Kolozsvári polgárlány Pesten, 1885-ben (4.)

Július 17-én, pénteken reggeli után – mely ezúttal is, mint rendesen – a Múzeum kávéházban történt, mivelhogy az volt a legközelebb, elmentünk a Múzeumba, hol aznap a régiségtár volt nyitva. Ezt végignéztük, én nem valami nagy érdekkel, s az igazat megvallva, nagyon aggodalmas tekintettel néztem a termek hosszú sorát, melyeket még végig kellett nézni. Eleinte Kicsi mama mulattatott, mutatván az egyes tört cserepeket és vasdarabokat, melyeket nem tudom, hol ástak ki a földből, s nagy triumfussal idehoztak, mint „érdekes leletet”, mintha bizony tört cserép és vasdarab nem lenne mai napság is elég, hogy még a régieket keresik. Ezek most az én szemem előtt csak annyi érdekkel bírtak, hogy Kicsi mama reájok tett egy-egy mulattató megjegyzést, min én nagyon jóízűen nevettem, annál is inkább, mert Kicsi mama mind azt mondta, hogy „ne kacagj, mert Apámnak rosszul esik”, s aztán abba is hagyta a mulattatást. Később aztán jöttek valamivel érdekesebb dolgok is, így régi fegyverek, lobogók, miket aztán figyelmesebben néztem végig.

Innen kijővén lóvonatra ültünk, s kimentünk a kiállításra. Ezúttal nem mentünk egyenesen az iparcsarnokba, hanem a főbejárattól jobbra indultunk, itt megnéztük a Vöröskereszt Egylet kiállítását, hol egy csomó hordozható ágy van, aztán sebesültek szállítására való kocsik stb. Innen az egészségügyi pavilonba mentünk, melyet különösen Kálmán nézett nagy érdekkel. Itt van egy rakás gyógyvíz, bon­colt állatok gipszből, véredények, szintén gipszből, egy csomó jó és rossz fogsor az állkapcson, melyek mozognak, hol összeütődnek, hol kinyílnak. Különben nagyon érdekes dolgok vannak benne, különösen azoknak, kik értenek hozzá.

Innen a gépcsarnokba mentünk, de mivel már a gépek nem működtek, mert 12 óra elmúlt, aztán mivel roppant meleg is volt bennök, mert a gépeket gőz hajtja, csak keresztülmentünk rajtok, elhatározván, hogy délután visszatérünk, most pedig elindultunk a Szegedi csárdába ebédelni.