Az 1989-es romániai forradalom eufóriáját kerestem a közel-keleti országban
*** Az első rész ide kattintva tekinthető meg. ***
Álomromboló akkutöltő Damaszkuszban
Éjjel felriadtam az akkutöltő zajára. Néhány percig ébren tartott, aztán belealudtam… majd ismét elvették az áramot, nem tudtam felmérni pontosan. Nehéz elhinni, ám Farah már teljesen megszokta a zajt, több éve így él, felébred ugyan, de azonnal sikerül visszaaludnia.
Másnap reggel gyalogos sétára indultam. Célom a híres Umayyad-tér volt. Alig fordultam ki az utcára néző ajtón, gyermekzsivajra lettem figyelmes. Véget ért a tanítás, a kicsiket vitték haza kisbuszokkal. Egymás hegyén-hátán utaztak, nem úgy, mint nálunk. A járművek karosszériája ütött-kopott, Szíriában nincs kötelező műszaki vizsga, szinte egyik gépkocsira sem kötnek balesetbiztosítást.
A koccanásokat helyben intézik el, rendszerint senki sem bosszankodik, a sofőrök nem üvöltöznek egymásra. Ott tartózkodásom alatt egy kisebb koccanásnak voltam a tanúja, az ügyet perceken belül lerendezték az érintettek.
Tovább haladtam Damaszkusz óvárosának utcáin. A sikátorok mentén épült házak ablakán benézve, a világ egyik legrégebb idők óta folyamatosan lakott települése történelmének virtuális kockái tárultak elém: láttam a kereskedőket, a műhelyeikben dolgozó kézműveseket, ácsokat, ékszerészeket.
A régészek által végzett ásatások során előkerült leletek tanúsága szerint a település már Krisztus születése előtt 4 ezer évvel lakott volt. Damaszkusz már az ókorban igen jelentős kereskedelmi központ volt.
Egymást váltották a hely urai: újhettita királyság, arab dominancia, omajjád kalifadinasztia, 400 évig tartó oszmán birodalmi megszállás… Ugyanakkor 1860-ban francia, majd 1918-ban brit csaptok vonultak be a városba.
Tartva a nyugati gyarmatosítóktól, 1920-ban Damaszkuszban egy arab egységállam királyává kiáltották ki Fejszált, a világháború jeles arab hadvezérét, ám a nagyhatalmak a franciáknak juttatták a térséget, ők pedig megszállták Szíriát.
Színre lép Bassár el-Aszad…
Nem sokkal később, pontosabban 1925-ben a gyarmati uralom ellen kitört a nagy szír felkelés, amely két évig tartott. A második világháború során, pontosabban 1941. júniusában a szövetséges szíriai–libanoni hadjárat 3. hetében a szabad francia és brit-indiai erők elfoglalták a várost a Vichyhez hű erőktől.
A franciák 1946-os kivonulása óta Szíria függetlenséget élvez. Két évtizedig tartó instabilitást követően 1971-ben Háfez el-Aszad és a Baasz Párt magához ragadta hatalmat, s a vezető 2000-ben bekövetkezett haláláig gyakorolta azt. Ekkor kisebbik fia, Bassár el-Aszad lépett színre, akit csupán 2024. december 8-án sikerült elűznie a Hajat Tahrir al-Sham (Hay'at Tahrir al-Sham – HTS) elnevezésű katonai csoportosulásnak, amely korábban az Al-Kaida egyik szövetségese volt. A rendkívül kegyetlen diktatúra 2011-től Bassár el-Aszad 2024 utolsó napjaiban bekövetkezett elűzéséig rettenetesen véres polgárháborúval társult.
Az Arab Tavasz hatására eleinte kormányellenes tüntetésekkel kezdődött vérengzés gyorsan polgárháborúba torkollt.
A helyzetet nagymértékben befolyásolta, hogy a harcokban kurd, alavita (a muzulmán vallás síita ágához tartozó közösség), drúzok (a síita iszlámból kialakult ezoterikus arab etno-vallási közösség) és több muzulmán fundamentalista terrorista csoport is részt vett. Beavatkozott Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és Törökország is, a hatalmak saját érdekeiket követték.
Elhagytam az óvárost és több bazárt, illetve a citadellát tekintettem meg. Útba esett a városi törvényszék, ahová meglepően könnyen bejutottam.
A bőröm színe garanciát jelentett, ellenőrzés nélkül sikerült átjutnom a fegyveres őrökön. Az épület olyan, mintha bombatámadás érte volna: feltört padlócsempe okozta por, a 2024. december 8-án Oroszországba menekült Bassár el-Aszad ellen felkelők feltörték a vasszekrényeket, az iratcsomók szétszóródtak.
