SZABÓ ZSOLT
A Kolozsvári Bál történetéhez egy kicsit vissza kell lépnünk az előzményekhez. Nem részletezem a történelmi-társadalmi helyzetet, amit a főhatalomváltozás jelentett, maradjunk csak az irodalom berkeiben.
Érdekes kezdeményezés, amiről hajlamosak vagyunk el-elfelejtkezni: a Keleti Újság, illetve a Napkelet szerkesztőségéből öten, Kós Károly, Nyírő József, Paál Árpád, Szentimrei Jenő és Zágoni István Kaláka Betéti Társaságot hoznak létre, szervezik az irodalmi életet. Benedek Elek főszerkesztésében Vasárnap címmel új hetilapot indítanak 1921-ben, amely 1923-tól Vasárnapi Újságként jelenik meg az időközben Haladás Lap- és Könyvkiadóvá alakult Kaláka kiadásában.
A legnagyobb szabású irodalmi eseménysorozatra a lap történetében 1923. november 11. és december 2. között került sor Kolozsvárt: a Janovics Jenő vezetése alatt álló Magyar Színházzal karöltve a Haladás ekkor rendezte meg az első (és mindmáig egyetlen) Erdélyi Írói Olimpiászt 1925. november-decemberében. Ennek rendjén bemutatkozott Kolozsvár közönségének Nagyvárad, Marosvásárhely, Arad és Temesvár valamennyi számottevő írója, költője.
A nagyváradi írók műsorában szerepelt és kiemelt díjat is hozott a szerzőnek Tabéry Géza történelmi egyfelvonásosa, a Kolozsvári Bál. Ebben a főszereplő Bolyai Farkas – ahogy a korabeli krónikás feljegyezte – „egy régi kolozsvári farsang mámoros, szédült éjjelén a Farkas utcai magyar színjátszó ház alapkövét az emberek szívébe letette”.
Tabéry az 1815-ös esztendő farsangi hangulatát idézi, amely a Bánffy-palotában zajlott, szereplői voltak még Döbrentei Gábor, Kendeffy Ádám, Teleki Ferenc, Bánffy György.
Az Erdélyi Írói Olimpiászról írt a Pásztortűzben az egyik fő szervező, a Haladás igazgatója, Szentimrei Jenő. Szerinte elsősorban az írók találkozására teremtett alkalmat, s az erdélyi magyar irodalmi élet kiépítését tette lehetővé, legyőzve az írók szétszórtságából támadó akadályokat. „Ezért ritka áldás – írta cikkében –, minden egyéb vonatkozásaitól eltekintve, az irodalmi olimpiász, mert találkozási alkalmakat szaporít. Mert a taps, a siker, a pályadíj mind másodrendűek emellett. Ezek legfeljebb olyan atmoszféra megteremtésére jók, amelyekben a lelkek kinyílása könnyebb és közvetlenebb. A közös siker közös kezdeményezésre buzdít vagy szorosabbra fog lazuló kötelékeket. De felbecsülhetetlen a szellemek egy összhangba való kicsendítése szempontjából. Ezért örvendetes, hogy Kolozsvár példáját már Nagyvárad és Arad is követni akarják.”
A kolozsvári sajtóból az is kiderül, hogy Arad, Temesvár, Nagyvárad és Marosvásárhely írói, költői, előadóművészei vettek részt. A győztes város, Marosvásárhely értékes vándorserleget kapott Janovics Jenő adományából, az egyes városok kiemelt írói külön-külön 2000 lej díjat kaptak. Háromtagú bizottság döntötte el a helyezések dolgát: Dózsa Endre, az Erdélyi Irodalmi Társaság elnöke, Janovics Jenő, a Magyar Színház igazgatója és Kuncz Aladár, az Ellenzék irodalmi mellékletének szerkesztője.
Csak érdekességként említem, hogy az EIT főtitkára, Borbély István a Keleti Újságban történelmi áttekintést ad az ókor, a középkor szellemi vetélkedőiről. A magyar irodalomtörténeti előzményekről szólva többek között a Berzsenyi Dániel javaslatára Festetich György pártfogásával megvalósított keszthelyi Helikont emelte ki. És azon sajnálkozott, hogy a keszthelyi Helikon szelleme nem él tovább az „erdélyi Helikonban”. Az Înfrăţirea című kolozsvári román újság is meleghangú méltatást közölt róla, s az Olimpiászt szerencsés ötletnek tartva a román írókat is hasonló irodalmi ünnepségek megrendezésére buzdította.
