Az iskolakezdéssel együtt megérkezett a tél is. Hirtelen hatalmas mennyiségű hó esett le, amelynek a gyors eltakarítása több helyen komoly kihívást jelentett. A tömegközlekedés sem úszta meg fennakadás nélkül, hegyen felfele haladó buszok, városon kívül elakadt, sáncba siklott iskolabuszok tették színesebbé a hótakarótól fehérlő tájat.
Mindez óhatatlanul felidézte bennem gyermekkorom teleit. Azokat a napsütéses, de csípősen hideg napokat, amikor mínuszok ide vagy oda, boldogan korcsolyáztunk a lehavazott utcákon. Kisvárosomban még saját korcsolyapályánk is volt, amelynek működéséhez, természetesen, elengedhetetlen volt a tartós, fagypont alatti hideg.
Arra is tisztán emlékszem, hogy sosem panaszkodtunk. Élveztük a havat, a hideget és mindazt, amit adott: a szánkózást, a jégpályát, az utcákon való korcsolyázást. Ugyanezt az örömöt látom most a szomszéd gyermekeken is: iglókat építenek az út szélén, csapatostul indulnak szánkóikkal a falu határában húzódó domboldalakra, és kihasználnak minden egyes hóval borított percet.
Mégis, egészen másként élem meg a havazást most szülőként, mint akkor gyermekként. Ennek egyik oka nyilván az életkorom, a másik pedig az életkörülmények változása. Negyven évvel ezelőtt egészen más világ volt. Elég csak az autók számára gondolni: össze sem hasonlítható a maival. Így az utcákat nyugodtan uralhatták a gyermekek, a szülők nem aggódtak folyton amiatt, hogy egy elhaladó autó veszélyt jelenthet ránk.
Az iskolai élet is más volt: a nagy telek idején hosszabb vakációk voltak, sőt olyan emlékem is akad, hogy csak február elején ültünk vissza az iskolapadba. Ez a fajta nyomás jóval kisebb volt akkoriban – míg más jellegű terhek természetesen akkor sem kímélték a szülőket.
Mai világunkhoz szinte szervezetten hozzátartozik a bizonytalanság, különösen, ami az oktatás helyzetét illeti. Miniszterek jönnek, felforgatnak, majd mennek – talán így lehetne leginkább összefoglalni a helyzetet. Ez a kiszámíthatatlanság pedig egyaránt próbára teszi a pedagógusok és a szülők idegeit.
De most új év kezdődik. Fussunk neki pozitívan, lelkesedéssel, és pótoljuk ürülő vitaminkészleteinket. Az alábbi saláta főként idényzöldségekből áll, mindenki számára könnyen elérhető alapanyagokkal. Egyetlen kivétel akad: az uborka, amely ugyan kilóg a sorból, de az ízvilág miatt mégis elengedhetetlen – ráadásul manapság már télen is szinte mindenhol beszerezhető.
Hozzávalók:
40 dkg káposzta
20 dkg vörös káposzta
2 nagy sárgarépa
egy nagy alma
egy kígyóuborka
3 ek. szójaszósz
egy cikk fokhagyma
Fél hüvelykujjnyi gyömbér
3 kk. cukor
Fél nagy citrom + egy kevés az alma locsolásához
3-4 ek. rizsecet (almaecettel pótolható)
3-4 csepp szezámmagolaj (kihagyható, ha nincs)
2 ek. napraforgóolaj
Kevés szezámmag, zöldhagyma a díszítéshez.
Elkészítés:
Éles késsel a kétféle káposztát vékony csíkokra, a sárgarépát, az uborkát és az almát pedig gyufaszálméretűre vágom. Mindezt kézzel, mert akkor egyenletesebbre, egyformábbra tudom vágni. A salátakészítésnek ez a legidőigényesebb momentuma. Jó, ha akad valaki a közelben, akivel jót lehet beszélgetni. Ha nincs, az sem gond, kedvenc zenék ritmusára is történhet a zöldség- és a gyümölcsaprítás.
Az almát kevés citromlével meglocsolom, hogy ne barnuljon meg. Ezután elkészítem az öntetet: a citromlevet, az ecetet, a szójaszószt és az olajakat összekeverem. Beleteszem a cukrot, a reszelt fokhagymát és a gyömbért, majd jót keverek még rajta.
Ezután összeforgatom a zöldségeket, rálocsolom az öntetet, és még egyet keverek rajta, hogy az öntetből mindenhová jusson. Szezámmaggal, zöldhagyma szárából vágott karikákkal megszórva tálalom. A zöldkoriander is nagyon illett volna hozzá, de nem volt itthon, a nagy hó pedig visszatartott az autózástól.
Frissítő, élénkítő vitaminbomba, amit nagyon jólesik ilyenkor, tél idején. Az ifjabb nemzedéknek is nagyon ízlett, mindenki boldogan ropogtatta. Egészséges nassolnivaló, ha annak fogyasztjuk, de könnyű vacsorának is tökéletesen megfelel.
