Azzal kezdeném, hogy a kelt tésztákkal sosem voltunk túl közeli viszonyban. Valamiért mindig féltem attól, hogy valamit rosszul csinálok, és nem fog megkelni, s a belefektetett munka, energia és hozzávaló mehet a kukába. Bár azon kevés alkalmakkor, amikor nekifogtam, nem volt kudarcélményem, ennek ellenére olyan gondolatok munkálkodtak bennem, hogy inkább elkerültem, minthogy belevágtam volna. Ha kelt tésztára gondolok, eszembe jutnak nagymamám kőttes palacsintái, buktái, amelyeket édesanyám is ugyanúgy készített, s ezen sorokat írva döbbenek rá, hogy szégyenszemre nálam elakadt a családi hagyomány. Szerencsére még nincs semmi veszve, az ezután következő hűvös, őszi hétvégék kiválóak lesznek a tésztagyúrásra és sütésre.
Valószínűleg az is visszatartó erő volt, hogy időigényes konyhai tevékenységnek tartottam, ami igaz is, ha a kelesztési időre gondolok, csakhogy azalatt, míg a tésztát félreteszem kelni, végezhetem az egyéb dolgaimat. A konkrét munkával töltött idő egyáltalán nem sok. A tésztagyúrás is az ismeretlenség homályába (na meg gyakorlat hiányába) burkolózva elég félelmetesnek tűnt, de ismételten rájöttem, hogy nem annyira ördöngös feladat, pedig még robotom sincs, ami ezt elvégezné.
Mégis akkor ilyen erős ellenszélben, hogyan jutottam odáig, hogy hozzálássak kelt tésztás csigát sütni? Nos, amikor a lányom kedvenc könyvsorozatában a hősnő bujdosása során ezt a csigát lopja magának és barátnőjének, hogy életben maradhassanak, a lányom előállt azzal a kívánsággal, hogy ő ezt meg szeretné kóstolni, s mit csinál az anyai szív? Dobban egy nagyot, és rögtön elkezd keresgélni a világhálón, hogy milyen süteményről is van szó valójában. Ekkor derült ki, hogy ez nem más mint egy kelt tésztás csiga, ami hasonlít a fahéjas csigához, de mégis merőben más.
A sütemény eredeti neve a „Sticky bun”, s európai német gyökerei ellenére az Egyesült Álalmokban futott be nagy karriert, ahol közkedvelt reggeli süteményként került az asztalra, sikere pedig a 18. század óta mindmáig töretlen. A „sticky” szó ragacsost, a „bun” pedig ebben az esetben édes péksüteményt jelent. Ennek a finomságnak a jellegzetes ragacsosságát a karamellizálódó barna cukor és a pekándió (vagy más dió) hozzáadása adta, amely ennek az édességnek a védjegyévé vált.
Hozzávalók
A tésztához:
240 ml langyos tej
egy csomag száraz élesztő
100 g cukor
85 g vaj
egy tojás
2 tojássárgája
1 kk. só
1 kk. vaníliakivonat
480 liszt
A mázhoz:
150 g barna cukor
113 g vaj
60 ml méz
csipetnyi só
bő maréknyi dió
A töltelékhez:
80 g barna cukor
2 kk őrölt fahéj
70 g vaj
Elkészítés:
Az élesztőt a langyos tejben és a cukor felével felfuttatom. Lefedem, öt-hét percre félreteszem. Amíg az élesztő dolgozik, a megolvasztott vajat a tojással, a sárgákkal, a vaníliával és a maradék cukorral egy nagyobb edényben összekeverem. A felfuttatott élesztőt hozzákeverem a vajas, tojásos keverékhez, majd hozzáadom a liszt felét is. Keverőgép hiányában tésztakeverő mixert használtam, ezzel tudtam nagyjából a teljes lisztet belekeveredni, majd kézzel folytattam a tészta gyúrását. A tészta ugyan lágy és ragacsos, de néhány perc gyúrás után szépen összeáll. Átlátszó fóliával letakarom, s két órára félreteszem, hogy a tészta duplájára keljen.
Eközben elkészítem a mázat. Egy kisebb edénybe kimérem a barna cukrot, a mézet, a vajat és a sót, alacsony lángon megolvasztom, s addig kavargatom, míg a cukor elolvad. Egy nagyjából 30 x 22 cm-es tepsit kikenek vajjal, megszórom a törött dióval, és ráöntöm a cukros‑mézes-vajas keveréket.
A tésztát, miután duplájára kelt, lisztes felületen téglalap alakúra (nagyjából 50 × 40 cm) nyújtom. Olvasztott vajjal megkentem, megszórom a fahéjas cukorral. Az egyik végén (szélesebb felén) szabadon hagyok három-négy centit, hogy miután feltekerem, a tészta tudjon összeragadni. A szélesebb felénél feltekerem, cérnával vagy késsel egyenletes darabokra szeletelem. A tepsibe teszem, s a 170 fokra előmelegített sütőbe tolom. Ezt követően 15 perc után kiveszem, fóliával lefedem, majd további 20 percig sütöm. A tepsi lefedésére azért van szükség, hogy a csigák teteje ne égjen meg. Az idő lejártával kiveszem, a fóliát eltávolítom róla, hagyom pár percig hűlni. Kb. öt-nyolc perc pihentetés után a tepsi szélét késsel körbevágom, majd egy nagy lapító segítségével a tepsit felforgatom, megütögetem, hogy a sütemény egyben, fejjel lefele, a lapítóra boruljon. Így a tepsi alján lévő mézes-diós cukor, ami idő közben karamelizálódott, a csigák tetejére kerül.
Isteni sütemény, melegen is tálalható, de hidegen is nagyon finom. Nem emlékszem, mikor ettem utoljára ennyire finom csigát. Nem nevezném diétás fogásnak, de néha egy kis kényeztetés belefér az életünkbe. A lányom odavolt a boldogságtól, s miután megkóstolta, tömören csak annyit mondott: „Ilyent máskor is.”
