Az analógia értelemszerűen anakronisztikus: Magyarországon 2026-ban nem volt diktatúra, nem volt szovjet típusú elnyomás. Hibrid rezsim volt, illiberális demokrácia, ahol a fékek és egyensúlyok rendszere rég nem működött, ahol a kleptokrácia és nemzetivé lett oligarchia polipként beférkőzte magát a gazdaság, a kulturális hegemónia, a sajtó és a közélet minden szegletébe. Távol állt ez a rendszer a II. János Pál által megsebzett szovjet rezsimtől, de egyre távolodott attól a demokratikus berendezkedéstől, amelynek válsága és illúziója a poszt-szovjet érában látható módon globális méreteket öltött.
Mégis, ami a két példát összeköti, az a félelemmel szemben álló bátorság, a polgári ellenállás, a változás iránti vágy és a szabad ember feltartóztathatatlan szellemisége. Ez az érzés vezette az 1989 előtti generációkat is, ez tartotta őket életben, ez vezette a 2010 utáni nemzedékek bátrainak mozgalmait, s ez az érzés éltette a magyar civil és politikai csoportokat is, akik – Tamás Gáspár Miklós szavával élve – kis polgári szigetekként, az ellenállás apró szikráiként nőttek végül 3,3 milliós tömeggé.
Az önkény apró csiráinak megjelenése 2026 Magyarországában egyértelmű volt, és ezt sokáig már nem lehetett elviselni. Erre csak ráadás volt az a gazdasági, illetve morális válság, amelyet a globális geopolitikai helyzet (világjárvány, háborúk, demokrácia és kapitalizmus válsága), s a magyar politikai elit teljes morális összeomlása (pedofil botrányok, kollektív hübrisz) okozott. A jelek egyértelműek voltak, de sokan öntagadásban éltek, reménykedve abban, hogy az emberek most is meghunyászkodnak, félnek, a posványos nyugalmat és a változatlanság bizonyosságát választják.
Nem így lett. A fent említett politikai okok, a digitális feszültségkeltés, az Y és Z generáció teljes politikai térnyerésének köszönhetően Orbán Viktor kormánya elvesztette a 2026-os áprilisi parlamenti választásokat. Ellenfele, Magyar Péter és a Tisza Párt pedig a magyar állam 1990 utáni történelmének legnagyobb győzelmét aratta. Orbán bukása a magyar történelem egy korszakának vége is: az 1990 utáni időszak demokrácia-válságának kicsúcsosodása és az illiberális rendszer globális laboratóriumi példányának bukása. Orbán bukásával az illiberális világ egyik vezető politikusa került ellenzékbe, s egyelőre bizonytalan, milyen formában tudja majd önmagát újraalkotni.
A változás sokaknak (3,3 millió magyarnak legalább) leírhatatlan örömet okozott: Budapest és a magyar városok utcái éjszakába nyúló örömünneppé, valóságos karnevállá váltak. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy Budapesten tölthettem a választás estéjét és éjszakáját: azt az élményt nehéz leírni szavakkal, át kell élni. Ennyi boldog, vidám, kedves magyarral soha nem találkoztam. A feszültségek, kollektív nyomás és negatív, toxikussá vált közhangulat teljes hiánya, a felszabadult emberek vidámsága, amellyel turistaként talán csak a dánoknál, svédeknél és néhány mediterrán kisvárosban, falvakban találkoztunk magyarként, most ott volt előttünk a táncoló rendőrök, mentősök, fiatalok és idősek arcán. Ez nem Mohács és Trianon: ez maga a magyar feltámadás.
