Mohácsi tömegsírok
Öt tömegsírt tártak fel az 1960-as és 1970-es években Sátorhely közelében, később itt alakították ki a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyet. A pécsi Janus Pannonius Múzeum 2009-től felújította a mohácsi csata régészeti kutatását, 2020–22-ben zajlott a III. számú (ásatásvezető: Bertók Gábor és Neményi Réka), majd 2024-ben a IV. számú tömegsír teljes feltárása (ásatásvezető: Neményi Réka) is. A cél az emberi maradványok felkutatása, kiemelése és részletes tudományos vizsgálata volt. Neményi Réka kutató elmondta: a két tömegsírban azonosított emberi maradványok száma mára már meghaladja a 450 egyént. Ez a szám nem végleges, mivel az antropológiai és laboratóriumi vizsgálatok jelenleg is folyamatban vannak.
Sz. K.
Neményi Réka régésztől mindenekelőtt azt kérdeztük: mekkora feladatnak számít a feltárt csontanyag alapján az áldozatok halálának körülményeit rekonstruálni ötszáz év távlatából. A kutató elismerte: a sűrűn egymásra dobált csonttömeg kibontása nemcsak fizikai, hanem rendkívüli szakmai kihívás is volt.
Beszámolójából kiderült, hogy az első lépés a régészeti finombontás volt. A ráhalmozott föld eltávolítása után a régészek centiméterről centiméterre haladva tisztították meg a maradványokat. Szigorúan ügyeltek a sérülékeny csontok épségének megőrzésére. Mivel a csontvázak összegabalyodva, egymást takarva feküdtek, a vázakat ritkán lehetett egyszerre kiemelni. A régészeknek folyamatosan meg kellett állniuk, s az antropológusokkal együtt mérlegelniük kellett a bontás további sorrendjét, hogy biztonságosan férjenek hozzá az alsóbb rétegekhez.
„A szakmai kihívás abban rejlett, hogy az évszázadok során a lágy szövetek lebomlottak, a sírok megsüllyedtek, és összetömörödtek. A csontok rendkívül sűrű rétegeket alkotnak: néhol mindössze 10–15 centiméteres vastagságban három–öt különböző ember maradványai keverednek. A bomlási üregekbe becsúszó kisebb csontok miatt a vázak helyzete az idők folyamán részben átrendeződött” – magyarázta.
Elmondta: a hatalmas csontmennyiség miatt lassú lett volna a feltárt csontokat és azok elhelyezkedését hagyományos kézi rajzolással feltérképezni, ezért a régészek digitális technológiához folyamodtak. A hagyományos, szöveges dokumentáció és a digitális rajzok mellett létrehoztak egy adatbázist, minden egyes berajzolt csonthoz egy digitális adatlap (attribútum tábla) tartozik. Ez rögzíti a csont adatait, a hozzá tartozó egyén számát és a kiemelés dátumát.
„Ez a sokoldalú rendszer teszi lehetővé, hogy a minden sírból kikerülő csont eredeti helyzetét vissza lehessen azonosítani, s megteremti a lehetőségét, hogy a különböző időben kiemelt csontváz-elemeket később pontosan össze lehessen kapcsolni. Végső soron ez teremtette meg a lehetőségét annak is, hogy laboratóriumban később az antropológusok tovább vizsgálhassák az összetartozó egyéneket” – ismertette a kutató a folyamatot.
Kérdésünkre elmondta: egy-egy tömegsír fizikai feltárása a helyszínen több hónapot vett igénybe. Az ezt követő laboratóriumi és tudományos feldolgozás azonban évekig tartó folyamat. Mindez több tudományágat átfogó munka: régészek (a feltárás, a csontanyag és a tárgyi leletek dokumentációja), antropológusok (a csontanyag vizsgálata), paleopatológusok és igazságügyi orvosszakértők (a sérülések és a halál okának vizsgálata), genetikusok (archeogenetikusok), történészek (az írott források és a leletek összevetése) közös erőfeszítése.
„A III–IV. számú tömegsírok csontanyagának antropológiai feldolgozása és patológiai elemzése gőzerővel zajlik. Folyamatban van még a természettudományos vizsgálatok kiértékelése is. Mivel a jelenlegi sírok nem az ütközetben elhunyt személyeket rejtik, célunk az ütközet tényleges helyszínén található, eddig ismeretlen csatatéri tömegsírok lokalizálása” – magyarázta.
Arra voltunk kíváncsiak, milyen új ismeretekkel egészítették ki a tömegsírok kutatásai a mohácsi csatának a történeti forrásokból ismert képét. Az elhangzottakból kiderült: az most már bizonyossá vált, hogy a sírban nyugvó emberek nem a harctéren, hanem kivégzés során vesztették életüket, a Szegedi Tudományegyetem kutatói által vizsgált maradványok egyértelműen erre utalnak – mondta Neményi Réka.
