Rege a húsvéti mumusról

Rózsaszín szoknya, rózsaszín ing. Fehér lakkcipő, tojásfa az asztalon, és hatalmas vigyor. Ez egy húsvéti fotó rólam, nagyjából ötéves koromból. Látszólag minden rendben, ünneplőbe öltöztetett, mosolygós kislány várja a locsolókat. Az idilli fotó mögött azonban ott húzódik az, amiről nagyon keveset beszélünk: a húsvéti irritáció.

Tudniillik, mint minden becsületes família, mi is idejekorán hozzáláttunk az ünnepi készülődéshez. Tojásfestés nagymamával, az asztaldíszkészítés tata feladata, anyu főz, apu vásárol, mindenki más pedig menekül. Én, megboldogult csikókoromban, amikor a fent említett fénykép is készült, roppantul élveztem ezt a felhajtást. Szerettem tojást festeni, süteményt készíteni, kidíszíteni a lakást, és kis digitális kamerámmal (ma már szappantartónak hívom) dokumentálni az egész procedúrát. Volt azonban egy dolog…egy rettenetes dolog, amely árnyékot vetett erre a boldog és izgalmas időszakra: a húsvét maga. Mert, legyünk őszinték, és mondjuk ki, igaz lelkünkre: a húsvéti rohanásban kevesen gondolnak a megváltóra. Legtöbben a sonkára, a töltött tojásra, a nagytakarításra gondolnak. Illetve, amire még ennél is többen, többször gondolnak, az a húsvét mumusa: a Rettegett Locsolkodás. Szövegem ezen pontján meggyanúsíthat az olvasó: igen, mert a feminizmus, igen, mert a nők, igen, mert régen bezzeg.

A vád nem lenne alaptalan. Higgyék el nekem, én nem sűrűn szoktam perlekedni a feljebbvalóval, hogy bárcsak férfinek születtem volna. Ilyen gondolataim szinte soha nincsenek. De évente egyszer, az április, a műnyulak és a fröccsöntött tojások beköszöntével felizzik a fejemben a villanykörte, ami csak ilyenkor szokott. Hogy fehér ingben, egész nap vedelve, vendégségről vendégségre vándorolni én is tudnék. S ha szerencsém van, még fizetnek is érte. De a lapjaimat nem így osztották, a történet másik oldalán foglalok helyet, ahol, igény szerint fehér ingben, igény szerint vedelve, vendégfogadó félnek illik lenni. Csodálkozásra, hüledezésre adhat okot, ha valaki nem így cselekszik. A csodálkozóktól és a hüledezőktől kérdezem, mondják meg őszintén: tényleg élvezik a magasnyomású hidegvizet?

A rózsaszín inges, rózsaszín szoknyás, fehér lakkcipős énem nem élvezte. A kicsit nagyobb, kicsit kevésbé rózsaszín énem sem. Tojást egy ideje nem festek, nagymama sincs már, nagytata sem készít mohából asztaldíszt. De a lakás kidíszítésére, a süteménykészítésre és a húsvéti menü elfogyasztására ma is vevő vagyok. Ha a magasnyomású hidegvíztől és a húsvéti irritációtól megkímélnek.