Csak néhány nevet sorolok fel: Váradról Gulácsy Irén, Tabéry Géza, Vásárhelyről Antalffy Endre, Berde Mária és Molter Károly, Osvát Kálmán, valamint közöttük a székelyudvarhelyi Tompa László, az Arad–Temesvári csoportban Franyó Zoltán, Nagy Dániel, Szombati Szabó István.
A díjnyertes Tabéry egyfelvonásosa ihlette a következő év márciusában megszervezett nagyszabású farsangi mulatságának, a Kolozsvári Bálnak. Szentimrei Jenőnek a Benedek Elekhez írott levelezéséből tudjuk, hogy az Írói Olimpiász nagy sajtóvisszhangot kapott ugyan, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a közönség érdeklődése a színvonalas műsor ellenére mérsékelt volt, pedig a szervezők igyekeztek lehetőséget teremteni a különböző irodalmi irányzatok képviselőinek teret biztosítani, a hagyományosabbtól az avantgárd ízlésvilágig. A történelmi egyfelvonásos zajos sikere azonban új ötletet adott: szélesebb társadalmi összefogást kellene teremteni az irodalom, valamint a művészeti és művelődési értékek támogatására. Erre alkalmasabbnak tűnt egy országos magyar farsangi mulatság megszervezése, amelyre a tehetősebb polgárokat is sikerülhetett összetoborozni, és a közszereplés, valamint a jótékonykodás összekapcsolásával adományokra ösztönözni.
Nagy szerencsénkre fennmaradt az aradi Nagy Dánielnek, a maga korában sikeres regényírónak, a Cirkusz szerzőjének a hagyatékában a Kolozsvári Bál terjedelmes és Kós Károly színes grafikájával szépen illusztrált kilenc oldalas meghívója. Ebből kiderül, hogy Nagyváradtól Aradon át Temesvárig és Marosvásárhelyig igyekeztek a szervezők mindenkit mozgósítani az irodalom és a művészetek képviselői mellé fővédnökökként, szereplőkként, rendezőkként, házigazdákként jeles pénzembereket, gyárigazgatókat, sikeres vállalkozókat, kereskedőket, földbirtokosokat, mágnásokat, különböző egyházi elöljárókat, szociális szervezetek, egyesületek vezetőit mozgósították. Érdekesnek tartjuk közölni is ezt a névsort, mert sajátos keresztmetszetét adja a hazai magyar társadalom azon részének, amelyre az irodalom, a sajtó, a színházi és képzőművészeti élet támogatásában számíthattak.
A Haladás kiadásában megjelenő Vasárnapi Újságból pedig részletes fényképes beszámolót közlünk, hogy a mai nézők-olvasók is el tudják képzelni ezt a gyorsmérleg szerint is számot tevő anyagi bevételt is jelentő eseményt.
A Kolozsvári Bál a Vasárnapi Újságban
Ki tudja, talán egy darab irodalomtörténet volt. Mert nem hisszük, hogy csak annyi nyomot hagyott volna, mint egy a sok farsangi báléjszaka közül, amelyek az emlékezések során habkönnyű álommá folynak egybe. Itt történt valami. Talán egyikünk sem tudná pontosan körülírni e valami lényegét és jelentőségét, talán csak később fog határozottan kialakulni a kép, amely szemléltetően elé tárja azt a valamit, amire kevés rámondani azt is, hogy társadalmi esemény.
Megérezték ezt azok is, akiknek nem szorosan vett lelki, sőt egzisztenciális ügye az irodalom. Megérezték azok is, akiknek nem eleme a társaságbeli szereplés, és azok is, akik a társaséleten keresztül igyekeznek egyéniségük hatóerejét érvényre juttatni. S megérezték a nem kolozsváriak is, akik ezelőtt talán még halványan sem sejdítették, hogy van egy Haladás nevű intézmény, amely szinte többet akar az adott lehetőségeknél, s amely – éppen mert nem támaszkodik klikkekre, s mert a mindenki érdekeit egyformán kívánja szolgálni – a gyakorlat valóságába olyan sziszifuszi nehézségekkel próbálja átemelni a testvéri együtt munkálkodás erőket egybefogó gondolatát.
Megérezték végül, de nem utolsósorban a román kollegák, akik maguk is művészek lévén a szépben való szolidaritást felette valónak tudják a politikai gyűlölködéseknek, és megérezték a hatóságok fejei és a többségbeli társadalom előkelői, hogy ahol a művészek megtalálják a maguk harmóniáját, ott csak a finom tapintatú támogatás kötelessége háramlik rájuk.
