(Egy festőművész képei előtt töprengve)
Ha tehetném, megkérdezném a legfőbb Illetékest: Uram, hogy van az, hogy minden teremtményed zárt és elégséges önmagának, egyedül az ember nyitott? Három irányba is. A múltra, ami örökségünk, mai magunk szerves része. A jelenre, amit élünk. A jövőt illetően pedig egy reménylett szabadabb, jobb és emberibb élet irányába, amiért szakadatlan küzdünk, küszködünk s bizony sokat szenvedünk is.
Hiánylény vagyunk: egy összhangját vesztett világ harmóniát áhító gyermekei. A művészet pedig a lélek oázisa.
Feltéve, hogy így van, egy festőművész képeit szemrevételezve – álom és valóság világában bolyongva – ilyesféléken, főképp az alkotók vesződései felett töprengünk, meditálunk barátommal:
Béla – Vili, hány éves is lenne most Berci, ha annak idején önkezével nem...?
Vili – Azt hiszem, túlontúl élemedett korú lenne ő már ahhoz, hogy még mindig köztünk nyugtalankodjon. De az alkotóművészeknél ez nem is annyira lényeges.
B. – Miért?
V. – Mert az életkortól vagy a korszaktól függetlenül, műveikkel ők mindig jelen vannak. Éppen csak be kell kopogni hozzájuk, rájuk nyitni az ajtót...
B. – Maradandó alkotások közt forgolódva, néhányszor én is feltettem magamnak a kérdést: Vajon a Művészt – ezt a teremtő képességekkel megáldott és/vagy megvert nyugtalan lelket – mi űzi, sarkallja, ihleti időtlen idők óta a teremtésre, az örök emberi értékeknek a szépség jegyében történő ábrázolására, kifejezésére vagy sugalmazására?
V. – Lehet, hogy éppen az, amit az imént említettél: az tudniillik, hogy hiánylény vagyunk. Mert gondolj bele, bármilyen kedvezően alakul is valakinek az élete, szinte mindig úgy érzi, mintha még hiányozna valami. Elérte ezt is, azt is, mégis mind többre, olyasmire is vágyik, ami még vagy nincs, inkább csak homályosan beszélnek felőle, vagy létezik, van ugyan, de még nincs a birtokában. Az is igaz persze, hogy mindig ki vagyunk téve a rombolás veszélyének. Olyanszerűen, mint amikor egy hangyabolyra rátapos valaki, vagy véletlenül belebotlik, és tönkreteszi. Amibe a bolybeliek nem nyugszanak bele: sietve hozzálátnak, és helyrehozzák az otthonukat. Sőt, ha lehet, szebbé is varázsolják.
B. – Örömmel tölt el, ha ilyesmiket hallok. Mert az alkotás emelkedett életideált és erkölcsi tartást igényel. Tudod, miért?
V. – No!?...
B. – Mert a tévedéseknek, tévhiteknek vagy vétségeknek a művészet világában lényegesen súlyosabb következményei lehetnek, mint az élet sok más területén. Ugyanis, ha itt gyökeret ereszt, a selejtember nem dobható ki a szemétdombra, mint egy kacat; nem szabadulhatunk meg tőle egykönnyen. Úgy működik, mint a célját tévesztett bumeráng: öntörvényűen értékeket rombol.
V. – Emlékszem, Berci is nagy ívben elkerülte a kaméleonokat, és szívből örült az igaz barátoknak. Volt benne valami, ami a legtöbb emberből hiányzik: a gyermek romlatlansága, makulátlan tisztasága.
Naponta bejárt hozzánk a szerkesztőségbe, órákat dumáltunk. Így próbált aznapra vagy legalább néhány órára feltöltekezni. Amíg elkészült egy-egy képpel, néhányunkat, „műítész” barátait többször meghívta „műterem-látogatásra”. Tudni akarta a mások véleményét, érezni azt a hatást, amit a művel való találkozás kivált majd a nézőkből. Egyszerre több munkát is kitett szemlére. A készülő legújabb mellé néhány régebbit is – ez volt az ő ismételt önmegméretése.
