És mivel a rossz emlékű Gheorghe Funar őrültségének célpontjai elsősorban mi, kolozsvári magyarok voltunk, sokan érezhetjük úgy, hogy a közhangulatot évről évre zseniálisan megragadó TIFF-poszterek idei kiadása egy kicsit rólunk, közösségről is szól. A várost tizenkét évig vezető sovén polgármester piros-sárga-kék padjaival, kukáival, forgalomelterelő járdaszéli oszlopocskáival már a múlté, mi maradtunk… lessük az idei magyarnapok programfüzetét.
Nem mondom, hogy nem merült fel bennem más értelmezése is a plakátnak: vörös mezőben virító kék-sárga sáv. Ukrán zászló? Agresszió? Vajon annak a jelképe, hogy az őrület valamilyen formában mindig felüti a fejét valahol, a gyűlölet újra termelődik? Lehet, hogy ez a múltból előkerült pad inkább valamiféle vészjósló szimbóluma ennek a veszélynek? Másik film, más szereposztás, ugyanaz a forgatókönyv?
Picit azért összeszorult a gyomrom – régi reflex - amikor a TIFF-megnyitón elhangzott Gheorghe Funar neve. Emil Boc polgármester volt az, aki kényszeredetten üdvözölte a nézőtéren helyet foglaló elődjét, a TIFF-plakát ihletőjét, amikor a műsort vezető Andrea Esca váratlanul utalást tett az egykori padokra, mint valami helyi „specialitásra”. (Akárcsak a kolozsvári káposzta, vagy a lakásárak…) Ezt is megértük, gondolhatnánk megkönnyebbülten, Funart már csak amolyan ártalmatlan csodabogárként, turisztikai attrakcióként mutogatják. „A román történelem és identitás része” – ahogy Boc ironikusan (és félreérthetően) fogalmazott.
Az est természetesen nem Funarról szólt, hanem a film ünnepéről, a román kultúra, sport kiválóságaival a meghívottak között. Sok neves „trikolór oszlopocska”, de a szó legnemesebb értelmében. Ezek az értékek azok, akik egy szellemi közösséget behatárolnak, nem a nemzeti színű zászlók, padok, pollerek.
Gondolatban valahogy mégis visszakalandoztak Gheorghe Funarhoz. Tudatállapotát ismerve nem tartom kizártnak, hogy az egykori Román Nemzeti Egységpárt (PUNR), majd a Nagy-Románia Párt (PRM) hangadó politikusa nem értette az iróniát, inkább triumfált. Trikolór padjai ugyan eltűntek (a legutolsót alig néhány hónapja cserélhették ki az egyik kórházudvaron…), de annyi minden maradt még! Ha a közönség padsoraiban ülve hátranéz, hát ott zörögnek az ő kezdeményezésére kitett zászlórudak. Igaz, már nem közvetlenül a Mátyás-szobor tövében, de továbbra is a téren, alig néhány méterre eredeti helyüktől. Ha balra néz, láthatja, hogy a Iorga-felirat, aminek szintén ő volt az ötletgazdája, és ami oly heves tiltakozást váltott ki a magyarokból, lekerült ugyan a szobor talapzatáról, de nem semmisítették meg. Lesuvasztották a talapzatot körülvevő zöldövezetbe. Szóval megvan az is. Ha jobbra néz, picit fel, a régi városháza tetejére, ott van bebugyolálva Kolozsvár eredeti, több évszázados címere. A hivatalos verzió továbbra is az, amit ő fogadtatott el 1999-ben, a dák farkasos. A dolgok tehát nagyrészt maradtak a régiben. Akkor meg miért élcelődnek vele?
Valamikor, a piros-sárga-kék padok kihelyezésének idején, három évtizeddel ezelőtt írtuk le vészjóslóan: a funári károk visszafordíthatatlanok. Amit ő egyszer „megjelölt”, annak nyoma hosszú évtizedekig ott marad nemcsak falakon, tereken, hanem lélekben, gondolkodásmódban is - senkinek sem lesz bátorsága eltávolítani. Így is lett. A közröhejnek számító padokat, kukákat, oszlopocskákat viszonylag hamar átfestették, de Emil Bocnak huszonkét év nem volt elég ahhoz, hogy eltüntesse a Funar-táblákat. (Még mindig itt vannak… Tot aici, tot aici). Például Mátyás király szülőházáról – hogy csak egyet említsek. Bocunk jóvoltából felnőhetett egy nemzedék azon, hogy „a román Matei Corvin Magyarország legnagyobb királya volt”.
Továbbjósolom: Bocnak valószínűleg utódai sem fogják soha bevállalni a Funar-maradványok teljes felszámolását. De azt, amit a politika nem tud, nem mer meglépni, meg tudja tenni egy másik „hatalom”. Pontosan az ilyen rendezvények, mint a TIFF - ironiával, lekezeléssel, elhatárolódással. Ha gondolkodásmódban sikerül ezeket végre és végleg eltávolítani, majd talán a homlokzatokról is lekerülnek valahára.
Borítókép: TIFF/Facebook