Ezért szükséges, hogy a Kolozsvári Bált ezen a helyen szélesebben írjuk le az emlékezet számára, mint a napilapok tehették. Hogy ők is kiemelték a farsangi események sorából, és érdeme szerint foglalkoztak vele, arról mindenki meggyőződhetett. De a napisajtó természeténél fogva csak röviden és színesen összefoglaló képet adhattak. Nekünk azonban a képes bemutatás eszköze is rendelkezésünkre áll s hisszük, hogy az olvasó is érdeklődéssel fogadja bővebb referádánkat.
A bál ötlete egyenes továbbfejlesztése volt az irodalmi olimpiász eszméjének. Mindenki emlékezhet még a nagyváradiak matinéján a Tabéry Kolozsvári Bál című egyfelvonásosának spontán lelkesedésből felhangzott tapsaira, s e tapsok olyan idők emlékének szólottak, amelyekben életkérdés és életszükséglet kezdett lenni Erdélyben a színház, irodalom, művészetek és tudományok ügye. A társasélet egyöntetű lelkesedéssel állott a szellem előharcosai mögé, és intézmények mutatják a társasélet és irodalom összefogásának diadalmas eredményeit.
„Csak tíz különböző nagyvárosban rendezett bál jövedelmét fordítanák évente az irodalom istápolására, és akkor az erdélyi irodalom sorsa meg lenne alapozva örök időkre” – írta nekünk betegeskedő falusi magányából Benedek Elek.
Ilyen gondolatok növelték, érlelték a tervet, melynek kiviteléből hamarosan a képzőművészek is részt kértek, s bevonásukkal megalakult egy kis rendezőbizottság, Kuncz Aladár elnöklete alatt. De mindjárt be kell ismernünk, hogy egyrészt hölgyek, másrészt tapasztalt bálrendezők segítsége nélkül nehezen jutottunk volna tovább a terveknél. Írók s művészek asszonyain kívül dr. Óváry Elemérné és Szántó Miklósné voltak elsősorban azok, akiknek megnyerése már magában is fél sikert jelentett. De nagy lelkesedéssel és fáradságot nem ismerő agilitással állottak ügy szolgálatába Bethlen Györgyné grófné, Huszár Pálné báróné, dr. Hegedüs Istvánné, Bárán Lajosné, dr. Hirsch Gyuláné, Hecht Richárdné és megint csak az írók asszonyai, sőt menyasszonyai is. A rendezésben pedig mint szaktanácsadók: Kauppe Richárd, dr. Somodi András, Benedek Zoltán és Tirscher Miklós érdemelnek különösebb hálát a céhbeliek részéről.
S mialatt e hölgyek és urak napról napra építették szebbé, díszesebbé a bál épületét, vidéki városokból egymás után érkeztek be sokszor megindító tartalmú levelek, amelyekben vidéki társadalmi, politikai és gazdasági előkelőségek jelentették be hajlandóságukat védnökség vállalására, írótársak, művészek csatlakozásukat a rendezőséghez. Pap Domokos, Cornea Emil, Diósy Antal, Kodrián Kornél ezalatt hatásos és stílusos plakátokat készítettek. Kós Károly meghívója a művész legsikerültebb, frappáns hatású munkái közül való. Ferghete Traján rendezői jelvényül kis rézplakettet tervezett, mely frakkos urak ingmellén, a város színeinek szalagján pompásan érvényesült. Egészen eredeti a táncrend, inkább kis emlékkönyv, írók emléksoraival, művészek kis rajzaival, elegáns bőrkötésben, s hogy éreztette hatását a közönségre, élő bizonyság rá, hogy még ma számosan érdeklődnek utána, s a megmaradt nehány példányért ma is ostromolják a Minerva könyvesboltját. A báli est külső képét meg kell rajzolnunk legalább nagy vonásokban. Az előcsarnokban tizenkét, különböző korbeli kosztümös nemes apród fogadta a hölgyeket, s a jelmezben érkezőket a szálló irodahelyiségébe vezette, míg az estélyi toalettben érkezőket frakkos rendezők juttatták a bálterembe, mely zsúfolásig megtelt. A terem belső bejáratánál négy jelmezes harsonás helyezkedett el a háznagy, Hegedüs István dr. intésére várva. Végre kitárultak az ajtók és a rendezőbizottság tiszteletbeli tagjainak karján, harsonák szavára felvonultak a védőasszonyok, s pár perccel utánuk, újabb harsonaszóra megindult a jelmezes menet.
