A telek több mint, kétszáz éves története jól tükrözi a város múltját
A Szabadság február 2-i száma tudósít róla, hogy az egykori Fejedelemkert telkén emelt legrégebbi kaszárnyaépületben rövidesen művelődési központ létesül. A telek története több mint kétszáz évre nyúlik vissza. Jól tükrözi a város múltját.
A mai 1989. december 21. sugárút kezdetét Magyar utcának hívták már a 14. század végén, ezt tekintjük a város legrégebbi magyar utcanevének. Miután a 15. század közepére felépült a városfal, ennek az utcának a végét is lezárta a kádárok céhe által gondozott Magyar-kapu és bástya. Az utca azonban tovább épült kelet felé egészen Szentpéterig, a városhoz csatlakozó kis településig. Úgyhogy ez lett a város leghosszabb utcája, Hosszú utcának is nevezték a 18. században. Aztán elterjedt az a szokás, hogy a főutcákat a városfal vonalához viszonyítva belső és külső jelzővel lássák el. Így a Magyar-kaputól keletre nyúló, Szentpéterig húzódó utcaszakasz a Külső Magyar megnevezést kapta. Ezt követően1899-ben hivatalosan is rendezték az utcák elnevezését, s ekkor már a Trencséni, utóbb EMKE/Bocskai tér lett a határ. Az odáig húzódó belvárosi utcát Kossuth Lajos nevével illették, a téren túli szakaszt pedig egyszerűen Magyar utcának nevezték. Utóbb a történelmi változásoknak megfelelően az utcaszakaszokat hol egybevonták, hol szétválasztották. A Magyar utca viselte a Calea Victoriei, Mareşal Foch, a Vöröshadsereg, majd Lenin elnevezést is.
A keletre nyúló „Külső” utcák mentén sokáig a városi polgárok majorjai, kertes gazdasági épületei sorakoztak fel, sőt a 19. század elejétől a főurak is szívesen vásároltak itt kiterjedt kerteket, bennük „nyári lakot”, vagy éppen kastélyt építtettek. Az egyre jobban felaprózódó telkeken kialakultak a város hóstátjai. Földműveléssel foglalkozó, polgárjogot élvező gazdák negyedei.
A Külső Magyar utcában alakult ki a város legjellegzetesebb hóstáti negyede, de főúri kertek is tarkították az utcaképet, s itt jött létre az első gyártelep. Mára csak találgathatjuk, hogyan született itt meg a város első sétatere. Lehetséges, hogy a mai 106. számmal jelölt telek egy részét a város örökösök hiányában vehette használatba. Az 1820-as években már a város kezdett belenőni a fővárosi szerepkörbe, s az itt tartózkodó előkelőbb polgárság tavasztól őszig igényelte a sétálóhelyet. A Főtér és a szélesebb utcák kikövezése a század elején már jól haladt, de a fásítás még nem kezdődött el, úgyhogy nyári időben szellősebb, fás sétatérre is igény volt. Ezt a sétateret az 1820-as évek második felében alakították ki az említett telken, s fás sétány vezetett egy köröndig. A sétány mellett Árpád és a vezérek (fejedelmek) szobrai állottak, ezért a kis telket Fejedelmi kertként emlegették. Az 1820-as évek végén a város nyugati felében, a Hangyásberekben is elkezdődött egy sétatér kiépítése az Asszonyi Jótékony Egyesület vezetésével. Ennek kedvezőbbnek bizonyult a fekvése a Szamos árterülete mellett, s idővel itt fejlődött ki az igazi Sétatér. A Fejedelemkert mind gondozatlanabbá vált, így történhetett meg, hogy a város a több mint kétholdas telket 1850 körül eladta Sigmond Eleknek.
Sigmond Elek (1810–1877) vállalkozó hajlamú, jó kereskedelmi érzékű polgár, a város egyik első gyárosa volt. A szemben lévő oldalon (ma 81–83. sz.) 1853-ban nyitotta meg szeszgyárát, így érdekében állhatott a kert megvétele. Itt sütődét állított fel, s ő építtethette az első téglaépületeket is a telekre. A telekkönyv felállításakor, 1869-ben ő és felesége, Zudor Emília volt a tulajdonos. Akkor Külső Magyar utca 46/a–b lett a telek számozása. A telket a két Sigmond-fiú örökölte 1877-ben, akik ré egy évre eladták azt a városnak. Ekkor már a következő, egyholdas telek, a 48. szám alatti is a város tulajdonában volt. A két telket rövidesen egyesítették. A telekkönyvezés szerint a Sigmond-féle telken egy tizenegy és egy három helyiséges kőház, a 48. szám alatt pedig egy hét helyiséges kőház állott. Az utóbbi ház mellett az urnás záródású díszes kőkapuról is híradás maradt fenn.
A város e nagy telek minél jövedelmezőbb hasznosítására törekedve az 1880-as évek vége felé bérbe adta azt a hadseregnek. Az épületeket 1890/91-ben Maetz Frigyes építész tervei szerint alakították át laktanyának. A tágas udvaron barakkszerű épületeket, istállókat is elhelyeztek. Ugyancsak Maetz cége emelt az udvar nyugati szélére, merőlegesen az utcára egy háromemeletes laktanyát, amelyet a korabeli sajtó a legelső kolozsvári háromemeletes házként ünnepelt. Egy zászlóaljnyi katonát tudtak benne elszállásolni. A közös hadseregbeli 51. Gyalogezred állomásozott itt.
