Este fél nyolc van, a lakásban már minden a majdnem-alvás állapotában. A pizsama felkerült, a fogmosás kipipálva, és én naivan azt hiszem, innen már csak egy meséig tart az út az ágyig. De nem. Mert hátra van még A Program. A tükör. Az sz.
Panna révén az életünk egyik főszereplője egy makacs hang, amely nem hajlandó együttműködni. Az sz. Ami hol s, hol th, hol valami teljesen új, eddig ismeretlen nyelvi innováció, amelynek újra és újra nekifeszülünk. A logopédus kedves, határozott és végtelenül optimista: Naponta pár perc a tükör előtt, játékosan! – mondta, amikor ez a kis sz-es kalandunk elkezdődött. Én meg bólogattam, mint aki pontosan tudja, mit jelent az amúgyis sokpontos esti rituáléhoz még egyet hozzáadni, s este nyolckor, egy túlfáradt gyermekkel bármit is csinálni akár játékosan, akár nem. Ennek ellenére, furcsa módon ebből lett az egyik legvagányabb csajos programunk.
A hálószobai tükör előtt állunk. Én, az anya, aki egész nap próbált felnőtt lenni, és ő, a hatéves, aki úgy véli, az élet alapvetően egy nagy performansz. Nyelvet öltögetünk, fújunk, füttyentünk, sziszegünk, és nézzük, hogy jól áll-e a nyelvünk, egymásra fekszik-e a fogunk, s eközben mennyire vicces formákat ölt az arcunk.
– Anya, úgy nézel ki, mint egy mérges kígyó!
– Ez a cél, kincsem. A mérges kígyók tudják a jó sz-t.
– Szerencséééés kígyók! Nekik olyan könnyű!
Ezen aztán nem lehet nem nevetni, még akkor is, ha újra kell kezdenünk az egészet, mert könnyezik a szemünk, és a hangok már inkább hasonlítanak egy defektes biciklikerék hangjára, mint a tiszta, szép beszédre.
Olyan is van, hogy Panna adja az utasításokat: Nem úgy, anya! A nyelved túl lusta. A logopédus azt mondta, hogy nem kell olyan erősen szorítani, nem kell olyan nagyon mosolyogni közben. Én pedig igyekszem pontosan követni, mert nagyon élvezem, ahogy ilyenkor ő akar engem tanítgatni.
Persze nem mindig ilyen idilli az esti sziszegésünk. Előfordul, hogy én már csak lefeküdni akarok, vagy ő csak az esti mesét hallgatná. Ilyenkor az sz egy személyes ellenséggé válik, aki miatt késik az esti mese. Én sóhajtok, ő duzzog. A tükör pedig könyörtelenül mutatja a valóságot: a két fáradt arcot, akiknek egy ilyen hosszú nap után még sziszegniük is kell.
És mégis csináljuk.
Mert valahogy ez a nyelvöltögetés több, mint beszédtechnika. Van benne figyelem, jelenlét. Az, hogy ott állok mellette, tényleg csak rá figyelek, nem főzök közben, nem válaszolok üzenetre, nem sietek tovább. Csak ott vagyunk, mi ketten, grimaszolunk, belefeledkezünk a szilva, széna, szempilla, asz, ász, esz, ész spirálba, s észre sem vesszük, hogy feladatot teljesítünk. Ez lett a mi kis titkos rituálénk. Nem olyan, mint a mesélés, ami klasszikus és meghitt, s amelyben a fiúk is részt vesznek. Ez inkább vagány: kicsit punk és csak csajos. Időnként sminket képzelünk magunkra, msákor szuperhősök vagyunk, s bemutatkozunk: Szuperszép szupersztár vagyok! (ez nagy sláger), vagy csak egyszerűen lusta vagy mérges kígyókká változunk, s telesziszegjük a szobát. Közben pedig észrevétlenül haladunk. Néha egy-egy hang tisztábban hallatszik. Máskor büszkén rám néz:
– Hallottad, anya? Ez most jó volt, ugye?
És én ilyenkor nem csak a hangot hallom, hanem az igyekezetet, a bátorságot. A hatéves elszántságot, ami nap, mint nap nekimegy ennek a nehézségnek.
Az anyaság sokszor logisztika, időbeosztás: még ezt is bele kell tenni a napba. És őszintén, néha a logopédiai gyakorlat is pontosan ilyen. Még egy feladat. Még egy kipipálni való. De aztán ott állunk a tükör előtt, és valahogy minden megváltozik.
A nyelvöltögetés közel hoz egymáshoz. Nevetséges ezt leírni, de igaz. A közös bénázás, a nevetés, az apró sikerek, az, hogy együtt tanulunk valamit, ami egyikünknek sem magától értetődő: én a türelmet, ő a hangképzést. Aztán amikor végre ágyba kerül a kicsi lány, s már félig alszik, de még visszaszól:
– Anya… holnap is sziszegünk?
– Igen – mondom. – Holnap is.
Mert lehet, hogy az sz még nem tökéletes. De ez a kis esti csajos program már az.