A régi báli krónikás itt a kosztümök leírására fordítaná a szót, mi egyszerűen utalunk a közölt fényképekre, melyeknek egyrésze ott a helyszínen, a felvonulás befejeztével készült a Vasárnapi Újság számára. Ezután a bál egyik védőasszonya, Wesselényi Istvánné báróné az elnök, Kuncz Aladár karján megtette a bálnyitó csárdás első tánclépéseit s nyomban utána az ünnepélyes menet is feloldódott a tánc pezsgő ritmusain. Már javában folyt a tánc, mikor Petala tábornok érkezését jelentették, aki Vlădescu tábornok és adjutánsa kíséretében szívesen elidőzött a művészek bálján, s megtekintette a hirtelen rögtönzött kis tárlatot is, ahol festők és szobrászok műveiben gyönyörködhetett. A bál díszes, kék antilop kötésű alapító könyvébe is beírta nevét társaságával együtt, s igen valószínű, hogy kellemes emlékekkel távozott a harmonikus, fesztelen hangulatú teremből.
Szupé alatt aztán kézről kézre járt az alapító könyv. Ki puszta névaláírással, ki néhány emléksorral jegyezte be, hogy mint részvevő jelen volt az új idők Kolozsvári Bálján, az elsőn, amelyet még bizonnyal követni fognak számosak a következő évek farsangjain. Hogy reggelig tartott a tánc, a tréfa és a jókedv, az csak amellett bizonyít, hogy akik ott voltak, jól érezték magukat, s hogy a Körösi Dudus híres bandája nem kímélte az ujját.
Bizonyos, hogy érdemes lett volna feljegyezni a jelen voltak névsorát, de talán többen utólag is segítségünkre lesz az alapítókönyv, amelybe azonban – sajnos – a vacsora előtt eltávozottak nem írhatták be nevüket. A teljesség kedvéért pedig érdemes volna ezt utólag is pótolni, s ezért a rendezőség elhatározta, hogy felkéri az itt névvel fel nem sorolt részvevőket, fáradjanak el egy autogramra a Minerva könyvesboltjába. A könyvben ezek a nevek olvashatók: G. N. Petala, Gl. Vlădescu, I. Taras kapitány, Hecht Dezső, Hecht Dezsőné, br. Daniel Ferencné, br. Daniel Ferenc, gr. Horváth-Tholdy Rudolf, Béldi Kálmán gr., Blatt Ignác, dr. Hirsch Gyuláné, Charles Godwin, dr. br. Rudnyánszky Gyula, Marie Wolf, gr. Horváth-Tholdy Zoltán, Lendvay József, gr. Teleki Ádám, dr. Manouschek L. Ottóné, dr. gr. Toldalagi Mihály, gr. Wass Endre, Lendvay Józsefné, Hirsch Józsefné, Guncser Nándor, dr. Semlyén Hugóné, Bányász István, Benedek Zoltán, dr. Semlyén Hugó, dr. Hirsch Józset, Kauppe Richárd, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Kappel Sándor, Szentimreiné, Pap Domokosné, Kovács Irén, Ferenczy György, Fesghete Traján, Perlmutter Sári, Kodrian Kornél, Hexner Béla, Vályné, Hajnal László, Hecht Richárdné, Mátray Géza, dr. Wass Andrásné, Friedmann Márton, Pap Domokos, Deutsch Kató, Béldi Liszka, Béldi Györgyné, Indig Ottó, Kuncz Aladár, Óváry Elemérné, dr. Óváry Elemér, Balla Györgyné, Szász Endréné, dr. Koleszár László, Horváth Dezső, Gaal Jolántha, dr. Grois László, Gaal Anna, Balla György, Somodi Istvánné, dr. Nagy László, Szántó Miklósné, Szántó Miklós, dr. Perl Ottóné, Nyírő József, dr. Somodi István, özv. Tószöghyné, Heller Sándor, Sugár Frigyes, Benkő Gyula, Lengyel Vilmosné, Gyallay Domokos, dr. Lőrinczy Sándor, Hegedüs Istvánné, Koncz Rudolf, Hegedüs István, Horowitz, Szász Endre, dr. Turnowsky Sándor, dr. Peielle Ernő, Novák Gerőné, Novák Gerő, Ferenczy Gyula, Klein Miksa, Kovács Dezső, Lőrincz Győző, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Závodszky Gyula, dr. Prister Lajos, György Dénes, Hirsch Dezső dr. és vagy húsz olvashatatlan név. De emlékezetből is ideírhatjuk még Teleki Ferenc gr., Teleki Cecile és Irma grófnők, Velits Zoltán és neje, Bartalis János, neje és sógornője, Ács Ferenc, Keleti Klárika és Renner János, Renner Gusztáv és neje, dr. Fehér Dezső, dr. Zágoni István és neje, Perl Ilonka, dr. Makkai Sándor és neje, Walter Gyula és neje, dr. Sulyok István, Mártonffy László és neje, dr. Vékás Lajos és neje, Tárkányi György és családja, dr. Weiss Sándor, neje és sógornője, Rosner Márton, Dunky Sándor és neje, Cornea Emil, Pop Valér, dr. Tósa Gyula, Praporgescu törvényszéki elnök, dr. Semlyén József, Gidófalvy István és neje, dr. Ligeti Ernő, Darvas Simon és neje, Kolbay Ildikó, Nagy Ferenc és neje, Német Hugó, ifj. Szele Márton stb. neveit.