B. – Milyen kár, hogy idő előtt elment...!
V. – Bizony kár, de mindenkinek megvan a maga sorsa. Azt viszont nyugodtan állíthatom, soha nem csatlakozott – mint olyan sokan – a harsányan, sőt erőszakosan hirdetett „új világ” eljövetelének hiszékeny híveihez. Nem állt be a hurrázva tapsolók közé. Egy kitalált hamis ideológia szemüvegén át nem tekintett zavaros ködképekbe, hanem szülőfaluja, kis magyar közössége és a tágabb térség életének, emberi értékeinek művészi megörökítése foglalkoztatták igazán.
B. – Igazságszeretetére és jellemszilárdságára vall az is, hogy műteremlakását és otthon őrzött alkotásait arra a magyar nemzetközösségre hagyta örökül, amelyből maga is vétetett. Öröm rágondolni, hogy utóéletében már eddig is sok minden megvalósult abból, amit elképzelt, remélt, amire vágyott. Nem véletlen, hogy híveinek tábora nőttön-nő, munkái közkinccsé váltak...
V. – Pedig nem volt könnyű az élete...
B. – Az aztán tényleg nem! Tudtad, hogy eredendően zenésznek készült, és így is indult? Később nem azért váltott pályát, mert muzsikusként nem voltak sikerélményei, hanem mert gyermekkori karsérülése (csonttébécé) miatt egyik karja lemerevedett, és merev karral már nem tudott hegedülni. Embert próbáló nehézségek leküzdése után klarinéttanár lett.
A két ország-csonkítás és az erdélyi magyarságot sújtó kisebbségi sors tovább mélyítették amúgy is súlyos helyzetét. Festőművész felesége – aki kezdetben mentora is volt – emelte ki a mélyből azáltal, hogy egy szerencsés pillanatban felkínálta férjének a palettán maradt festéket: „Nem akarod megpróbálni te is?” – kérdezte, amivel kaput nyitott számára egy új és varázslatos világra. Attól kezdve megszállottan festett mindaddig, amíg a Sors ki nem ütötte kezéből az ecsetet.
V. – Nem egyedüli jelenség az ilyen. Főleg, ha arra gondolunk, hogy ugyanaz az ember többféle talentummal, lehetőséggel is bírhat.
B. – A művészetek pedig így vagy úgy mind összefüggnek, sőt kölcsönösen hatnak is egymásra. Miklóssy Gábor festőművésztől tudom, hogy mestere, Rudnay Gyula – aki szintén hegedült – mély meggyőződéssel állította, hogy a zenében való benne élés komoly előnyt jelent a festőnek. Ő mesélte volt, hogy valamelyik párizsi világkiállításon, miután végignézték az ezerszámra felhalmozott képzőművészeti anyagot, behívták egy kisebb terembe, ahol csak öt festő munkái voltak láthatók, mely műveket, mint legjobbakat választottak ki. Kiderült, hogy mind az öt művész a festés mellett muzsikált is.
V. – A zene áldásos hatása a Berci képein is ugyancsak érezhető.
Sérült karja miatt nehezen ment neki az írás, ezért a festés közbeni szünetekben hangszalagra rögzítette vallomásait. Ezekből értesültünk vágyairól és nagy álmáról. Hallgasd csak: „Nagyon szeretnék egy múzeumra való anyagot hagyni szülőföldemnek, illetve egy emlékházat, és a falakat festményekkel megrakni, hogy annak a sok szeretetnek, ahogy én gondolok a szülőfalumra és gyermekkoromra, a képeken keresztül egy parányi szikrája érezhetővé váljék ezáltal.”
B. – Önerőből emelkedett irigylésre méltó magasságokba a választott pályán. Egy mániákus szenvedélyével festette gyermekkorának színhelyeit. A Kalotaszeg-környékiek lassan az idők ködébe vesző életvitelének jellegzetes mozzanatait örökítette meg helyenként a szürreális világra emlékeztető különös atmoszférájú munkáin. Első képein még a konkrétegyedi dominanciája észlelhető, későbbi munkáin viszont jól láthatni a mindent átértékelő belső metamorfózist.
V. – Képzeld, épp ezért a „szakszerűtlenségéért” egynéhányan naivnak titulálják.
B. – Viszont a művészek és a befogadók értő, józan tábora pontosan ebben látja festői munkásságában az eredetiséget, őstehetséget. És bátorságát, amellyel – formát bontva, figyelmen kívül hagyva a szakma szabályait – sajátosan nonkonformista módon mutatja meg embertársainak a világot: „Semmilyen mai vagy felelevenített sémát nem tartok tiszteletben, és senkinek az egyénisége nem nyomta rám a bélyegét. (…) A téma szellemét tartom meghatározónak, és így gondolkodva igyekszem a néplélek, saját lelkem minél mélyebb rétegeibe merülni, minél általánosabb érzelmekig emelkedni” – vallotta.