Fotó volt terroristákkal a hajdani pályaudvaron
A következő megálló az 1908-ban épült 925 négyzetméteres vasútállomás volt, amelyet több HTS-fegyveres őrzött. Kettővel szóba elegyedtem, ám nem tudtak angolul. Okostelefonos applikáció segítségével próbáltam arabul értekezni velük, de csupán egy szelfit készítettem, erre volt idejük. Ugyanis egy nőt elgázolt egy motorbiciklis, aki azonnal elhagyta a tett helyszínét, ezért golyószóróikkal a nyomába eredtek.
Az Omajjád-tér (Umayyad square) előtt leégett épületeket láttam, minden bizonnyal az Aszad távozásával kapcsolatba hozható megmozdulás áldozatai lettek.
A tér csendes volt, néhány tüntető reformokat, új alkotmányt és társadalmi békét követelt. Megnéztem azt az épületet, amelynek tetejéről lengették az új, három csillagot tartalmazó zászlót az Aszad elmenekülését ünneplő tüntetők december 8-án, s amelyet az internetes portálokon és a televíziós híradókban láttam.
Taxival tértem vissza az óvárosba (a fuvar alig néhány lejbe kerül), a délutáni órákban az Umayyad-mecsetet látogattam meg.
Eszembe jutott, hogy a korai utazók és kereskedők földi paradicsomként írták le Szíria mostani fővárosát, ám ma már nyoma sincs annak az oázisnak, amely életre hívta és évszázadokon át életet biztosított Damaszkusznak.
Nizar Qabbani, Szíria legnagyobb 20. századi költője, aki a Nők a költészetemben és az életemben című kötetben foglalta össze verseit, a „jázmin városának” nevezte a települést, hiszen Damaszkuszban mindig is bőséges volt a jázmin-, rózsa- és citrusvirágos kert. Az imént említett termékeny oázisnak éppen a várost átszelő Barada folyó volt a forrása.
Az Omajjád-mecset lenyűgöző látványt nyújtott kívülről és belülről egyaránt. Az 1979-ben az UNESCO Világörökség részévé nyilvánított vallási létesítményt Mekka és Medina, valamint a jeruzsálemi Sziklamecset után a legszentebb helynek tartják az iszlámban.
A mecsetben a Korán felolvasása közben elszenderedett fiatalt vettem észre. Odébb egy öt férfiből álló kórus próbált, televíziós felvételen kell részt vegyenek kis idő múlva – mondták. Az éneklésre megébredt a fiatal fiú, az előtte levő tartóról leemelte a Koránt, tovább olvasta. Idillikus környezet, a mecset harmóniát, békét és biztonságot sugárzott.
A Khan As’ad Pasha karavánszeráj következik, mintha az átalvetőket, zsákokat cipelő tevék között lennék, ugyanis nincsenek turisták, az épület pedig eredeti formájában pompázik.
Aznap közösen ebédeltem házigazdámmal, Farahhal. Ekkor mesélt először a Mediterrán-tenger partján élő családjáról.
Mondta azt is, Latákia és Tártusz térségében zavargások vannak, az alavita kisebbség lázadni készül, félti a családját. Mondja, az Asszad család a kisebbségiek törzséből származik, a mostani hatalom teljes mértékben ellenőrzése alá akarja vonni a térséget és atrocitásokat követnek el az alaviták ellen.
A luxuscikknek számító Kit-Kat csoki
Aggódva vettem részt a CouchSurfing-közösség egyik helyi aktív tagja, Adeeb által szervezett találkozón, Farah hozzátartozóira gondoltam. Bár besötétedett, egyedül és gyalog vágtam neki az útnak az óvárból a város új központjában található Julia’s Café kávézóhoz.
Esett az eső, kihaltak voltak az utcák, mindenki családjával vacsorázott, naplemente után ugyanis együtt fogyasztják el az iftárt. Amikor az egyik utcában fel-alá közlekedő robogós követni kezdett, azonnal beültem egy olyan taxiba, amelyikből éppen egy család szállt ki.
A sofőr meglepődve tekintett rám – ilyenkor mit keres itt fehér ember, turista, gondolhatta. Nem ismerte a kávézót, mutattam neki a Google Maps-en.
Elsőre egy másik helyre vitt, de nem rosszindulatból, esküdözött, hogy a lokál ott van. Végül a jó helyen kötöttünk ki, ám nem fizettette ki velem a kitérőt. Láttam, rendes, ezért a fuvar dupláját adtam neki. Őszinte feszéjezettség lett úrrá rajta, kezdetben nem akarta elfogadni.
