A transzilvanizmus szellemisége messze túlmutat saját korán
Az Erdélyi Helikon centenáriumára (1926–2026) (1.)
Alig hat hónap múlva 100 éve lesz annak, hogy 1926. július 17-én, a Kemény János és felesége meghívására Marosvécsen összegyűlt erdélyi írók közakarattal létrehozták kisebbségi mivoltunk egyik legjelentősebb íróközösségét, az Erdélyi Helikont. Nem ez volt az első jele annak, hogy már az első világháborút lezáró békediktátumokat megelőzve, 1918. december 1-jén Gyulafehérvárt kimondott nagy egyesüléssel Románia részévé nyilvánított Erdély magyar írói, a reánk szakadt kisebbségi sorsban életjelt adtak magukról.
Az első a Nagyváradon, 1919. június 15-én, Tabéry Géza szerkesztésében indult, Ady és a Holnap szellemiségéhez kötődő Magyar Szó volt, majd alig néhány napra rá, 1919. június 21-én a Nadányi Zoltán és Zsolt Béla szerkesztette Tavasz. Néhány hónappal később, 1919. szeptember 1-jén megjelent Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság hagyományaira támaszkodó, s a helyi szellemi erők összefogására vállalkozó Zord Idő, Osvát Kálmán, majd Berde Mária és Molter Károly szerkesztésében. 1920 májusában bontott szárnyat Aradon a Vasárnap című katolikus kultúrszemle, szeptemberben Kolozsvárt a nyugatossághoz és az avantgárdhoz egyaránt kötődő Napkelet, amelynek főszerkesztője Paál Árpád, aki Kós Károllyal és Zágoni Istvánnal nemsokára együtt jegyezte az 1920. december végén megjelent Kiáltó szót, a máig elemzések és viták kereszttüzében álló transzilvanizmus ideológiájának alapművét. 1921. január 9-én indult a két háború közötti időszak leghosszabb életű folyóirata, a Reményik Sándor nevéhez kötődő Pásztortűz, majd az év végén, 1921. november 13-án, szintén Kolozsvárt, a Benedek Elek főszerkesztő nevével jegyzett és Kós Károly szerkesztette Vasárnap. 1923 májusában került az olvasók kezébe a Jancsó Béla szerkesztette Tizenegyek antológia, amely – Láng Gusztáv megfogalmazása szerint – az első példa „a népi gondolat és az avantgárd modernség összekapcsolására”, s ugyanezen év júniusában vette át az Ellenzék című kolozsvári napilap irodalmi-művészeti mellékletét az Erdélybe hazatérő Kuncz Aladár. A következő év nevezetes – és már az Erdélyi Helikon előtörténetéhez tartozó – eseménye az Erdélyi Szépmíves Céh megalakulása volt 1924 márciusában. Végül még ehhez az eseménysorhoz tartozik a bécsi emigrációból Aradra visszatérő Franyó Zoltán két lapkezdeményezése: az 1924. január–június között megjelent Genius és az 1925 januárjában egyetlen számot megért Új Genius.
Seregnyi, többnyire rövid életű, összességében igen sokszínű, egymástól eltérő, olykor egymással rivalizáló irányzatú kezdeményezés így együtt mintegy tükre annak a szellemiségnek, amely egyébként már a század első évtizedeinek magyar irodalmát jellemezte, s amelyeknek az összefogására, egy közös cél szolgálatába állítására a Marosvécsen egybegyűlt írók közössége vállalkozott.
Hogy ezek után az előzmények után miképp született meg az Erdélyi Helikon íróközössége, ki volt a kezdeményező, és miképpen lett a találkozók színhelye épp Marosvécs, arra már a kortársak is többféleképpen is emlékeztek. Az viszont bizonyítható, hogy az előkészület időszakában nagy szerepe volt Kuncz Aladárnak, aki hazatérése után, a kolozsvári Ellenzék mellékletének szerkesztőjeként, a leendő helikoni írók egy számottevő részét már bevonta a lap munkatársai közé. 1923-tól szerzőinek sorában találjuk a majdani Helikon íróközösségből Bartalis Jánost, Finta Zoltánt, Hunyady Sándort, Kemény Jánost, Kovács Dezsőt, Molter Károlyt, Nagy Dánielt, Nyírő Józsefet, Reményik Sándort, Szentimrei Jenőt, Szombati-Szabó Istvánt, Tabéry Gézát, Tamási Áront és Tompa Lászlót, a következő évben Áprily Lajost, Berde Máriát, Kacsó Sándort és Tavaszy Sándort, s ez a névsor gyarapodott az első marosvécsi találkozót megelőzően még Bánffy Miklóssal, Császár Károllyal, Dsida Jenővel, Kádár Imrével, Kovács Lászlóval, Makkai Sándorral, Ormos Ivánnal, Sipos Domokossal, Szabó Máriával és Kós Károllyal.
