Az Elsötétítés című drámájáért 2004-ben a dramaturgok díját nyerte el Spiró György, laudálója Kertész Imre volt, aki így üdvözölte és elemezte a drámát: ’a darab minden eszközével a szövegre, egyedül a szövegre koncentrál, s ha úgy tetszik, teljesen mellőzi a színpad nyújtotta könnyebbségeket. Hosszú monológokat hallunk, amelyek gyakran inkább a tudat alatt megbúvó gondolatfoszlányok felszínre hozatalaként és világos megfogalmazásaként hatnak, semmint realisztikus, mimetikus élőbeszédnek. De éppen erről van szó, ezt kívánja a darab tartalma, a darab témája. Így ez a forma, ez a dramaturgia itt az egyetlen alkalmazható forma, az egyetlen alkalmazható dramaturgia. Emellett, számomra meglepő és releváns módon, egyszerűen visszatér a 17. századbeli francia hagyományhoz, a tiszta szövegmondáshoz, csaknem a szavalathoz. De ez is teljesen logikus: az idő tájt fedezték fel ismét – hosszú szünet után – az értelmet. Nemsokára – jó száz év múlva – itt a francia forradalom. Következik a 19. század, majd a 20.: az elsötétítés kora.”
Az Elsötétítés színpadán nincs sok mozgás, a gondolatok feszülnek egymásnak, az adott helyzet két, egymástól gyökeresen eltérő, de egyformán érvényes értékelése, ami szembeállítja a főszereplőket. Nincs sok cselekmény, a szereplők sorra kifejtik érveiket, ezek csapnak össze, mégis, e látszólag statikus világ feszültsége kicsap a nézőtérre, megérinti, bevonja a nézőt, álláspontját, azonosulását kiköveteli. A két főszereplő kitart a maga igaza mellett, és a maga világában mindkettő érvei teljesen logikusak: az értelmi, illetve érzelmi logika alapján – csakhogy a külső történések miatti kényszerű választásuk, reakciójuk, helyzetértelmezésük, végletesen és véglegesen el is szakítja őket egymástól.
A nő és a férfi érzéki szerelmének, megalapozott házasságának valóságába pillanthatunk be, aminek idilli képét az elsötétítés tényével jelzett nyers valósága, a fenyegetettségre adott kétségbeesett válasz hirtelen megbont. Imre Éva és Dimény Áron lenyűgözően tárja elénk a történelem által tönkretett család drámáját. Minden szó, mondat gyönyörűen kidolgozott, jól érthető és érzelmileg megalapozott. A két egymástól fénysebességgel távolodó ember minden rezdülését a néző is megéli, és a helyzet kilátástalanságát is azáltal, hogy mindkettő érvei érvényesek. A barát, akit Bogdán Zsolt alakít ebbe az izzó, komor világba csöppen bele harmadikként. Míg igyekszik megérteni, mibe is vonták be, némi humort lop a két fél feszült ellentétébe, ezzel is aláhúzza, érzékelteti a történelmi helyzet teljes abszurditását. A barát lecsúszott, léha egzisztencia, egyszerre áldozat és profitőr, és Bogdán Zsolt mindezt kiváló egyensúlyérzékkel adagolja. Színre lépésével kis időre a hangos nevetésig menően oldja a rettenetes feszültséget, ugyanakkor a két szembenálló fél egymástól való eltávolodását véglegesíti.
A darabot a történések utáni „helyszínelés” zárja, amelyben a történelem körforgását, kisszerűségét ábrázolja az apa és fiú, Kardos M. Róbert és Bíró Gergő, a háború után hatalomra jutó kisemberek. Kettősük minden ízes jópofaságuk ellenére kiábrándító és lehangoló gondolatokkal bocsátja útjára a nézőt. A rendező vallja is: „az emberek általában vagy azért járnak színházba, hogy megszabaduljanak szorongásaiktól, vagy hogy szembenézzenek azokkal. Itt azt szeretném, hogy szembenézzenek a szorongásaikkal”.
A kolozsvári nézőket arra biztatom, ne ijedjenek meg e szembenézéstől. Kiváló darabot, remek szöveget és kiemelkedő alakításokat láthatnak, semmiképp ne hagyják ki az élményt.
