Első igazgatója Robert Rathbun Wilson volt, aki tájberendezőként is nagyot alkotott: ő tervezte az intézet jellegzetes főépületét, a környező tájjal együtt, ahova szintén ő telepíttetett bölénycsordát. Wilsonnak nem kevés erőfeszítésébe telt megszavaztatni azokat a költségvetési alapokat, amelyekből mindezt, s ráadásul a laboratórium első nagy részecskegyorsítóját megvalósították. Ez utóbbival kapcsolatos kongresszusi meghallgatása során 1969. április 17-én zajlott le híressé vált párbeszéde John Pastore demokrata párti szenátorral, az atomenergia bizottság tagjával. Úgy tűnik, a politikus aznap – akár a viccbeli katona – csak egyvalamire tudott gondolni, s folyton arról faggatta Wilsont, hogy ez a tervezett gyorsító tényleg semmi módon nem járul hozzá az ország védelméhez?
Wilson válaszát érdemes megszívlelni: „A tisztelethez járul hozzá, amelyet egymás iránt tanúsítunk, az emberi méltósághoz, a kultúra szeretetéhez. Ezekhez van köze, nem a hadsereghez. Sajnálom... ahhoz van köze, hogy jó festők, szobrászok, költők vagyunk-e. Mindahhoz, amit valóban tisztelünk és becsülünk ebben az országban, ami hazafiassá tesz bennünket. Ebben az értelemben az új tudás nagyon is kötődik a hazához s a becsülethez, de nem közvetlenül annak védelméhez, hanem ahhoz, hogy érdemes legyen azt megvédeni.”
Azért tartom fontosnak felidézni ezeket a gondolatokat, mert a hónap elején lezajlott Artemis II misszió három élesen elkülönülő részre osztotta a társadalmat.
Az egyik végletben ott vannak azok, akik értették s érezték azoknak a pillanatoknak a nagyságát, átélték az élményt, valamennyire figyelték az eseményeket. E sorok írója minden szabad percében a NASA élő közvetítését követte, s a Hold eddig emberi szem által nem látott részeit bámulva megértette, hogy itt most valami rendkívüli történt.
Egyébként a négy űrhajóst hosszú ideig tanították arra, hogyan lehet szavakba öntve szakmailag helyesen, részletgazdagon és kifejezően leírni azt, amit látnak. Reid Wiseman, Victor Glover, Christina Koch és Jeremy Hansen hónapokat töltött Izland egyedi tájain, gyakorolva a látottak geológiai pontosságú leírását. Meg is volt az eredménye, aki élőben követte a Hold megkerülését, hallhatta azokat a már-már költői, plasztikus, érzékletes és mégis tudományos pontosságú beszámolókat.
Persze, ez csak egyike annak a töméntelen és szerteágazó munkának, ami ahhoz szükséges, hogy valaki űrhajós lehessen, tagja ennek a szűk elit klubnak, azon kiváltságos és rendkívüli emberek körének, akik egy időre elhagyhatták otthonunk, bolygónk életadó közegét, s az űr halálos, hideg sötétjéből tekinthettek le rá. Hogy ez a munka mennyire nem mellőzhető, az a valóságban is kiderült.
A tengeri betegség nem hivatalos mértékegysége a garn. Edwin Jacob Garn szenátorról kapta nevét, aki szenátusi szakbizottsági tagságát arra használta fel, hogy 1985-ben leszervezzen saját magának egy bő hatnapos űrutazást. Tette mindezt csupán némi gyorsított, pár hónapos kiképzés után. Hát űrutastársai nem köszönték meg, mert nem gondolták volna, hogy egyetlen ember ennyit tudjon hányni. Azóta az űrhajósok, akik Garn szenátorral ellentétben rengeteg időt töltenek azzal, hogy megtanulják, megszokják a hatalmas gyorsulások, a nulla gravitáció, a fent-lent-jobbra-balra irányok eltűnése okozta testi-szellemi elváltozásokat, büszkék arra, ha reakciójuk nem éri el a 0,1 garnt. Magyarán: az űrhajós egyszerre élsportoló és elit tudós, aki egyedi képességek és tudások birtokában életét kockáztatja kis lépésekért és nagy ugrásokért, hogy aztán a Föld semmihez sem fogható látványa mély, belsőleg átalakító, szinte vallásos élménnyé csapódjon le benne, s általa kicsit mibennünk is.
A másik végletben ott van azoknak a nagy tömege, akik tagadják, hogy mindez valóban megtörtént. Agyrohasztó összeesküvés-elméletek tömege harsogja újra tele az internetet, mint ilyenkor mindig. Azt remélve, hogy a legtöbben közülük nem a lábon kihordott agyhalál élő példái, hanem csupán valamilyen félreértelmezés következtében estek bele a téveszméknek ebbe a forgatagába, feltenném nekik a kérdést: minimális emberismeret birtokában, mennyire tartják valószínűnek, elképzelhetőnek azt, hogy a projektben részt vevő több tízezer ember teljes összhangban, ezer meg ezer apró részletre kitérően árulás, egyetlen kilépés, vagy baki nélkül hetekig sikeresen hazudik? Már két emberrel is nehéz bármit is titokban tartatni! Ezen az egy kérdésen kell elbukjon a világhálót s a társadalmat emberi agyvírusként elárasztó blődségek legnagyobb része!