Jelentős számú és rangos írótábor – emellett azonban az sem mellékes, hogy Kuncz az Ellenzék mellékletében olvasóközönséget is nevelt számukra, sőt széles körű nyilvánosságot is bevonó irodalmi pályázataival – két történelmi novella- és regénypályázattal 1923-ban és 1925-ben (amelyeknek nyertesei Nyírő József, Gyallay Domokos, Indig Ottó és Kacsó Sándor, illetve Berde Mária és Sipos Domokos voltak) – közérdeklődés tárgyává tette az irodalmat.
Kuncz Aladárnak azonban, úgy tűnik, ezen túlmenően közvetlen szerepe is volt az első helikoni találkozó előkészítésében. Egy 1926. július 6-án kelt és Bárd Oszkárnak írott levelében maradt fenn az első marosvécsi találkozó Kuncz által előkészített forgatókönyve, amelyben – amint írja: „Kemény János házigazdánkkal és az itteni írókkal való megbeszélés alapján” – a soron következő megbeszélések témáinak már az előadói is név szerint szerepeltek: az irodalmi társaságok kérdéséről Tabéry Géza, a könyvkiadás helyzetéről Kádár Imre, az erdélyi magyar színházakkal kapcsolatos problémákról Kuncz Aladár, az irodalom népszerűsítését szolgáló, tervbe vett felolvasóestékről Gyallay Domokos, a magyarországi irodalommal és az utódállamok magyar irodalmaival való kapcsolatokról Ligeti Ernő tartott volna előadást. Erdélyiség és európaiság címmel előadásra készült Áprily Lajos, a kritika kérdéseiről Molter Károly, végül az erdélyi irodalom stagnálásának okairól Szentimrei Jenő, a sajtóról pedig – a későbbi fejlemények ismeretében meglepő módon – Franyó Zoltán.
Érdemes lenne ezt a tervet összevetni Hunyady Sándornak az első találkozóról az Ellenzékben 1926 júliusában megjelent beszámolóival, és az első vécsi találkozó határozatait, az íróközösség dokumentumait közzétevő Marosi Ildikó A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája című kötetében olvasható dokumentummal.
Ez utóbbi szerint az első marosvécsi tanácskozáson elfogadott határozat pontjai a következők voltak:
1. „A népnevelés, az irodalom és a művészet problémáit kell a kisebbségi élet első vonalába állítani.”
2. „…az egység és az egészséges közszellem kialakulásához feltétlenül szükséges a szabad kritika.”
3. „…szükség van az erdélyi írók tulajdon könyvkiadó vállalkozásának és folyóiratának a megteremtésére.”
4. „…a román, az erdélyi német és a magyar irodalom java termésének kölcsönös megismertetése és átültetése elsőrendű kulturális feladat.”
5. „…a színjátszás ügye szervesen össze van forrva az erdélyi magyarság elsőrendű létérdekével.”
6. Az első találkozóra egybegyűlt írók „…szükségesnek látják irodalmi társaságaink és egyesületeink komoly együttműködését”.
Amint látható, nem egyszerűen irodalmi programról van szó, hanem az erdélyi szellemi élet megannyi más területét is átfogó cselekvési tervről, amelynek megvalósulását, vagy annak nehézségeit aztán végigkövethetjük a Helikon íróközösség évről évre elkövetkező marosvécsi találkozóin készült jegyzőkönyvekben.
Mindjárt az első, 1926-os tanácskozás során rákényszerült a közösség arra, hogy a 7. pontot, amely szerint „…mielőbb megalkotják azt a kollektív organizmust, amelyben teljes súllyal és tervszerűséggel tudják betölteni emberi, nemzeti és kulturális hivatásukat”, módosítsák, s megmaradjanak az íróközösségnek egy kötetlen baráti formájánál. A román hatalomátvétel után szervezeti formát ölteni akaró, vagy korábbi formájukat a román törvények alapján is megtartani kívánó egyesületek (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) ugyanis épp akkoriban részesültek a román hatóságok részéről olyan vegzatúrákban, hogy a Helikon íróközössége már a következő évben, 1927-ben kimondta: „A Helikon nem szervezkedik társasággá, de szabad írói közösség marad, mely egyetlen célt szolgál, az erdélyi kultúrát.”
A fényképek forrása: Marosi Ildikó: Az Erdélyi Helikon képeskönyve. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.
