Nyolcvanadik születésnapján köszöntjük Szabó Zsolt irodalomtörténészt, egyetemi tanárt
CSEKE PÉTER
1. Balogh Edgár születésének századik évfordulóján elég kevesen emlékeztünk meg egykori tanárunkról. A kevesek egyike Szabó Zsolt volt. „A hatvanas évek derekán sokunknak előadásokat tartott az egyetemen a romániai magyar sajtóról – írta volt a Művelődésben –, neki köszönhetem, hogy sajtótörténeti kutatásokra adtam a fejem, és ő beszélt rá, hogy a Jóbaráthoz szegődjem. Jó tapasztalat volt, még ha kacskaringóssá is vált tőle az életutam.”
A kacskaringósság nyilván a Jóbarát által meghirdetett országos Zsuzsi baba és Andris baba népviseletvarró versenypályázatok (1970–1971) emlékezetes sikere után következett be. Mindjárt a Ceauşescu-féle első kulturális forradalom kezdetén. Minek következtében közösségszervezőként megismert barátomat a Kolozs Megyei Könyvtárban láthattam viszont. Úgy jártunk hozzá tájékozódni, mint Mikó Imréhez, aki nem sokkal azelőtt vetette le az Egyetemi Könyvesboltban viselt barna köpenyét.
Annak idején bizony jól vizsgázhatott nyelvtörténetből Szabó T. Attila professzornál, mert Attila bácsi 1976-ban bevonta az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztésének munkaközösségébe. Mikót már nem érte ott a Kriterion szerkesztőségében, de 1981 és 1991 között ott volt Dávid Gyula, aki a Benedek Elek-levelezés összegyűjtésére és kiadására ösztökélte.
A „bukfenc” után – ahogy Zsolt nevezi a 89 utáni változásokat – az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének kiépítésére vállalkozva jártuk a falvakat. Nekünk volt ehhez előzetes „tereptapasztalatunk” (a fiatalabbak ma kapcsolati tőkének nevezik). Aztán mindketten visszavonultunk a szakmai önszerveződések belső köreibe. Ő a Művelődésnél tette nélkülözhetetlenné magát (főszerkesztőként és kiadóként), magam a Korunknál vállaltam vezetőszerkesztői állást, és indítottam el a lapnál a könyvkiadást, hogy aztán az egyetemépítés pászmáján próbáljam ki a munkabírásomat. Egyikünk sem feledte az Edgár bácsitól tanultakat; a kilencvenes évek derekától kezdve igyekeztünk továbbadni „intelmeit” (nem a politikaiakat) – a magunk tapasztalataival tetőzve – az újságírás iránt érdeklődő fiatalabb nemzedékeknek.
Megpróbáltuk kihasználni azt a páratlan lehetőséget, hogy előbb négyéves, majd ötéves egyetemi rendszerben taníthatjuk a szakmát. Itt az alkalom, hogy megköszönjem neki: ebben a sokszor ember- és jellempróbáló munkában mindig számíthattam az ő közösségépítő gyakorlatára. Feledhetetlenek számomra ma is a közösen szervezett hazai és budapesti tanulmányutak. Nemzedékünk tagjai közül kevesen rendelkeznek azzal az enciklopédikus hungarológiai tudással, amellyel műveltségélményünket gazdagítani tudja. Megtapasztaltam ezt akkor is, amikor amerikai barátainkkal a Házsongárdot jártuk, amikor a kassai Kazinczy Napokon az erdélyi magyar sajtótól és nyelvállapotokról beszéltünk, amikor – nem egyszer – Egerben a Dsida Jenő Baráti Kör meghívottjai voltunk, amikor a Tokaji Írótáborban... De nem sorolom. Inkább azt a gondolatot erősíteném fel: milyen jó, hogy megjelenésével művelődési eseménnyé duzzadnak a kalotaszegi, a tordai, a nagyenyedi, a zilahi, a szilágysomlyói, a szilágycsehi stb. találkozások. A „házhoz szállított” folyóiratok, a hazai és magyarországi könyvek, a tárlatok segítségével persze.
2. Negyedszázaddal ezelőtt elevenítették fel a nevezetes farsangi bált Sztánán – hallom a Kolozsvári Rádióból. A hír Szabó Zsoltot hozza előmbe, jóllehet a hírszerkesztő ki sem ejtette a nevét. Hogy sikerült a bálotok? – kérdezem tőle az esemény után. Már a tekintete is elégedettséget sugároz: jól mulattak a sztánaiak a századik évfordulón is. Ezt annyira magától értetődőnek tartja, hogy nem is szaporítjuk a szót: a falubeliek nemcsak Kós Károly szigorúságát őrizték meg nemzedékről nemzedékre – a jövőteremtő idők erőforrását is meglelték önmagukban. Táplálva közösségi tudatunkban a hitet: az emlékezet a továbbiakban bízvást megőrzi azt az „irodalomtörténeti pillanatot”, amikor Kós meghívására Móricz Zsigmond náluk farsangolt, s megtalálta mindannyiunk számára legnapsugarasabb művének, a Nem élhetek muzsikaszó nélkülnek az ihletforrását.