A két véglet között pedig ott vannak azok, akik nem kételkednek abban, hogy az Artemis II végbement, úgy, ahogy azt láttuk, de az értelmében, létjogosultságában találnak kifogást, azon vitatkoznak. Rengeteg pénzbe került, mire való, mit értünk el vele, mit tudtunk meg, mit láttunk, amiről kamerák nem készítettek már eddig is tömérdek képet? – ezek a kérdések, és mivel ezekre nálam végtelenül képzettebb emberek már válaszoltak (külön kiemelném a NASA tudományos munkatársának, dr. Kelsey Youngnak a sajtótájékoztatókon adott tudományosan igényes, mégis közérthető, jól megfogalmazott magyarázatait), inkább magát a gondolatmenetet elemezném.
Ezt én Concorde-gondolkodásnak nevezem. Végeláthatatlanul lehet vitatkozni azon, hogy miért mondtunk le a szuperszonikus kereskedelmi repülésről, s az érveknek megvan a maga értelme és súlya, ez kétségtelen. De mindez nem változtat azon a tényen, hogy az emberiség – történelmében először – visszalépett egy nagyszabású megvalósításától.
A nagy technológiai és tudományos eredmények mind rengeteg pénzbe kerülnek, s ezek gyakran kutyaszorítóba fogják a kutatókat. Manapság semmilyen nagy tudományos munkát nem lehet elképzelni anélkül, hogy ahhoz ne kelljen politikusoktól, bizottságoktól pályázati rendszerben pénzt kunyerálni, s a feltételek gyakran az előre látható, megjósolható gyakorlati hasznosságot részesítik előnyben. A minden tudást alulról tápláló alapkutatás viszont rendszerint nem ilyen jellegű, annak motiváló kérdései a mi történik, miért, hogyan? Az nem hasznosítani akarja a világegyetemet, hanem megérteni.
Nem csak kenyérrel él az ember. Tessék végiggondolni, hogy amikor utazunk, melyek azok a látványosságok, épületek, létesítmények, amelyeket feltétlenül látni akarunk? Majd tegyük fel magunknak a kérdést: ha ma kellene azokat létrehozni, mennyi eséllyel szavazná meg azokat egy helyi, megyei stb. tanács, egy költségvetési bizottság?
Ma elsősorban nem azért nem tudunk piramisokat, hatalmas katedrálisokat, Eiffel tornyot, Versaillest, Sintrát stb. építeni, mert nincs hozzá tudásunk, hanem azért, mert építőik nem kapnának rá pénzt. Maradnak a csupa üveg és acél felhőkarcolók, amelyekből por sem marad majd, ha egy napon beképzelt civilizációnkat elsöpri egy igazi nagy, globális katasztrófa.
Igen, számos ember éhezik, nincs ivóvize, elképzelhetetlen nyomorban tengődik, sok a baj és nagy a hiány. De egyrészt ezeknek a gondoknak javarészét igen gyorsan meg lehetne oldani a világ hadseregei költségvetésének egy kis részéből, s talán nem a haladást kellene ezek kedvéért kizsigerelni, másrészt pedig, amint írtam, a Názáretit idézve: nem csak kenyérrel él az ember. Embertársaink túlélését biztosítani kötelességünk lenne, de ugyanannyira szükséges létrehozni a különbséget a túlélés és az élet között. Méltóságot, tisztességet, perspektívát, előrelépést, tagadhatatlan emberi értéket, igéretes jövőt teremteni mindannyiunk számára. Naiv álom? Persze, hogy az, gyakorlatilag a John Lennon álma! És az is marad sajnos még sokáig, nem azért, mert lehetetlen valósággá tenni, hanem azért, mert nagyon másak a prioritásaink.
A repülés történetének kezdetén többfele zajlottak kísérletek, nagy tömegeket vonzó látványos bemutatók, az emberek nehezen hitték el, hogy ezek a kezdetleges, levegőnél nehezebb szerkezetek fel tudnak valóban emelkedni. Ma repülők tömkelege járja keresztül-kasul az égboltot. Az egyik ilyen hőskorszakbeli bemutató alkalmával Franciaországban tette fel egy hasonló gondolkodású hölgy az azóta is folyton hangoztatott kérdést: mire jó mindez? Egy úriember visszakérdezett, tömör frappáns módon közölve a lényegét annak, amit sok évtizeddel később Wilson a szenátusban mondott: és mondja hölgyem, mire jó egy újszülött?
Borítókép: Facebook/NASA
