A cikkből közel százesztendős távlatban mintha Orbán Viktor mai bukásának eleve elrendelt volta rajzolódna ki. Hamvas az alapvetéshez Laotsze (a helyesírás is Hamvast követi) többezer éves bölcseletéhez nyúl vissza: „A hatalom természetében van valami, ami szolgaságot hoz, könnyet fakaszt és azt a kezet, amely nevében cselekszik, tisztátalanná teszi”. Majd így folytatja: „Aki kezének tisztaságát meg akarja őrizni, annak hatalom nélkül kell maradnia. Aki pedig elnyeri a hatalmat, annak keze nem maradhat tiszta.” A végkövetkeztetés ismét Laotszeé: „A jó hatalom az, amelyik keveset cselekszik, minél kevesebbet. A legjobb az, amelyik nem cselekszik semmit.”
No de „melyik hatalom az, amely nem cselekszik semmit?” – kérdez Hamvas, s a választ is maga adja meg. „A szellemi hatalom.” Ez a két fogalom együtt meghökkentően hat. Ha a hatalom eleve azzal jár, hogy a cselekvő kezet bepiszkítja, hogyan lehetne szellemi? Nyilván sehogyan.
Így aztán Hamvas rögvest tisztázásra is kényszerül. „Nevezzük hatalomnak azt, amit a tisztakezűség feladása nélkül nem lehet elérni, a másikat, a Laotsze-félét, a szellemit nevezzük el uralomnak.” Hogy honnan az uralom megnevezés? Hamvas nem részletezi, de a későbbiekből egy Julius Evola-idézet nyomán közvetve kiderül: a divinálisból. Mert ki az, aki nem cselekszik, mégis uralmat gyakorolhat? Nyilván Deus, az Úr, a Teremtő, aki végülis velünk hajtatja végre az akaratát. „A népet is csak látszólag vezeti a hatalom. Az uralomnak nincs szüksége sem szervezetre, sem költségre, sem munkára, van valami, ami sokkal több mindennemű erőfeszítésnél… a szellem. A szellem több mint a cselekvés. A szellem magatartása abszolút. Passzívnak kell lennie, mert mihelyt csak valamit is tesz, máris túl sokat tesz, s ezzel a nép vezetését, azaz önnön szellemi hatalmát veszíti el. A népet a hatalom csupán látszólag vezeti, ezért teheti szolgává, intézkedhet fölötte, fakaszthatja könnyeit.”
De Hamvas nem áll meg itt. Aki tényleg cselekszik – írja –, az elveszíti az uralmat a nép fölött is. Hiszen a valóságos vezetőt, a szellemet kell elveszítenie. A szellem ugyanis türelem, állhatatosság, önmegtagadás és tudás. Vár. Tudja, hogy ez így, ahogy van, rossz. De nem tehet mást, mint hogy vár. Ez benne a heroikus.
„Voltaképpen arra kényszerül, hogy nézzen, mert mihelyt megmozdul, máris veszített. Ez a szellemiségben a tragikusan-heroikus. Látni és nem cselekedni, tenni és mozdulatlannak maradni. A szellem sokat tud, mindent tud. Látja, mi a különbség az uralom és a hatalom között, a reális és a hivatalos között, a démonikus és a termékeny, a szolgaság és szabadság között. Látja és tudja, és nem tehet egy lépést sem, mert rögtön elveszíti kezének tisztaságát és elveszíti befolyását a népre. De ugyanakkor látja és tudja ennek az ellenkezőjét is. Azt, hogy aki sokat tud és nem aszerint él, elveszett. S kétszeresen veszett el. Vagy feladja fensőbbségét, s akkor saját lényegének magját adja fel, vagy passzív marad, nem él aszerint, amit tud, s akkor elveszett.”
Nem cselekszik, nem cselekedhet, mert akkor vége van. De akkor is vége van, ha nem cselekszik. S ez független attól, hogy vannak vagy nincsenek diktatórikus hajlamai. Egy diktátornak is lehetnek mély, igaz, komoly és egyenes szándékai, de ezekből úgyszólván semmit beváltani nem tud. Uralom akar lenni (ki ne akarna?), de csak hatalom marad.
Sakk-matt. Totális vereség és cselekvésképtelenség.
Lehetséges kompromisszum a két véglet között? Létezhet bármiféle arany középút? Hamvas szerint nem. Az óvatos, apró lépésekből álló cselekvés azzal, hogy a mérsékletnek helyet ad, lappancsot nyit lefelé. S odalent, tudjuk, pokol vár mindannyiunkra. Az engedékenység nem állhat meg valamely ésszerű mértéknél, mindig többet és többet kell engednie. A demokrácia sem jelenthet igazi kiutat, mert az is szellemtelen. Humánus és nem divinális. Még a legtermészetesebb érzelmekre, a háborútól vagy a szegénységtől való rettegésre való apelláta sem jelenthet elfogadható érvet. Minkettő szellemtelen.
