A lerben sült pityóka illedelmes, szótári formáiban: parázsban, hamuban sült krumpli, kispolgári, panellakásos verziójában sütőben sült krumpli vagy burgonya. Ahogy minden más családi nyalánkságnak, ennek is megvan az első emléke, az elkészítési módja és a kötelező tálalási lehetősége. Mert ahogy minálunk szokás, az mindig követendő példa. Más nem csinálhatja ilyen finomra, mert sem olyan savanyú káposztája nincs, mint ami a tömbház pincéjében érlelődik, de még csak ugyanolyan hűséggel dolgozó, több évtizedes gáztűzhelye sem.
Az ősélményről
Még a 2000-es évek elejének kucsmás hidegeiben a nálunk alsóháznak számító „nyári” konyhába a háziállatokat hizlaló ember melegedni bújt be. Itt készült a fával megrakott kályha melegében a héjában sült, olykor főtt pityóka, amit az öregek az állatoknak szántak – nekik is kijárt a családi melegségből az ilyen kutyatörő hidegekben. Ilyenkor párolgott ki a nyári konyha ajtaján a pityóka mindannyiunk számára jól ismert illata, jelezvén a kisunokáknak, ha bedugják pirosra csípett orcájukat, nekik is jut a sóval meghintett falatokból.
De a kisunokák idővel felnőttek, és a nyári konyha sem hívogatta már őket a párolgó sült pityóka illatával. Átörökítették a mintákat a városi panellakás falai közé, tovább víve az öregek szokásait vasárnapi vacsoraként, s egyfajta zsíros diétaként a nagy ünnepi torkosságok után. De épp olyan pontossággal, előkészülettel és lelkülettel, ahogy az régen, a századforduló előtt lehetett.
A sütőtől az asztalig
Így került a jól megmosott, majd héjastól kettévágott pityóka a gáztűzhely sütőjének rácsaira – nem tepsibe, nem serpenyőbe, nem lábosba. Lassú lángon, legalább háromnegyed órán keresztül szikkadtak a pityókák, míg gyöngyöző ablakúra melegedett a lakás konyhája. De itt még nem volt vége a történetnek, hiszen barátok körében szép az élet, így kezdett sorakozni a kockás terítőn a vöröshagyma, vaj, túró, nálunk szána, másoknál kefir, vagdalt savanyú káposzta és az asztalról gyerekszemmel mindig kilógó savanyúkáposzta-lé.
S hogy mindenkinek ínyére legyen a pillanat, és még a finnyás hagymagyűlölő gyermekek is átéljék az ízkavalkádot, az anyukák megfosztották a hagymát minden sajátosságától. Vékony szeletekre vágták, majd ecettel vagy balzsamecettel locsolták meg, hogy ne csalja ki az a hagyma a gyermekkönnyeket. De ez még mindig nem volt elég, kellett valami, amit mindenki szeret, így került a hagymára a húslevesbe járó, nálunk delikátnak, vegetának csúfolt ételízesítő.
Amíg a pityókák aranybarna formára leltek, addig minden tálalásra került az asztalra: szeletekre vágott házi túró, ízes vaj, a nagy tál meggyalázott vöröshagyma, némi apróra vágott savanyított káposzta és jó pár villa. Végül minden éhes gyermekbendőnek egy-egy csupor szána frissítőként, a felnőtteknek meg ugyanebből a célból a savanyú káposzta leve. Ez idáig mind az anyukák dolga volt, de hol maradtak az apukák, na meg a kés?
A döntő pillanat
Ha azt gondolnánk, hogy az apukák a legnagyobb haszonélvezői az anyukák szorgosságának, akkor igencsak tévedünk, hiszen az apukákra jutott a legnehezebb feladat. Őket érte a megtiszteltetés, hogy a forró pityókákat kiemeljék a lerből, majd két hüvelyk- és mutatóujjuk közé fogva szétroppintsák azokat, s úgy osszák szét a családban, ahogy az a Bibliában is meg van írva.
Figyelem: a lerben sült pityókát elkészülése után nem vágjuk szét késsel, bicskával vagy egyéb vágóeszközzel, hiszen csak így tartja meg porhanyó állagát. Utasítás: ha nem áll szándékunkban kemény pityókát fogyasztani, akkor keressük meg a legközelebb lévő apukát közvetlen a pityóka lerből kiemelése után, hogy vaskezével roppantsa ketté a darabokat. Fontos: a pityókára mindjárt a szétroppantás után kenjünk egy darab vajat, és helyezzük mellé a túrórészt is, hogy megfelelően átmelegedjen.
Bon appétit! – ahogy a francia mondja. De nálunk ez úgy hangzik:
Na, most lehet nekifogni!
