Következett az érzékenyítési rész: szegény, most jött a kórházból, ahol koraszülött gyermeke fekszik – egyébként is van még három. Nem is gyógyszerre vagy pénzre lenne szüksége, hanem különleges tejporra. Az előadás pedig művészien folytatódott: mint bűvész a nyuszit a kalapból, előhúzott egy befóliázott lapot, amelyre a termék neve van írva (közben azért a fejemben kattogtak a kerekek, hogy ha jótékonykodni akarok, akkor nem úszom meg egy-két lejjel). A tejpor kapható gyógyszertárban – biztatott. Jó, akkor menjünk a sarki patikába – feleltem, és kászálódtam fel a padról a csomagokkal. – Jaj, ott az előbb sikertelenül próbálta már egy hölggyel, ez a fajta csak két utcával odébb, a másik gyógyszertárban, a kórházhoz közelebb, ott már talált korábban – jött a begyakorlott válasz. Gyorsan mérlegeltem: vajon mennyibe kerülhet ez a jótékonyság? Eldöntöttem: tíz, húsz, legrosszabb esetben ötven lej a maximum, amit adnék. Így aztán rákérdeztem: mégis mi az ára? Habozás nélkül közölte: utánanézhetek a neten, létező termék, és 184 lejbe kerül. Jótékonysági késztetésem azonnal elillant, már fordultam is el tőle – bocsánat, ez nem jött össze. Nem tudom, mi lehetett a trükk, néhány tippem lenne: esetleg várta, hogy elfogyjon a türelmem, a nehéz csomagokkal úgysem kísérgetném utcákon át, és adok pénzt (amit, ugye, nem kért); vagy ha tényleg mégis megveszem, akkor máshol értékesíti.
Más. A központi áruház előtt férfi állított meg – és ezúttal is jó a kezdés: tudok-e angolul? A pozitív válasz teljesen fellelkesítette, jött is a sztori: afrikai herceg (!), de ellopták a csomagját, itt ragadt, már nagyon haza szeretne jutni. Most indul az állomásra, de nincs semmi pénze. Barna bőrű, akár hihető is lehetett volna, hogy külföldi (az nem, hogy herceg). Kétszáz lej kellene neki egyébként, ahogy hazaér, visszaküldi nekem. Természetesen nem kapta meg, de azért udvariasan elköszöntem tőle. Ezzel azonban a történetnek még nem volt vége. Két hét múlva ismét találkoztam őhercegségével, csak néhány utcával arrébb. Úgy látszik, elfelejtette az előzőt, mert indítása ugyanaz volt, de már a legelején közbevágtam: sajnos, most sem tudok pénzt adni az elutazására. Sőt harmadszor, amikor újra összefutottam vele, már széles mosollyal, How do you do?-val üdvözöltem, de ezt már nem tudta értékelni. Megvetően fordult el...
