A hazugságok korát éljük. Az interneten rengeteg álhír terjed, és lassan oda jutunk, hogy szinte mindennek, amit látunk vagy olvasunk, meg kell vizsgálnunk az igazságtartalmát. A közösségi médiában is egyre több az álprofil, amelyek mögött nem valós személy, hanem valós emberek által irányított megtévesztési szándék áll.
Ám a csalás és a hazudozás nem csupán a digitális tér sajátja – hús-vér embertársaink között is jelen van. De hogyan alakult ki maga a hazugság? A legtöbb kutató szerint akkor jelenhetett meg, amikor az élőlény képessé vált szándékosan félrevezetni másokat, felismerte, hogy másoknak külön gondolata és tudása lehet, valamint a valóság alternatív változatát kommunikálta.
A megtévesztés ugyanakkor nem kizárólag emberi jelenség. Az állatvilágban is számos példát találunk rá: a majmok hamis riasztással ijesztik el riválisaikat, a polipok és kaméleonok álcázzák magukat, egyes madarak pedig sérültnek tettetik magukat, hogy eltereljék a ragadozók figyelmét. Ezek azonban még nem nyelvi hazugságok, hanem evolúciós túlélési stratégiák. Az emberi hazugság ennek kognitív és nyelvi továbbfejlődése.
A hazugság kérdése már az ókorban is foglalkoztatta az embereket. Az egyiptomi és mezopotámiai törvények büntették a hamis tanúzást, a görög filozófusok pedig hosszasan vitatkoztak róla. Platón beszélt az úgynevezett „nemes hazugságról”, amely szerinte bizonyos esetekben a közösség érdekében elfogadható lehet, míg Arisztotelész erkölcsi problémaként tekintett a hazugságra.
A modern kutatások szerint a hazudozás evolúciós előnyökkel is járhatott: segíthetett a konfliktusok elkerülésében, a státusz megőrzésében, a büntetés elkerülésében vagy akár a társas együttműködés fenntartásában — gondoljunk csak a „kegyes hazugságokra”. Paradox módon tehát a hazugság a társas intelligencia mellékterméke, s szorosan összefügg a nyelv és az absztrakt gondolkodás fejlődésével.
A pszichológiai kutatások azt is kimutatták, hogy hazudni általában nehezebb, mint igazat mondani. Az igazmondás sokszor automatikus, míg hazugság esetén az agynak egyszerre több feladatot kell ellátnia: emlékeznie kell az igazságra, ki kell találnia egy alternatív történetet, azt következetesen fenn kell tartania, figyelnie kell a másik reakcióira, s közben kontrollálnia kell saját érzelmi jelzéseit. Ugyanakkor vannak, akik annyira hozzászoknak saját történeteikhez, hogy idővel valóságként kezdik megélni azokat, így válhatnak meggyőző, hiteles hazudozóvá.
A népi bölcsesség szerint „a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát”. Bár a modern világban az igazság nem mindig derül ki azonnal, abban mégis bízhatunk, hogy a következetlenségek idővel felszínre kerülnek.
Első pillantásra talán távolinak tűnik a hazugság és a főzés világa, mégis meglepően sok közös pontjuk van. Ahogyan a történeteket, úgy az ételeket is megalkotjuk: válogatunk, hangsúlyozunk, néha elhagyunk részleteket, és saját ízlésünk szerint formáljuk a végeredményt. A konyhában azonban a kreatív „kitalálás” nem megtévesztés, hanem alkotás – itt az alapanyagok őszintesége találkozik a szakács képzeletével. Talán éppen ezért izgalmas a váltás a hazugság témájáról a gasztronómiára: mindkettő mesélés, csak míg az egyik a valóság elfedéséről szólhat, a másik annak ízekben való felfedezéséről.
És hogy egy étel mennyire sikerült? Ha gyermekek is vannak a családban, azonnali és őszinte visszajelzést kapunk. Amikor egy új fogást egyöntetű lelkesedéssel fogadnak, biztosak lehetünk benne, hogy megszületett egy új kedvenc.
A következő recept egy különösen zsúfolt hétköznap szülötte. A legfontosabb szempont a gyors elkészíthetőség volt, a továbbiakat pedig az határozta meg, milyen alapanyagok álltak éppen a rendelkezésemre.
Hozzávalók
600 g csirkemell
1 nagy hagyma
1 kaliforniai piros paprika
1 kisebb darab tök
2 édesburgonya
2 szál sárgarépa
fél fej karfiol
2 szár szárzeller
6 gerezd fokhagyma
hüvelykujjnyi gyömbér
4 ek. fekete babszósz (elhagyható)
4 ek. szójaszósz
4 ek. kukoricakeményítő
néhány csepp citromlé
szárított korianderzöld (elhagyható, petrezselyemmel helyettesíthető)
só, bors
300 g rizs
kukorica
Elkészítés
Kevés olajon megfonnyasztom a csíkokra vágott hagymát és a felkockázott paprikát. Hozzáadom a kockára vágott csirkemellet, enyhén sózom, borsozom, és folyamatos keverés mellett fehéredésig pirítom. Kevés vizet öntök alá, majd hozzáadom a karikára vágott sárgarépát, a feldarabolt szárzellert, a rózsáira szedett karfiolt, valamint a felkockázott tököt és édesburgonyát. Belekerül az aprított fokhagyma és a reszelt gyömbér is. Megszórom szárított korianderzölddel, majd fedő alatt, alacsony lángon puhára főzöm.
Amikor már majdnem kész, hozzáadom a fekete bab- és a szójaszószt, alaposan elkeverem, majd még néhány percig főzöm. A kukoricakeményítőt fél deci hideg vízzel elkeverem, s ezzel sűrítem be az ételt. Végül néhány csepp citromlével frissítem az ízeket. Kukoricás rizzsel tálalom.
Ez az étel érdekes átmenet a kínai és az erdélyi magyar konyha között. A fokhagyma-gyömbér-szójaszósz hármasa a keleti ízvilágot idézi, míg a felhasznált zöldségek és az elkészítési mód inkább helyi hagyományokra emlékeztetnek. Nem pirítottam roppanósra a zöldségeket, inkább puhára főztem azokat – mégis óriási sikert aratott, és gyors hétköznapi ebédnek tökéletes választásnak bizonyult.