Már a Korunk felelős szerkesztője voltam, amikor Andrei Marga rektor a Politológiai Karon 1993 nyarán beindult újságíróképzés magyar tagozatának a megszervezésével bízott meg. Ezzel egyből két nagy gond szakadt a nyakamba: honnan szerzek oktatókat, és főként hol fogjuk tartani az órákat? A szociológiai, a pedagógiai, a filológiai szakról egy ideig besegítettek ugyan néhányan, de nekünk mindenekelőtt újságírói és szerkesztői gyakorlattal rendelkező oktatókra volt szükségünk, akikkel tanszéket lehet építeni. Eleve Szabó Zsoltra számítottam. De arra álmomban sem gondoltam volna, hogy egy álló hétig kell majd győzködnöm őt. Részben meg is értettem töprengését, hiszen 1991-től a Művelődés „felfuttatása” vette igénybe minden idejét. Azt próbáltam megértetni vele, hogy végeredményben nem kell lemondania elgondolásairól, hiszen főszerkesztőként ő is haszonélvezője lesz céltudatos együttműködésünknek. Azzal is érveltem, hogy mindketten az 1993 februárjában újjáalakított újságírói szervezetünk, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete igazgatótanácsának vagyunk a tagjai. Mindketten azt vállaltuk, hogy Ady és Benedek Elek szellemiségének jegyében újítjuk meg a diktatúra idején lezüllesztett újságírást. Márpedig senki nem ismeri úgy Benedek Elek publicisztikáját, mint ő, aki 1979 és 1991 között összegyűjtötte és sajtó alá rendezte a Kisbaconba hazaköltöző Elek apó irodalmi levelezését, összeállította az általa szerkesztett Vasárnap és Vasárnapi Újság antológiáját. A 90 után szervezett MÚRE-táborok idején pedig előadásokat tartott Sepsiillyefalván, Árkoson, Nagykárolyban. Szerkesztette a két világháború közti hagyományokat felelevenítő Újságíró évkönyveket.
Hogy az első évfolyamra bejutott hallgatóinkat fogadhassuk, ahhoz előbb a Spectator Sajtóházat kellett létrehoznunk a Rákóczi út 52. szám alatt. Rákóczi úti lakásával csaknem átellenben eladóvá vált a Felméri ház. Megvásárlásához a MÚRE vezetősége épp a magyar újságíróképzés indoklásával kapott – a Határon Túli Magyarok Hivatala révén – magyarországi alapítványi támogatásokat. Berendezéséhez Hámos Árpád bécsi atomfizikus segítsége szükségeltetett. Az asztalok és a székek hazaszállítását László Kálmán vállalata intézte. A fuvardíjat Szabó Zsolt fizette.
Kevesen tudják, hogy amíg nem került gondnoka a Sajtóháznak, addig ugyancsak ő fűtötte ki minden reggel a tantermet. Felvételiztetések idején együtt dolgoztuk ki a tételeket. Szakgyakorlatok idején nagy hasznát vettük Zsolt kapcsolati hálójának Sepsiszentgyörgyön épp úgy, mint Bukarestben, Szegeden vagy a Budapest Média Intézetben. Az internet térhódításának kezdetén elsők közt vetette fel az anyanyelvápolás és értékközvetítés fontosságát. Ez pedig az Anyanyelvi Konferencia sajtó- és a könyvkiadás szakosztályának 1996-os vitáján történt. Örültem, amikor a Kárpát-medencei magyar diáklapok szerkesztőit meghívta az általa vezetett tanév eleji diáktáborba, Torockóra.
A magyar nyelv Kárpát-medencei helyzetének áttekintése volt a vezéreszméje a 38. Tokaji Írótábornak 2010 augusztusában. Szabó Zsolt a Nyelv- és irodalom, illetve a Magyar könyvkiadás munkacsoportban tartott előadást, előzetesen pedig könyv- és folyóirat-kiállításon mutatta be saját gyűjteményének páratlan értékű darabjait. Köztük a Trianon után indult első erdélyi írónemzedék, a Tizenegyek antológiáját, a Kemény János által szervezett helikoni munkaközösség folyóiratát, az Erdélyi Helikont, a Dienes László alapította Korunkot. A kiállítás alkalmat adott arra, hogy olyan életpályákat, műveket, folyamatokat elemezzünk, amelyek a magyar irodalom egészének szerves részei, figyelemreméltó értékei.
Ahogy nagyapja, Szentimrei Jenő irodalmi hagyatékát őrizte – műveinek újra kiadásával, irodalomszervező tevékenységéről írt disszertációjával, a Sztánai Füzetek-sorozat elindításával és működtetésével –, egyetemi oktatóként is ezzel a hozzáállással irányította tanítványait az értékfelismerésben és -közvetítésben. Ilyen szakdolgozat-címek villannak fel előttem: Benedek Elek írói munkásságának 21. századi utóélete; Kós Károly és Kalotaszeg, Berde Mária publicisztikája 1920–1930; Kacsó Sándor újságírói munkássága és a Brassói Lapok (1927–1934): Kacsó Sándor munkássága az Erdélyi Gazda és a Déli Hírlap szerkesztőségében 1940–1945.