Bizonyára másképp töltötték az estét és az azt követő napokat Orbán Viktor szavazói, hívei. A valóság olyan elementáris erővel omlott rájuk, amire úgy tűnik, még a másod- és harmadvonalban álló propagandistáik sem számítottak, nemhogy az átlagszavazó. Másfél évtizeden át tartó manipuláció, hazudozás, a közvéleménykutatások meghamisítása és a valóság finkelsteini módszerekkel történő torzítása oda vezetett, hogy ezek az emberek fájdalmat, kétségbeesést és csalódást éreznek most. Nem is kevesen: 2,25 millió ember érzi azt most, hogy becsapták őket, hiszen még a választás napján is azt hallották a vezetőiktől, hogy „irány a győzelem”! Ki fogja ezeket az embereket most a valósággal szembesíteni és hogyan? Miként kell egy ország végletesen kettészakadt társadalmát egyesíteni, az ideológiai árkokat betömni, és 16 év szándékosan létrehozott sebeit meggyógyítani? Nagyon nehéz feladat, amelyre a kétharmados felhatalmazás nem elég, oda empátia, bölcsesség, felelősség kell. Nem tudom, kiben van ez meg a politikában ebben az őrületbe rohanó században.
A leglátványosabb letargiát azonban nem is Magyarországon tapasztalom, hanem kicsi erdélyi, otthoni buborékomban. A határon túlról érkezett szavazatok 91 százaléka továbbra is Orbán Viktort támogatta. Bár az erdélyi szavazatok száma messze nem hozza a magyarországi 80 százalékos részvételi arányt (a szavazásra jogosult erdélyiek csupán töredéke szavazott), az erdélyi közösség Orbán-pártisága sajnos egyértelmű. Ez óriási szakadást jelez a magyarországiakkal. Hogy jutottunk ide? Mi az oka ennek, és milyen megoldást lehet erre találni?
A politikai hűség egyik oka 2004 decembere: Orbán a szégyenletes gyurcsányi szavazás után vált végérvényesen a nemzeti egység megtestesítőjévé, az erdélyiek magyarságérzetének biztosítékává, amelyet 2010-ben az állampolgárság és szavazati jog megadásával jogilag is megpecsételt. Ez az érdem az övé. Egy olyan közösség számára, ahol a kollektív sebzettség nem csupán mitikus és távoli, mint a magyarországi magyarok esetében, hanem (2004 és 2010 viszonylatában) a valóság része volt (Vadim, Funar kora) természetes, hogy egy ilyen gesztus elementáris erővel hatott. Hasonló erejű volt a 2010 óta Erdélybe csorgott felfoghatatlan mennyiségű anyagi támogatás, amelynek köszönhetően erdélyi magyar intézmények (és néha személyek) ezrei gazdagodtak, és szépültek meg. Ezek a pénzek és támogatások ugyanakkor teljes függőségi állapotba sodorták az erdélyi közéletet, kulturális és tudományos intézményeket - egyféle politikai infúzióra szorult páciens, akinek léte, boldogulása a Fidesz és Orbán politikai hatalmától függ. Ez végtelenül rizikós és veszélyes állapot, mert a gazdatest elpusztulásával, összeomlásával azonnal veszélybe kerül.
Ezzel kell most szembenéznie Erdélynek és annak politikai vezetésének: a gazdatest elbukott, új konkordátum, új megállapodás kell Budapesttel, amely megérti az anyaországiak vágyait, kifogásait, kritikáit is, ugyanakkor az erdélyi magyar kultúra, oktatás, nyelvvédelem érdekeit is szem előtt tartja. Nem könnyű feladat, főleg úgy, hogy a tárgyaló felet sokáig patás ördögként festették le, annak ellenére, hogy közel kétszáz-ötven oldalas programjában említést tesz a határon túli magyarság támogatásáról is.
Erdélynek szüksége van egy új, egészséges és új lapokkal induló kapcsolatra az anyaországgal. Ehhez új emberek, vagy legalábbis célok kellenének. Új szavazási szabályok, a források elosztásának új formái és jogi feltételei, új, politikai pluralizmust hirdető tusványosi tábor, valamint egy új erdélyi politikai elit, ahol a magyarországihoz hasonló generáció- és szemléletváltás is megtörténik. Ez elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy Erdély és Magyarország új lappal induljon el ennek a bizonytalan, de izgalmas korszak hajnalán. Ideje meghallani azok hangját is, akik látták hónapok, évek óta ennek a pillanatnak az eljövetelét. Vannak sokan Erdélyben és a határ másik oldalán is: ideje a változás hangján szólni.
Borítókép: Facebook