„A részletesen megvizsgált áldozatok csontjain talált sérülések egyértelműen cáfolják, hogy a férfiak szemtől szembeni harcban estek volna el. Erre utaló jel, hogy a csontokon megfigyelt fegyveres csapások zömmel kifejezetten a fejet és a nyakat érték. Több koponyán egymással teljesen párhuzamos, egymáshoz rendkívül közel eső vágásnyomokat találtak (például egy áldozat arcát és fejét háromszor, egy másikat ötször találtak el ugyanúgy). Ilyen mértani pontosságú csapásokat a kaotikus harctéren képtelenség kivitelezni. A sérülések iránya is arra utal, hogy a győztes oszmán katonák a földön térdelő, tehetetlen foglyokra sújtottak le felülről, hátulról. A test többi részén elhanyagolható számú sérülést találtak, ami megerősíti, hogy az áldozatoknak esélyük sem volt védekezni” – magyarázta.
A sírban túlnyomórészt felnőtt férfiak nyugodtak, ám előfordulnak olyan fiatal egyének is, akik életkoruk miatt nagy valószínűséggel nem lehettek a hadsereg harcoló katonái. Ők feltehetően a hadsereg kíséretéhez, a tábor kiszolgáló személyzetéhez tartozhattak, akiket a csata után a katonákkal együtt ejtettek foglyul, és mészároltak le.
A tömeges, jellegzetes (kivégzésre utaló) sérüléseken túl a kivégzéselméletet támasztja alá a halottak rendezetlen, egymásra dobált temetési módja, ugyanakkor a leletanyag összetétele is: az áldozatokat szinte teljesen kifosztották, a harci felszerelés és az értékek majdnem teljes egészében hiányoznak.
A korszerű tudományos módszerek segítségével – DNS-vizsgálat, digitális arcrekonstrukció – nem csak csontok kerülnek egymás mellé, hanem „kis élettörténetek” is megelevenedhetnek. Volt-e olyan pillanat a kutatás során, amely nemcsak régészként, hanem emberileg is megérintette? – kérdeztük.
Neményi Réka szerint sírok feltárása régészként önmagában is érzelmi teher lehet. „Amikor több száz lemészárolt ember fekszik egyetlen, viszonylag kisméretű sírgödörben, kaotikusan, egymásra hányva, a hónapokig tartó munka lelkileg rendkívül megterhelő lehet, bár ez a kutatók számára egyénileg más és más mértékű. Lehetetlen felsorolni, hogy mennyi sérülést, csapást, vágást stb. láttunk a csontokon, amelyek fegyvertelen emberek módszeres kivégzését igazolják. Sok a szétkaszabolt koponya, s némelyik áldozat csontjain védekezésre utaló sérülés nyomai is megfigyelhetők. Az alkarcsontokon talált vágásnyomok arra utalnak, hogy az áldozat a feje elé emelte a kezét, hogy kivédje a rá lesújtó csapást. Igen, számos alkalom volt, legalábbis részemről, amikor a tudományos objektivitásom néhány pillanatra-percre szertefoszlott” – válaszolta a kutató.
Ötszáz év után is kérdés, hol volt a csatatér
Tankó Nándor fiatal kutató, kolozsvári doktorandusz kis ideig szintén részt vett a tömegsírok feltárásban. Régészek számára páratlan élmény, olyan tapasztalat, amit későbbi munkája során is tud hasznosítani – mondta. Megjegyezte: a csontok hatalmas halmazán kívül nem sok tárgy bukkant elő egy-két kisebb puskagolyón, bronzgyűrűn kívül, ez is igazolja, hogy fegyvereiktől, értéktárgyaiktól megfosztott áldozatokról van szó, mondta.
A tömegsír kutatás célja képet alkotni az áldozatok életkor és nem szerinti megoszlásáról, ez esetben többnyire fiatal férfiakról van szó, a DNS-vizsgálatokból az esetleges rokoni fokra, születési régióra is következtetni lehet. Női csontvázat keveset találtak, ha mégis, az nem a civil lakosság köréből, inkább a katonaság ellátását szolgáló személyzet részeként került a tragédia helyszínére, a jelek szerint őket sem kímélték az áldozatokkal leírhatatlan brutalitással végző törökök – igazolta vissza Tankó Nándor személyes tapasztalatai alapján a kutatórégészek megállapítását.
Elmondta, a csontok vizsgálata nem csak a halál módjára, hanem az áldozatok paleopatológiás elváltozásaira is rávilágít, ezek fontos információkat tartalmaznak arra vonatkozóan is, hogy a mohácsi vész idején milyen betegségekben szenvedtek az emberek, illetve hogy a harc során milyen sérüléseket szenvedtek.
A csatatér pontos helyszíne, úgy tűnik, fél évezred után sem egyértelmű, a kutatók feltételezik, hogy ez a Mohács település melletti Majs környékére tehető, a 16. századból fennmaradt írott források, tájleírások is erre utalnak. A szakemberek az anyagi kultúra talajból előbukkanó tárgyak – gombok, pénzérmék – alapján próbálnak majd kutatóárkokat nyitni, de ez még sok éves folyamat – magyarázta.