Csak megerősíteni tudom: kacskaringós életpályája során Szabó Zsolt mindenhol és mindenkor közösségteremtő erővé tudta avatni sorsfordulóinak helyszíneit.
Újságíró-beavatás
RÁCZ ÉVA
Miből lesz az újságíró? Abból a matériából, kérem szépen, amely a mindenkori tanár, mentor szeme elé kerül. S nagyjából annyira lesz az eredmény jó újságíró, amennyire írásban és/vagy szóban képes kifejezni magát, meg amennyire enged a noszogatásnak, amelyet esetünkben nevezzünk csak a szelíd erőszak módszerének. S hogy kiből lesz újságíró? Hát abból, aki idejében abba nem hagyja, jobb megélhetés után kutatva. Vagy abból, aki megszállottan szereti ezt a szakmát, és látta, hogy voltak előtte is mások, akik ezt a hivatást választották, s művelték (a költőt idézve) nem középiskolás fokon.
Az újságírótanonc első írása – mint minden első – általában nehezen jön, többnyire hosszas vajúdás és a tökéletesség illúziójának kergetése előzi meg. Kivétel, ha van kéznél Valaki, aki a noszogatás mestere. Jelen esetben őt hívjuk csak Szabó Zsoltnak, Tanár Úrnak –, mert legyen az bármilyen hihetetlen, róla fog szólni a folytatás. A nyelvi igénytelenséget tükröző szóismétlések elkerülése végett, nem mondom el, nem írom le minden mondatban a nevét, viszont tessék szíves lenni (szinte) mindegyikbe beleérteni, a történések mögé képzelni mozgatórugóként!
A Művelődés főszerkesztőjeként megbízott: írjak riportot. Elsőévesen. Ez nagyjából olyan, mint kezdő fogorvosra gyökérkezelést bízni mielőtt még a tisztítást és a fúrást igazán megtanulta volna. Tudtam, hogy a műfaji követelményeknek meg kell felelni, és ez volt a feladat egyik nehézsége, a másik meg az, hogy jó témát kell választani, ami valóban riportot kíván: több szempont, több megszólaló, valamilyen helyzet feltárása, leírása, ahogyan tanították. Az eredmény Ők sokkal jobban szeretnek címmel jelent meg, és a Szatmár megyei Erdődön működő Caritas-óvodáról szólt. Higgyék el nekem, erre most nem kerestem rá: meglepően jól emlékszem a címre, és arra is, hogy szinte kívülről fújtam a szövegét, mire le mertem adni, mert hát nem adhattam akármit, fércmunkát a főszerkesztő kezébe. Beszélgettem óvó nénikkel és a náluk tanuló cigánygyermekekkel is, akiket akkor még, 1999-ben nem kellett feltétlenül romának hívni. Megtudtam, szüleik hivatalos okmányait is az óvó nénik „intézték el” azért, hogy a gyermekeket beírathassák az óvodába, amire pedig azért volt nagyon nagy szükség, mert ezáltal a gyermekek rendszeresen kaptak ételt. Mert ahogyan ott elmondták: az oviban esznek, hétvégén meg vasárnap korán (akkor is így írom, ha kijavítaná a helyesírás-ellenőrző) lefeküsznek, hogy ne legyenek éhesek.
Mélyvíz volt ez a javából! Társadalmi kirekesztettségről, létminimumról, széthullott családban felnövekvő gyermekek helyzetéről így, tételesen talán sosem hallottam órán, mégis úgy gondolom, hogy ezek kezeléséről is tanított. Akárcsak szolgálatról, közösségi szerepvállalásról, Erdély-történetről, megélhetésről, munka iránti alázatról, csapatról és összetartásról. Nem az ő hibája, hogy nem mindenkire ragadt közülünk egyformán, de mindannyian megtanultuk, hogy újságíróként szabad és kell kérdezni (tanárként pedig illik választ adni a nem mindig egyértelműen témába vágó kérdésekre).
S akkor a kérdések sorát hadd toldjam meg még eggyel:
Hogyan neveljünk újságírót?
Nos, erre a kérdésre nem tudok konkrét választ adni ma sem. Hiszem ugyanis, hogy aki nem akarja, abból nem is érdemes újságírót „csinálni”, bármennyire tehetséges lenne. Viszont aki kicsit is akarja magának ezt a hivatást – és ilyenek szerencsére még ma is vannak –, annak hatalmas segítség, ha van mellette egy olyan Tanár, aki épp akkor noszogatja, biztatja, amikor magától elpunnyadna, inkább lustálkodna. Mert aki kellően elszánt, néha annak is kell egy kis szelíd bátorítás, egy jó szó.
Drága Tanár Úr, kedves Zsolt, máig kedvenc műfajom a riport, akár hangképes, akár írott. Sok év távlatából is köszönöm, hogy változtatások nélkül közölted azt az első riportomat, és elindítottál az úton.