V. – Szent igaz! Festményei és grafikái távolról sem a konkrétumok világának nyers másolatai. Idegen volt tőle a szolgai utánzás. Tudta, vagy tán inkább érezte, hogy a művészet egyszerre több és kevesebb az életnél. Kevesebb, mert a művész alkotás közben átszűri az élet történéseit, jelenségeit a maga szubjektivitásán, kirostálva közülük a lényegtelen elemeket; ugyanakkor beleviszi műveibe saját magasztos eszméit, emberibbre irányuló álmait, a mulandó helyett a maradandót, a múlhatatlant örökítve meg.
Nem tudom, meggyőző példa-e erre Charles Baudelaire Egy dög című költeménye, én viszont roppant találónak, kifejezőnek érzem. Miután a költő leír egy útszéli visszataszító látványt, így konkludál:
„(…) De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt kedveseimet!”
fordította Szabó Lőrinc
Hasonló gondolatot fogalmazott meg Arany János is Vojtina ars poétikájában:
„(…)Nem a való hát: annak égi mássa.
Lesz, amitől függ az ének varázsa: (…)”
Berci munkássága egyszerre lírai, balladás, lényegre törő, sejtelmes, lélekemelő és eszméltető. Képei azt sugallják: íme, honnan jövünk, kik vagyunk, merre tartunk.
B. – A falu és a térség népe mellett festményeinek és grafikáinak másik hangsúlyos motívuma Erdély szellemi fővárosa a maga műemléki környezetével, lenyűgöző szellemi, művészi teljesítményeivel, történelmi személyiségeivel. Aminek érzékeltetésére a művész számára gyakran elég volt néhány vonal, egy-két kontúr, a sajátos arányok, összefüggések: „Ebben a házban született 1443-ban Mátyás, az Igazságos.” – véste rá egyik metszetén a nagy király szülőházára.
A női kórusok cáfolhatatlanul az összetartozás, a megbonthatatlan egység érzését sugallják. Éppen úgy, mint az ünnepi – újévi és egyéb – köszöntőkre egybesereglett férfiak tömbszerű látványa. És a fekete-pirosba öltözött, kart karba öltve táncoló széki lányok (Kányádi Sándor: Fekete-piros) is a hagyományőrző közösségek kohéziós erejét, kikezdhetetlenségét sejtetik.
A képek gótikusan megnyújtott szerkesztésmódja pedig egy tisztultabb, emberibb világba való elvágyódás vizuális érzékeltetését szolgálja.
Nagyon sok alkotásán ábrázolja – gyakran felnagyítva – a két nagy égitestet, a Napot és a Holdat, illetve a falu végén vagy a fontosabb helyeken a Megfeszítettet. Mintha csak azt mondaná: az egyensúlyából kibillentett világ az általam ajánlott úton-módon, vagyis az emberiest is magában foglaló természet(es)hez való visszatérés révén találhat elvesztett előbbi önmagára.
V. – Egyik kritikusa, de pontosabb tán, ha azt mondom, méltatója találóan jegyezte meg, hogy a művész képein, a perspektíva törvényeit figyelmen kívül hagyva, meghatározatlan háttérből tűnnek elő az épületek, a jellegzetes kalotaszegi templomok, a zsuppfedeles, apró szemű falusi házak, a holdsarlón ülő, kezében könyvet tartó, mesére váró kisgyermek, az ingó ághegyeken ficsegő-leskődő szarkák, a huhogó baglyok, a prédára lecsapni kész ravasz rókák, a kanyargós utcákon, tenyérnyi tereken lomhán ballagó bivalyok … – megannyi szimbólum.
B. – Némelyek pedig azt kifogásolták – egy-kettő netán ezt teszi még ma is? –, hogy Berci munkáin a rajznak alárendelt szerepe van. Valóban, a figurák megrajzolásában a művész a részletektől szándékosan eltekintett, a kontúrok elmosódottak, mindenhol nyugalom, béke honol, egy áhított, morálisan feddhetetlen közösségi létállapot felé terelve a befogadó fantáziáját.
