Az Egy 1945-ös találkozás portréi – Szűcs Klára, Auschwitz festője és Szilágyi Júlia, a későbbi írónő (Portretele unei întâlniri din 1945. Klara Szűcs, pictorița de la Auschwitz și Júlia Szilágyi, viitoarea scriitoare) című csütörtöki eseményen felszólalt Lucian Nastasă-Kovács, a Művészeti Múzeum igazgatója, Ghiță Andrea, Vig Emese, valamint Szilágyi-Gál Mihály filozófiatörténész, egyetemi tanár.
Az esemény középpontjában négy portré állt: egy kilencéves kislányról, az édesanyjáról és a nagynénjéről készült rajzok, amelyeket Szűcs Klára Kolozsváron készített 1945 nyarán, nem sokkal azt követően, hogy túlélte Auschwitzot és a zittaui tábort. A rajzokon szereplő gyermek a későbbi írónő és esszéista, Szilágyi Júlia volt.
A rendezvényen felidézték, Szűcs Klára 1918-ban született Nagyváradon magyar zsidó családban. Művészeti tanulmányait Bukarestben kezdte, majd Budapesten folytatta, Rudnay Gyula tanítványa lett. A német megszállás után visszatért Kolozsvárra, ahol gettóba zárták, majd 1944-ben Auschwitzba deportálták. A táborban rajzok készítésével próbált élelmet szerezni beteg édesanyjának – emiatt nevezték rabtársai „kis rajzolónak”. Édesanyját azonban nem tudta megmenteni.
A háború végén Kolozsvárra tért vissza, hogy apját megkeresse. Egy ideig a Rákóczi/Grigorescu úton lakott, ugyanabban az udvarban, ahol Szilágyi Júlia családja is élt a bukaresti menekülésből történő hazatérés után. Ekkor készültek azok a portrék, amelyek később a különös kutatás kiindulópontjává váltak.
A rendezvényen bemutatták azt a dokumentumfilmet is, amely Szűcs Klára nyomának felkutatásáról szól. A történet 2017-ben kezdődött, amikor Szilágyi Júlia a lakásában őrzött négy portréról elmesélte Ghiță Andrea újságírónak, a kutatás, majd a film készítőjének, hogy azokat egy törékeny, csendes fiatal nő készítette, aki Auschwitz túlélőjeként került hozzájuk 1945 nyarán, majd néhány hónap múlva eltűnt az életükből.
A kutatás zsákutcába futott, és évekig stagnált. A túlélők adatbázisaiban több Szűcs Klára vagy Clara nevű személy szerepelt, de egyikük adatai sem egyeztek az emlékekkel. A fordulatot végül az Arolsen archívummal történő kapcsolatfelvétel hozta meg. A németországi intézmény munkatársai egy 1970-es levél alapján azonosították Klárát: a nő ebben arról írt, hogy Auschwitzban „kis festőként” ismerték, mert élelemért cserébe portrékat készített.
A kutatásból kiderült, hogy Szűcs Klára a háború után Szlovákiában telepedett le, Kassán rajztanárként dolgozott, családot alapított, és bár egész életében festett, soha nem rendezett önálló kiállítást, képeit inkább elajándékozta. 2002-ben hunyt el.
Különösen megrázó pillanata volt a filmnek annak az 1996-ban készült videóinterjúnak a bemutatása, amelyet a USC Shoah Foundation rögzített Szűcs Klárával. A felvételen a 78 éves holokauszttúlélő eleven szellemiséggel és visszafogott érzékenységgel idézi fel deportálásának történetét, a koncentrációs táborok világát, valamint azt, miként vált a rajzolás a túlélés egyik eszközévé. Az interjú záróképein a lágerélményeit megörökítő rajzai is feltűnnek.
Az esemény nem pusztán két nő történetét idézte fel, hanem azt is megmutatta, hogyan őrződnek meg személyes emlékek generációkon át három portré, egy gyerekkori emlék és hét évig tartó kutatás révén. A rendezvényen hangsúlyozták, az efféle találkozások – még ha csak rövid időre is kapcsolják össze az emberek sorsát – fontos lenyomatai maradnak a történelemnek.
A bemutatón szó esett Szilágyi Júlia életművéről is. A Kolozsváron született írónő, esszéista és egyetemi oktató a romániai magyar kulturális élet meghatározó alakja volt, aki több évtizeden át dolgozott a Korunk szerkesztőségében, emellett a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen is tanított. Memoárjai és esszékötetei érzékenyen és személyes hangon dolgozták fel a huszadik század történelmi traumáit. A csütörtöki rendezvényen Szilágyi Júlia Álmatlan könyv című kötetének román változatát is bemutatták.
A rendezvény végére a négy 1945-ös portré már nem csupán rajzként jelent meg a közönség előtt, hanem olyan történet részeként, amely a túlélésről, az emlékezésről és az elveszett emberi kapcsolatok utólagos újraépítéséről szólt.
