvas és szobrokkal díszített korlátait. Átmentünk egy nyergen, amely vízválasztó is a két folyó között. Rövid pihenő után megkezdtük a hosszú ereszkedést az Erlauf folyó mentén. Bár még csepergett az eső, a táj szépsége mindenért kárpótolt, miközben haladtunk körtúránk befejező pontja felé.
*
Székelyföldi vendégeinkkel kissé hosszúra nyúlt beszélgetésünk végéhez közeledtem. Megígértem, hogy legközelebbi túránkról időben értesítem őket, hátha kedvet kapnak hozzá – vagy akár a kedves olvasó, ha felcsigáztam érdeklődését, legközelebb tartson velünk. A jó túra félegészség!