„Nem érdemlem meg, Allah meg fog büntetni” – közvetítette a fordító segítségével. Dicsértem, bátorítottam, végül nehezen ugyan, de elfogadta az összeget. Hét lejnek megfelelő szíriai fontról volt szó… Mondtam, vásároljon édességet a gyermekeinek, Kit-Kat csokoládét, mert tudtam, hogy az Aszad-rezsim idején tiltott édesség volt, most pedig ínyencségnek számít.
Még 10 lejnek megfelelő helyi pénzt nyomtam a kezébe, s mélyen a szemébe nézve mondtam neki, hogy ő is segített rajtam, a sötét és veszélyes utcáról vett fel, vásárolj valamit a feleségének is.
A CouchSurfing találkozón helyiek és Szíriában dolgozók vegyes csoportja vett részt. A vendéglő által felkért művészek káprázatos előadással készültek: szíriai táncokat és hagyományokat mutattak be. Persze, meg is kérték az árát, ám a külföldiekből álló csapat könnyedén kifizette az 50 dollárt.
Az étellel és a művészi programmal együtt fejenként az összeg 6 dollárt tett ki…
A résztvevők kötegekben szedték elő a 2 ezres és az 5 ezres helyi bankjegyeket, de még 1, 5 és 10 dolláros is került az asztalra. A vacsora után többen utcai pénzváltóhoz fordultak. 100 dollárért 1,1 millió szíriai fontot kaptak cserébe, kisebb méretű szövet hátizsákjuk fele megtelt pénzzel.
Megtudtam, hogy az országot „elnyelte” az alavita felkelés. Az új kormány katonai erői és a paramilitáris csapatok több ezer személyt lemészároltak a Mediterrán-tenger partján, különböző csapatok ellenőrző pontokat állítottak fel Hama és Homsz városokba vezető utakon, a helyzet ellenőrizhetetlenné vált.
Távoznom kellett Farah lakásából, három éjszakát töltöttem nála, CouchSurfingen ez a decens maximum. Hirtelen hátizsákosan az utcán találtam magam, szállást kerestem. Tudtam, hogy több olcsó szállás található az óvárosban is, de sok helyen nincs Wifi vagy meleg víz, s a csótányok is otthon érzik magukat a vendég szobájában.
Őrangyalom vagy isteni gondviselés?
Úgy dönttem, levetem a felsőmet, meleg volt. A Szent Ferenc nevét viselő katolikus templom udvarára kerültem, itt nem vertek le a lábamról a siető járókelők, s a szűk utcákon haladó gépkocsik kipufogógázát sem kellett szívnom.
Amennyiben vallásos lennék, azt mondanám, hogy Isteni sugallat vagy az őrangyalom cselekedete folytán sikerült kereszteznem Firas Lutfi ferences rendi katolikus lelkipásztor útját, akitől a beszélgetés közben szálláslehetőség felől is érdeklődtem.
Az atya azonnal intézkedett, s még mielőtt felocsúdtam volna, máris egy tiszta és napfény árasztotta vendégszobában találtam magamat. Megtekintettem a ferences rendi római katolikus templomot, majd sétálni indultam.
A templommal szembeni gyorsétkezdében futottam össze Majddal, aki elmondta, hogy hét európai ország által a rendkívüli tanulmányi eredményeket elért szíriai egyetemi hallgatók számára meghirdetett pályázat valamelyikének a pozitív elbírálásában reménykedik.
Meggyőződése, hogy Szíriából csak így lehet mihamarabb külföldre jutni.
Bár abban reménykedik, hogy az Aszád-rezsim bukását követően minden bizonnyal jobbra fordul a politikai, gazdasági, szociális és társadalmi helyzet, rengeteg időre van szükség, amíg a kimagasló szellemi eredményeket elért diákokat megbecsülik, s jól fizetett állásokkal jutalmazzák tudásukat és rátermettségüket.
Úgy gondolja, a tehetséges fiataloknak feltétlenül külföldön kell tovább tanulniuk annak érdekében, hogy tanulmányaik befejeztével Szíriába visszatérve kamatoztatni tudják ismereteiket.
Fájdalmasan ismerős gondolatok az erdélyi magyarok számára: vajon hányan jártak el hasonlóan…? Majd társaságában a belvárost látogattuk meg: kiégett épületeket is mutatott, ezek a volt rezsim elnyomó intézményeit szolgálták ki.
*** A harmadik rész ide kattintva olvasható. ***
