A dolgok hivatalos menete ilyenkor rég megszabott rend szerint halad. Az uralkodó halálának pillanatában a trónörökös herceg – minden bizonnyal VIII. Haakon néven király lett, felesége, Mette-Marit pedig királynő. Az új trónörökös Ingrid koronahercegnő. A temetés és a gyász után valamikor sor kerül az egyházi beiktatási szertartásra a trondheimi katedrálisban, a norvég uralkodók hagyományos koronázásának helyszínén, de koronázás nem lesz.
De ezeken túlmenően érdemes végigtekinteni Harald kivételes életútján, hogy megérthessük, miért gyászolja őt Norvégia, és mindazok, akik ismerték életét, szerették, tisztelték őt.
Gyermekkora enyhén szólva nem volt felhőtlen. Mivel 1937-ben született, kisfiúként érte az egész országot és népet sújtó tragédia, a náci megszállás. Éédesapja, a mélyen tisztelt és szeretett Olav király nem volt hajlandó lemondani, menekülni, de a családját biztonságban akarta tudni. Felesége és gyermekei elindultak a svéd határ felé. Az anya, Márta svéd hercegnő zsebében néhány smaragd diadémet vitt, hogy szükség esetén azokat eladhassa.
A svéd hatóságok féltették semlegességüket, náci megtorlástól tartva nem akarták átengedni a családot a határon. Csak miután sofőrjük azzal fenyegetőzött, hogy nekihajt a sorompónak, akkor engedtek. Rövid svédországi tartózkodás után tudomásuka jutott, hogy helyi nácibarát erők a család tagjainak elrablására készülnek, ezért Finnország érintésével végül az Egyesült Államokba utaztak, ott vészelték át a háborút. Nem kellett eladni az ékszereket.
Végül Olav király is menekülni kényszerült, egy vidéki kisvárosban húzódott meg, a németek megtudták és szétbombázták a települést. Az uralkodó egy ideig a környékbeli erdőkben bújkált, aztán ő is a svéd határ felé indult, ahol letartóztatással fenyegették, végül sikerült eljutnia Londonba, ahol az ellenállás szellemi vezéralakja lett.
Harald az elemi iskola első két osztályát az Egyesült Államokban végezte, élete végéig tökéletesen és amerikai akcentussal beszélt angolul.
Miután az ország felszabadult a német megszállás alól, az áruló Vidkun Quislinget kivégezték, a család hazatért, rendkívüli népszerűségnek örvendve. Harald volt az első olyan norvég herceg, aki rendes állami iskolába járt. Nagyon érdekelték a sportok, különösen a vitorlázás, és fiatalemberként négy olimpiai aranyat szerzett ebben a sportágban hazájának.
Amikor a szerelem beköszöntött, Harald hatalmas falat döntött le: a család és a konzervatívabbak ellenkezése dacára feleségül vette szerelmét, a nem nemesi családból származó Sonja Haraldsont. Egyszerűen kijelentette, hogy vagy őt, vagy senkit soha, így aztán engedtek. Hosszú és szép házasság volt, amely idősebb korban sem vesztette el varázsát. Pár évvel ezelőtt egy interjúban utazásaikról számoltak be, amikor a király megjegyezte, feleségéhez szólva: azt a vasútállomást rólad nevezték el. Szonja királyné meglepődött: dehogyis, Troll állomás a neve! A király mefisztói vigyorral vágta rá: pontosan! Uralkodók házastársi viszonyaiba ritkán lehet igazán jól belelátni, de ez a tréfás évődés nagyon sokat elárul a két együtt és szépen megöregedett ember kapcsolatáról.
A trónra édesapja halála után, 1991-ben került, amikor Norvégia immár jó úton volt affelé, hogy a világ egyik leggazdagabb országa legyen, amely ugyanakkor nagyon bölcsen sáfárkodik olajon szerzett hatalmas vagyonával. Uralkodását további nyitások jellemezték: a királyi palota látogatható lett, és elég sok norvég dicsekedhet azzal, hogy találkozott a család tagjaival, magával a királlyal, sőt, söröztek is vele néhányan. Norvégiában, mint alkotmányos monarchiában az uralkodónak sohsem volt igazán hatalma, és Harald sem volt soha politikai tényező. Sőt, arról is lemondott, hogy mint király, ő legyen a norvég lutheránus egyház hivatalos feje.
Az évek nem teltek felhőtlenül, az országot alaposan megrázta az Utøya szigeti mészárlás, nemrég pedig egy botrány a családot is közvetlenül erintette, ha a királyt magát nem is, amikor kiderült, hogy Haakon koronaherceg – most már norvég király felesége jó viszonyt ápolt a hírhedt Jeffrey Epsteinnal.
De talán semmi sem érezteti jobban azokat az értékeket, amelyeknek köszönhetően a norvégok nagyon szerették ezt a joviális bácsikát, az ország nagytatájának nevezve őt, mint az a beszéd, amelyet 2016-ban mondott el, trónralépésének huszonötödik évfordulója alkalmából. Ebből idéznék néhány sort:
„A norvégek idősek és fiatalok, magasak és alacsonyak. Egyesek a focit, vagy a kézilabdát, mások a kanapét szeretik. Nem mindig könnyű arról beszélni, honnan jöttünk, milyen a nemzetiségünk. Az otthonunk az, ahol a szívünk van, ezt nem mindig lehet határok közé helyezni. A norvégek lányok, akik lányokat szeretnek, srácok, akik srácokat szeretnek, és lányok, meg srácok, akik egymást szeretik. A norvégek hisznek Istenben, Allahban, mindenben, vagy semmiben. Szeretik Grieget, Kyllo-t, a Hellbillies-t vagy Kari Bremnest. Amikor himnuszunkat énekeljük: „Igen, én szeretem ezt a földet”, emlékezzünk rá, hogy egymásról is énekelünk. Norvégia ti vagytok, Norvégia mi vagyunk. A legnagyobb reményem az, hogy sikerül vigyáznunk egymásra, hogy képesek leszünk az országot bizalomra, szolidaritásra, nagylelkűségre építeni.”
És ha valaki azt gondolná, hogy ezek mind szép szavak, jó kis utópia, de a társadalom, a világ nem így működik, annak a pénteki nap adhat választ: Oslóban, a királyi palota előtt Harald halálhírére gyűlt a tömeg. Mindenféle fajú és bőrszínű, öltözékű ember: szőke őshonos norvégek, afrikaiak, hidzsabos barnabőrű muszlimok, távolkeletiek, mindannyian gyászolva, könnyeiket nem leplezve.
Isten önnel, felség, az álma, vágya, reménye őszinte és tiszta ígéretet hordoz, nyugodjon békében!
