Sajnos Mohácsnál többet veszítettünk, mint amennyit kellett volna, mert nemcsak a török előrenyomulás, hanem a magyar királyi udvar és a nemesség mulasztásai is fontos szerepet játszottak.
A mohácsi vész előzményeként érdemes kitérni a politikai, a gazdasági és a társadalmi kérdésekre. A trónviszály, a fekete sereg feloszlatása, a belső viszálykodások, a királyi hatalom meggyengítésére tett folyamatos törekvések, az arisztokraták és az egyházi főméltóságok sikkasztásai, a saját érdekeiken túl nem látó nemesek tétlenkedése és bizonytalansága, a bő évtizeddel korábban a Dózsa-féle felkelésben levert parasztságba vetett bizalmi hiány, a katonák csökkent morálja együttesen járultak hozzá a későbbi összeomláshoz..Pedig a 16. század elején a Magyar Királyság fontos szerepet töltött be a keresztény Európában. Ezt bizonyítja, hogy az Erdődön született Bakócz Tamás esztergomi érsek volt az 1513-as konklávé egyik komoly esélyese Szent Péter trónjára.
Az 1521–26-os magyar–török háború kezdetekor a magyaroknak nem voltak képzett hadvezéreik. Tomori Pál érsek, korábbi hadvezér szeretett hazája iránti kötelességből vállalta el a török elleni védekezés szervezőjének kijáró katonai vezetőszerepet kalocsai főpapsága mellett. Ő aratta az egyetlen jelentős magyar győzelmet a szerémségi Rednek várát ostromló török sereg felett. Kényszerből „választotta” a „mohácsi vesztőhelyet”, hiszen nagyobb hadjáratra nem gondolhatott, mert a magyar kincstár és a magyar főurak részéről csak nagyon kevés támogatást kapott. Ezért a mohácsi vész bekövetkeztében a török túlerőn és harcászati szakértelmen, valamint a hozzá nem megfelelően igazodó európai viszonyuláson túl mi magunk is döntő szerepet játszottunk.
Mohács fontos előzménye volt az Oszmán Birodalom keleti terjeszkedése, amelynek következtében jelentős vagyonok álltak a szultán rendelkezésére, és sikerült létrehozni a 16. század első felének legütőképesebb hadseregét. 1521. augusztus 29. – a Hunyadi János fényes győzelmét követően évtizedeken át „békén hagyott” Nándorfehérvár eleste, 1526. augusztus 29. – teljes vereség Mohácsnál, 1541. augusztus 29. – Buda bevétele. Mindhárom augusztus 29-i esemény a törökök cselszövevényes és impozáns hozzáértésén, erején, valamint az önhibájából is végveszélybe sodródott magyarság gyengeségén és belső viszálykodásán múlott. No meg a nemzetközi diplomácia szövevényén, a reformáció okozta megosztottságon, az egymással hadakozó európai államok némelyikének „törökbarátságán”.
1526 – szomorú emlékév, augusztus 29 – szomorú emléknap. A magyar és török hadsereg egyenlőtlen létszáma és felszereltsége, a kedvezőtlen belpolitikai és külpolitikai helyzet, a csatatér földrajzi fekvéséből adódó hátrányos terepviszonyok, az 1526-os török hadjárat fényes sikerei a döntő ütközet előtt nem bizonyultak túlságosan kedvező előjeleknek. Mohács mezején számbelileg egyenlőtlen seregek ütköztek meg: a magyar sereg létszáma hozzávetőlegesen 25 000 főt tett ki, és a késlekedő Szapolyai János 10–15 ezer fős seregével sem volt döntő esélye a 70-75 ezres hódító ellenséggel szemben. A csata délután négy óra körül kezdődött, és mindössze másfél órát tartott. A török túlerő ellenére a magyaroknak kezdetben sikerült futásra kényszeríteniük a ruméliai hadtestet, de nemsokára megváltozott a csata kimenetele, és a török ágyúgolyók sűrű becsapódása miatti füstben már a magyarok menekültek eszeveszetten a gyilkos puskatűz és a véres jatagánok elől. A rövid csatában II. Lajos magyar és számos egyházi és világi méltóság vesztette életét, 14-15 ezer főre tehető a vérveszteség.
A Mohácsnál hatalmas stratégiai győzelmet arató török hadsereg II. Szulejmán vezetésével 1526. október 12-én elhagyta a teljesen kiszolgáltatottan végigdúlt Magyarországot. Helyőrséget csak Délvidéken, a Szerémségben hagyott maga után. A „hátrahagyott” ország két tűz közé került, a török és az osztrák gyújtópontjába. Az ország megmaradt főnemeseinek többsége Szapolyai Jánost választotta királlyá, a leggazdagabb életben maradt főnemest. A Habsburg-párti főnemesek ugyanakkor I. Ferdinándot emelték trónra. A két megválasztott király között Váradon létrejött szerződés értelmében mindkét fél megtartotta a király címet és országának azt a részét, amelyet birtokolt, azzal a feltétellel, hogy Szapolyai halálával a magyar királyság teljes egészében (Erdéllyel együtt) a Habsburgok hatalma alá kerül. Ferdinánd 1541-ben kísérletet tett az ország teljes elfoglalására, ám a törökök mondták ki a végső szót Buda várának elfoglalásával. Magyarország három részre szakadt. A százötven éves török uralom, valamint az annál hosszabbra sikeredett Habsburg-befolyás árnyékában így jött létre egy virágzó tündérkert, Erdélyország.
Minden rosszban lehet valami jó is. Moháccsal „gazdagodtunk” is, ha Erdély aranykora, a transzilvanizmus megalapozása, a szabadság és a függetlenség ízének az értékelése, a magyar föld számos táján a reformáció térhódítása, nemzeti értékeink és hazaszeretetünk pallérozása jut eszünkbe. Mindez nem tudja feledtetni és semlegesíteni a mohácsi vész történelmünkre nézve kedvezőtlen következményeit, hiszen ötszáz esztendő múltával is a „saját bőrünkön érezzük a mohácsi veszedelem kihatásait”: a népesség átrajzolása és az erőviszonyok módosulása mindenkor fájó veszteség. Miközben megmarad a kérdés: tanultunk-e eleget Mohácsból?