Aprólékosan kidolgozott arcokkal nemigen találkozunk: egy-egy gyermekarc, pártát viselő leány, hárászkendőbe burkolt néhány idősebb asszony, a művész önarcképe… Mindössze néhány jellemző személyiségjegyet viselnek, mégis annyira meggyőzőek, sugárzik róluk a kifejező erő.
V. – Festészetében a rajznál hasonlíthatatlanul fontosabb szerepet szánt a színeknek. Csupán néhány színt használt, és mind közt a fehér az uralkodó. Olyan fehéret, mint őnála, még nem lát(hat)tunk senkinél. Ami, persze, sohasem tiszta fehér: a behavazott táj inkább kékesfehéren, semmint hófehéren vibrál, ami sajátos hangulatot kölcsönöz a képeknek. A színek mesteri használatával kiemeli a képmezőben felvillantott világot, a fizikailag és morálisan elidegenedett mindennapokból átvezetve a műélvezőt egy tisztultabb univerzumba: „Túlhajtott, groteszk önzésetekkel a vesztetekbe rohantok! Térjetek vissza a természetes élethez!” – sugallják a képek.
B. – Azokból a vélekedésekből, elgondolásokból, amikről itt jó ideje morfondírozunk, ide kívánkozik még valami. Fel kell tennünk egy – a művészet egészére érvényes – furcsának tűnő kérdést. Nevezetesen azt, hogy ha elkészül, befejezett-e a műalkotás? A józan ítélet szerint, mint műalkotástárgy, kétségkívül igen. Ám ha a befogadás felől közelítjük meg, úgy merőben más a helyzet. Ma már mind szélesebb körökben vallják azt a gondolatot, hogy a művészi közlés utolsó láncszeme a befogadás. A sor az alkotóval indul, a műélvező a háromtagú egység végén áll, a forgáspont a mű. Csakhogy az elkészült mű szendergő állapotban van, igazában a befogadás kelti életre. Theodor Lipps (1851–1914) német teoretikus, a művészet titkait fürkésző, búvárló pszichológus azt állítja, hogy a befogadó beleviszi ideáit, érzéseit, óhajait, valósággal beleéli magát a műbe. Magyarán: a művészi befogadás – önélvezet. Lehet ugyan, hogy ez a felfogás valamelyest túlzó, de nagyon sok igazság rejlik benne.
Rokontermészetű gondolatot fogalmazott meg Szőnyi István festőművész: „A művészi alkotásnál a téma másodrendű fontosságú. Mindig a ’hogyan’ és nem a ’mit’ dönti el a mű értékét.”
V. – Nos, mielőtt befejeznénk ezt a töprengést, latolgatást, elmélkedést, vagy nevezzük bárminek, szeretném jelezni, hogy vizsgálódások közben fel-felbukkannak olyan művészetelméleti kérdések is, amelyekre hamarabb vagy később szintén megnyugtató választ vár a művészet rejtelmei iránt érdeklődők népes tábora. A lehetségesek közül, íme, kettő-három:
Mivel magyarázható az, hogy a műalkotásokkal való újabb és újabb találkozáskor a műélvező számára eladdig ismeretlen szépségekre, igazságokra bukkan(hat)?
Hogy van az, hogy ugyanakkor, ugyanott az egyik ember ilyen, a másik meg másmilyen élménnyel gazdagodhat?
Miért módosul, akár többször is, és korántsem mindig ugyanabban az irányban az emberek érdeklődése a művészi alkotások iránt, ismereteik, műveltségük, élettapasztalatuk gyarapodásával, az egyének és/vagy a közösségek társadalmi körülményeinek megváltozásával, illetve a történelmi korok, korszakok egymásra következésével?
Nem lenne hiábavaló egyszer eltöprengni ezeken is, nemde?
Aniszi Kálmán
Györkös Mányi Albertről és a róla elnevezett emlékházról
Az emlékház névadója, Györkös Mányi Albert (1922–1993) a Kolozsvártól mintegy 25 kilométerre, Kalotaszeg peremén fekvő Tordaszentlászlón született. Középiskolai tanulmányai után állami ösztöndíjasként a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet zenei fakultásán tanult. Az intézet megszüntetését követően a kolozsvári Gheorghe Dima Konzervatóriumban folytatta tanulmányait, ahol 1954-ben államvizsgázott. Ugyanebben az évben kinevezték a kolozsvári Zeneművészeti Középiskola klarinéttanárává.