Az első világháború után is a város tulajdona maradt az ingatlan. Az 1938-ban felállított új telekkönyv 12 tételben sorolja fel az itteni épületeket. A fő téglaépületek: nyolc, három, tizenegy és három helyiségesek. A háromemeletes cseréppel fedett épületben a földszinten volt kilenc, az első emeleten tizenegy, a második emeleten hat, a harmadik emeleten pedig tíz helyiség. Emellett még négy raktárépület, faistálló és kisebb melléképületek is álltak. A 3. Vadászezred székelt itt, s ugyancsak ide állították fel a katonai sorozóközpontot. Utóbb az Avram Iancu Kaszárnyát említik e címmel.
Az 1940-es bécsi döntés után a 9. Hadtestparancsnokság alá tartoztak az itteni kaszárnyák. A világháború után a román hadsereg vette használatba az ingatlan-együttest. A telekkönyvbe nem jegyeztek be tulajdonosváltozást, tehát elvileg a hadsereg ugyan használta az ingatlant, de nem birtokolta. Gyakorlatilag azt tehetett, amit szükségesnek látott, szabadon bonthatott, építhetett. Ekkoriban tűnt el a háromemeletes laktanya. Valószínűleg a bombázások idején ezt is sérülés érte, s nem tartották érdemesnek újjáépíteni. Az 1950-es évek elején az egykori 48. szám alatti telken lévő épületeket lebontották, s egy modernebb, lépcsőzetes homlokzatú kaszárnyaépületet emeltek. Az utcára két dupla ablakkal nézett, az oromzaton egy nagy kerek padlásablakot képeztek ki. Ez az épület a mai kocsibehajtó helyén állt. Utána következett jobbra (nyugatra) egy őrszobás gyalogbejárat, majd a széles kétszárnyú bádoglemezes kapu, azután pedig a két hosszú kaszárnyaépület.
Az 1990-es években a hadsereg létszáma lényegesen csökkent, s már nem volt szükség annyi laktanyára. Úgyhogy a város visszaszerezhette az egész ingatlan feletti tulajdonjogát. Vagyis a hadsereg kivonult, a kaput beláncolták, s hagyták pusztulni az ingatlant. Valamikor 2010 körül több hasznosítási lehetőség is felmerült. Az építkezési vállalkozók azért nem tolongtak a telekért, mert az utcafronton lévő laktanyaépületek műemléki jellegűek voltak, lebontatásuk nem lett volna egyszerű. Terveztek ide szállodát is, de nem épült fel. Majd 2011-ben egy hangversenyterem iránti igényt akartak kielégíteni az itteni telek felhasználásával. Ugyanis a kolozsvári filharmonikus zenekart renoválás címén kiutasították a Farkas utcai Egyetemiek Házából, s kénytelenek voltak a nem megfelelő akusztikájú Szt. György (Béke) téri Diákművelődési Házban koncertezni. Az egyetemen 2012-ben történt rektorcsere után a zenekar újra a Farkas utcában játszhatott, így a terem iránti igény már feledésbe merült.
A 2010-es évek végén a kapu melletti „lépcsőzetes homlokzatú”, romladozó kaszárnyát lebontották, a tágas udvar egy részét pedig autóparkolóvá alakították. A nyugatra lévő kettős kaszárnyaépület is egyre több gondot okozott, homlokzatáról hullottak a vakolatdarabok, úgyhogy a gyalogosokat védő fagalériát kellett eléje emelni. Azóta is folyt a találgatás az épület és a telek jövőjét illetően, 2017-ben egy Kortárs Művészeti Központ felállítását vették tervbe. Hosszas mérlegelés után 2021-ben a kontyos végződésű nyolc ablakos alacsonyabb (keletre fekvő) kaszárnyarészt lebontották, s a műemléki jelleget csak a 21 ablakos nyugati szárnyra vonatkoztatták. Következésképpen 2023-ban hozzákezdtek ennek renoválásához. Tulajdonképpen a homlokzatot és az oldalfalakat megtartva, szinte újjáépítették az addig földszintes kaszárnyát. Alagsorát használhatóvá tették, fedélszerkezetét úgy bővítették, hogy alatta még egy helyiségsor elférjen. Jelenleg az épület belső tereit és közvetlen környezetét rendezik, az új bejárati lépcsősort véglegesítik. A hatalmas telek ésszerűbb hasznosítása még várat magára. Az épület berendezése kulturális célra igen hasznosnak ígérkezik.
Külön története van a fejedelemszobroknak. Az elhanyagolt kertben azok rendre ledőltek, Sigmondék nem foglalkoztak velük. A város 1880 körül a szobrokat a temetőbe menekítette, ahol az északi kerítés mellett már amúgy is volt egy régi sírköveket begyűjtő kőtár. A még épebb négy szobrot (Árpád, Lehel, Vérbulcs, Örs) 1885-ben Haller Károly polgármester renováltatva kiállította a Sétatér elejére. Az 1893–1894-es román vonatkozású memorandum-per idején román fiatalok a szobrokat megcsonkították. Amikor 1899-ben elkezdték építeni a Sétatérrel szomszédos telken a Felsőbb Leánygimnázium épületét (ma az egyetem kémiai kara), a szobrokat a Sétatér nyugati végére, az úszómedence mellé telepítették. Ezt követően a Városi Szépítőegylet közbenjárására 1902-ben újabb restaurálás után a Fellegvár felső sétányán felirattal ellátott új talapzatra állították őket. Az eléggé kopott szobrokat – mint a magyar múlt emlékeit – 1919 elején ledöntötték, s a töredékeket később elszállították.