Hamvas szerint az egyetlen helyes viselkedés a bírálat, amelynek feltétele a kívülmaradás. A szellem embere nézi a hatalmat, a társadalmat, a szokásokat, művészeteket, a közéletet, a magánéletet, s amit lát, abból nem fogad el semmit.
A végkövetkeztetés továbbra is jól hangzik, de továbbra is használhatatlan: „A szellem nagyszerű, de a valóságra nem alkalmazható.”
Az olvasóban ezek után joggal merülhet föl a kérdés, mire mehetünk mindezzel Orbán Viktor és Magyar Péter – bizonyos értelemben tényleg világraszóló – „összecsapásának” értelmezése kapcsán. Nem sokra.
De ha más lehetőség amúgy sincsen, legyek én is szellemtelen.
Kezdjük a „tiszta kézzel”. Annak mintha mindkettőjükre vonatkoztatva lenne jelentősége. Máris. Orbán Viktor mögött tizenhat esztendős hatalom van, Magyar Péter mögött alig két esztendőnyi „uralom”. De ami a tiszta kezeket illeti, a távolság közel sem csillagászati köztük.
- De mégis! – mordulhat rám némely olvasó.
Csak bólinthatnék. Orbán Viktor, ha a végső kudarctól eltekintünk, példátlan sikereket vallhat magáénak. A kor éles szemű kritikusa. Kívülállását is sikerült megőriznie. Magyarország érdekeit tekintette mindenek fölött valónak. Nevét talán utódaink is a magyar történelem jelentős alakjainak sorában fogják emlegetni. Egy közepes ország miniszterelnökeként példátlan nemzetközi hírnévre, tekintélyre és megbecsülésre tett szert. Mindehhez még kezét sem kellett volna föltétlenül bepiszkolnia. Sajnos kétségtelen: bukása – immár a szó szoros értelmében – kezének tisztaságán is múlott. Paradox módon annyira a szellem embere volt, hogy semmi jelentőséget nem tulajdonított a hatalommal amúgy is elkerülhetetlenül együtt járó kockázatoknak. Gyerekkori barátja és családja úgy nőtt a fejére, hogy a jelekből ítélve ő maga mit sem vett észre. Sőt, még akkor sem kapott fejéhez, amikor a jelenség már a közvélemény ingerküszöbét is elérte. Mintha tényleg semmiről sem lett volna tudomása. A Fideszhez hű nyilvánosságban a téma sem merülhetett föl. De nem Orbán utasította hallgatásra sajtóját, hívei számára volt nyilvánvaló, mi is a „helyes” alapállás. Látszatra ez is uralomnak tűnhetett, sajnos már alig-alig különbözött a hatalomtól…
A választási kampányhoz közeledve mind nyomasztóbbá váltak a nyilvánosságban való szereplései. A médiában való jelenlét mértéktelensége. A következmény elkerülhetetlen volt, Orbánon mindininkább eluralkodhatott a pánik, melyet még intenzívebb közszerepléssel próbált volna elhárítani. Mind hatékonyabban igazolta még a suttogó propaganda megalapozatlan vádjait is. A megalapozottakról nem is beszélve.
Ami Magyar Pétert illeti, neki már hatalomra sem volt szüksége ahhoz, hogy könyökig piszkosan lépjen be a nyilvánosságba. Nem volt szüksége uralomra. Megtették a hívek gyakorta hisztérikussá fajuló frusztrációi. Így aztán a cáfolhatatlan hazugságok, az agresszív gesztusok, ballépések, paradox módon még a parodisztikus asszociációkat keltő díszvonulások vagy az Orbánt imitáló gesztusok is javára váltak. Rájött: fölösleges szabadkoznia is. Még a pökhendi lezserség is hasznára válhat. Azt a benyomást keltheti, hogy ő – egy LMBTQ mesekönyv melengetően rokonszenves figurája gyanánt – fölötte áll mindennek, joggal viseli az „uralom” fölényes, megérinthetetlen és magasságos glóriáját. Hogy ezt sokan szentségtörésnek vélik? Semmi jelentősége. Legalább is addig, amíg rajongó tekintetek veszik körül. Orbán hallatlan költséggel, rendkívüli erőfeszítéssel, nagy apparátussal tető alá hozott választási szeánszainak háttere előtt mindez akár a pihentető spontaneitás látszatát is keltheti.
Orbánnak tizenhat esztendőre volt szüksége ahhoz, hogy a való világban találkozhasson önmagával. Vajon M.P.-nek hányra lesz majdan?
Orbán – innentől – már nemigen játszhat alá neki.
Borítókép/Facebook