Negyvenéves korában, 1962-ben feleségül vette Jakab Ilona festőművészt. Felesége ösztönzésére kezdett festeni, és a színek, valamint a formák hamarosan teljesen magukkal ragadták. Nagy energiával vetette bele magát az új művészeti ágba: Magyarországon, Németországban, Franciaországban, Luxemburgban és Hollandiában is folytatott festészeti tanulmányokat. Első kiállítását egy évvel később rendezte meg. Rendszeres önképzésének köszönhetően fokozatosan egyre otthonosabban mozgott a festészet világában, és munkáit befogadták a tartományi, majd megyei tárlatokra is.
Ezt követően rendszeresen kiállított, idővel pedig külföldön is bemutatkozott. Ugyanakkor 1982-ben felvették a romániai Képzőművészeti Alap tagjai közé. Zenetanári munkásságáért hivatalos kitüntetésben részesült, a tizenöt olajfestményből álló Kalevala-sorozatáért pedig elnyerte a helsinki Kalevala Társaság emlékérmét.
Feleségével 1985-ben új műteremlakásba költözött a Majális/Republicii utca 5. szám alá, abba az épületbe, amely ma a Györkös Mányi Albert Emlékháznak ad otthont. A házaspár nyugat-európai utazásokon is részt vett, amelyekhez kiállítások is kapcsolódtak. Jakab Ilona 1990-ben bekövetkezett halála után Györkös Mányi Albert egyedül maradt; 1993-ban, betegségtől és magánytól gyötörten hunyt el.
Györkös Mányi Albert életében 18 egyéni kiállításon mutatkozott be, emellett 28 csoportkiállításon vett részt itthon és külföldön. Művészetét határainkon innen és túl egyaránt elismerték.
Műteremlakását teljes berendezésével és minden benne található vagyonával együtt végrendeletileg az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE) hagyta.
A hagyaték mintegy 250 Györkös Mányi-festményt és grafikát, számos fadúcot, több Jakab Ilona-festményt és -grafikát, muzeális értékű kalotaszegi és mezőségi bútorokat, kerámiákat, szőtteseket, könyveket és személyes tárgyakat foglal magában. Az EMKE a hagyaték átvételét követően elsőrendű feladatának tekintette a végrendeletben foglaltak teljesítését. A műteremlakást kis művelődési központtá alakította át, amely az emlékház szerepén túl megfelelő teret biztosít Györkös Mányi Albert képeinek állandó kiállításához, valamint rendszeres kulturális és közművelődési programokhoz.
Az Illyés Alapítvány támogatásával az EMKE 1994 októberében egy jó állapotban lévő Steinway zongorát vásárolt az emlékház számára. Külön érdekesség, hogy ezen a hangszeren a 20. század egyik legnagyobb zongoravirtuóza, Szvjatoszlav Richter is játszott 1965. szeptember 9-én, a Kolozsvári Filharmónia termében rendezett koncertjén.
A Kós Katalin vezette emlékház így egyszerre őrzi egy jelentős erdélyi festő és zenetanár életművét, személyes hagyatékát és annak a kulturális közegnek az emlékezetét, amelyben élt és alkotott. Az állandó kiállítások és a rendszeres művelődési programok révén a hagyaték nem csupán megőrzött emlék, hanem ma is élő része Kolozsvár kulturális életének.
Az emlékház 2022-ben Györkös 100 elnevezéssel emlékévet szervezett a Liszt Intézet Sepsiszentgyörgy partnerségével, amelynek során közel húsz kiállítás- és kísérőprogram valósult meg szerte az országban. Idén augusztusban pedig – a 17. Kolozsvári Magyar Napok keretében – Lélekharang címmel nyílt Györkös Mányi Albert-emlékkiállítás a Kolozsvári Művészeti Múzeumban, az emlékház, a múzeum, a Liszt Intézet Sepsiszentgyörgy és a Kincses Kolozsvár Egyesület együttműködésével. A tárlat, amelynek kurátorai Kós Katalin, Portik Blénessy Ágota és Szebeni Zsuzsanna, szeptember 6-ig tekinthető meg.
Forrás: az EMKE / Györkös Mányi Albert Emlékház