Ez a rövid és még mindig hézagos története az első Kolozsvári Bálnak. Ha az idők kedveznek, ilyen biztató kezdet után jövőre második csak díszesebb, még színpompásabb, jelentősebb lehet. A rendező írók és pedig kimondhatatlan hálával tartoznak segítőtársaiknak a rendezésben és a közönségnek, hogy vezető intencióikat teljesen átérezve, megvalósuláshoz segítették az első nagyszabású erdélyi művészbál eszméjét.
A Kolozsvári Bál táncrendje
A Kolozsvári Bál egyik legkedvesebb emléke a nem mindennapi táncrend, amelyet rajzok, karikatúrák tarkítottak, és írók hol víg, hol komoly, hol érzelmes, hol szatirikus emléksorai töltöttek meg érdekes, eredeti tartalommal. A Vasárnapi Újság olvasóinak itt mutatjuk be a táncrend rajzait és néhány emléksorát.
Kuncz Aladár:
Most, amikor e sorokat írom, úgy érzem, mintha valaki emlékkönyvet tett volna elém. Kis, egyszerű emlékkönyvét. Valaki. Talán hátam mögött áll, lehajló feje mintha árnyékot vetne papíromra, ártatlan orgonaparfömje körülöttem lengene. Régi idők hívogató alakja, a Kolozsvári Lány, aki szívemre először feszített húrokat, hogy az szépséget és szerelmet zengjen velük. Önkéntelenül hátrafordítom fejem, hátha valóban ő áll mögöttem? Nincs itt senki, csak fölidézett emlékeim játszanak velem... Kívánom nektek ma táncolók, hogy valóság legyen számotokra az, ami nekem már csak álomkép: a kolozsvári szerelem és a kolozsvári bál!
Hunyady Sándor:
A csillárokban ezernyi viaszgyertya égett. Káprázatos fény a márványfalak közt. Kábító illat. Tengernyi szép hölgy, akiknek virágos haja, fehér válla egymáshoz ért, egymásba folyt, mint láng a lángba... Máskor elveszett volna, elfelejt mindent és megsemmisül. Ma fekete szeme befogadja e látvány érzéki pompáját. De az ő huszonesztendős szívébe nem volt helye másnak, mint a szerelemnek, amellyel Olaszországot imádta... (Részlet egy régi római bál leírásából.)
Reményik Sándor:
Benéz a havas kéken Kolozsvárra,
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
Szentimrei Jenő:
Írni, vagy táncolni? Ez itt a kérdés, ha jól értettem. Hát hasznosat a kellemessel: irodalmi bált kell rendezni. Századunkban amugyis ez a gyönyörök gyönyöre. Kérdezzenek meg csak engem!
Nyírő József:
Kolozsvári Bál: – Hej ti vigadók, mire isszuk a múlttal az áldomást?
Paál Árpád:
A jövő nem tudható. De nem lesz egyéb, mint a mi módosított akaratunk.
Zágoni István:
Jókedv nélkül nincsen mulatság és nehezebb a munka; de ahol van jókedv, ott könnyebb elviselni a szenvedéseket is.
Finta Zoltán:
Életünk bús böjtben pereg
víg farsangot várnak a szívek.
Kedvünk vidítni – emberek!
eljöttek hozzánk a régiek.
Úri pompáját kibontva
mulat a régi kedv királya.
Aszút szürcsöl és titokba
új hajnalt hív e rossz világra.
(Vasárnapi Újság, 1924. március 16.)
A közelebbi múlt kolozsvári farsangi mulatságai közül érdemes felidézni az 1994-es RMDSZ-bált is, amelyet – emlékezetünk szerint – három egymást követő évben rendeztek meg a sportcsarnokban. A kezdeményező a Kolozsvár Társaság egykori elnöke, Buchwald Péter volt, aki akkor az RMDSZ megyei elnökeként és a román parlament szenátoraként tevékenykedett.
