A híres zsuki ménes omladozó istállóit a 2000-es években egy vállalkozó céges rendezvényekre, esküvőkre alkalmas exkluzív vidéki klubbá alakította. Igyekeztek megőrizni, ami maradt a hajdanvolt istállókból, így váltak például a díszes, kagyló alakú lóitatók a farmház egyik termének dekoratív elemeivé.
A zsuki ménes alapítása Wesselényi Béla, a reformkor kiemelkedő alakjának, Wesselényi Miklós fiának nevéhez fűződik, aki 1890-től, minden év őszén Zsukra költöztette a híres zsibói ménesét. 1891-ben megalakította az Erdélyrészi Falka-Vadász Társaságot is, amely a lóversenyeket és falkavadászatokat szervezte. Ezek a rendezvények az erdélyi arisztokrácia egyik legfőbb szórakozásának számítottak az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején, a lapok rendszerint részletes tudósításokat közöltek a helyszínről a szezon idején.
Az érdeklődést kihasználva gyűjtöttünk össze néhány izgalmas adatot a környékről.
Kincsem legfennebb a harmadik lehetett volna ezen a pályán
Wesselényi Béla felismerte: az erdélyi lótenyésztés érdekeit nem szolgálja az olyan verseny, amely nem a helyi viszonyokat tükrözi. A városi versenypályákat síkpályás profi versenyzők lepték el, nemcsak magyarországiak, hanem külföldiek is. Ez torzította a versenyt, mert a helyi, erdélyi lovak nem sík pályára voltak trenírozva, hanem hegy-völgyes terepre.
„Az itteni viszonyoknak ugyanis nem az a ló felel meg, amely például tíz kilométeres utat a síkpálya rekordja szerint tud megtenni, hanem az, amelyik több tíz kilométer utat hegy-völgyes pályán fáradság nélkül győz. Kincsem lehetett a világnak a legkitűnőbb versenylova — mint hogy az is volt, mert 68 versenyben sohasem győzetett le — de Zsukon legjobb esetben is csak tűrhető harmadik lehetett volna, mert a hegyi pályát nem győzte volna. Már pedig nekünk, erdélyieknek, nem síkpályához nevelt ló kell, hanem az ellenkezője” – idézünk az egykori Ellenzék napilap egyik beszámolójából.
A lótenyésztéssel foglalkozó főúr ezért olyan helyet keresett, ahol az éghajlat, a legelők és a hőmérséklet-ingadozások kedvező feltételeket biztosítanak, s amely egyben a versenyek megrendezésére is alkalmas. Választása így esett Zsukra.
„Évekig tartó fáradozásába került Wesselényi Béla bárónak, amíg minden akadályt elhárított, de fáradozását siker koronázta, mert Zsukhoz fogható területhez hasonlót Angliáig hiába keresünk” – idézi fel a cikk a ménes létrehozásának körülményeit, majd így folytatja:
„A villamosság és gőzmotorok korszakát éljük. Nap-nap után ördöngösebbnél-ördöngösebb masinákat találnak föl, de azért a ló ló marad ott, ahol masinát nem lehet használni. Becsüljük meg hát a lovat legalább addig, míg anyagilag szegény hazánknak arra a több tízmillió korona bevételére szüksége van, amelyet a külföld a lovakért fizet nekünk. Abban a pénzszekrényben, amelybe az eladott lovak ára befolyik, tizenöt év óta Zsuknak jó nagy része van. Szocialista szemüvegen nézve a lóversenyeket lehet úri passziónak nevezni, de nemzetgazdaságilag megbecsülhetetlen” – fogalmaz a szerző.
Piros vagy zöld frakk, mint az angoloknál
Erdélyi kastélyok című könyvében Bíró József művészettörténész is úgy értékeli: a lóimádatban csúcsosodott az erdélyi urak állatszeretete, már ősi, nemzeti hagyományaikhoz híven is.
„A ló volt mindenkor a leghívebb barát, a legjobb fegyvertárs a harcban, a közlekedés eszköze egészen az újabb korokig, a legnemesebb sport megtestesülése, a legfőbb büszkesége minden kastélynak. A főurak gazdagságát és előkelőségét aranyaiknál, drágaköveiknél, birtokaiknál is jobban fémjelezte a ménes; pompás paripák nélkül semmi parádét, hadifelvonulást, fényes esküvőt, országgyűlést nem lehetett elképzelni” - írja
„A főleg angol hatás alatt meghonosodott lóversenyek tartották magas színvonalon az erdélyi úri sportéletet. A zsuki futtatások a főúri élet legnevesebb eseményei között említhetők. Ekkortájt már az angol divatok egyeduralkodók, a piros vagy zöld frakk, a félvér lovakon felvonuló urak s hölgyek előírásos öltözéke, amint a kopók, agarak kíséretében »parforce-vadászatra« indulnak – eleveníti fel a művészettörténész a Zsuk és környéke fénykorának számító időket.” (A francia eredetű kifejezés egylovas falkavadászatot jelentett, amelyben a vadat hosszú üldözés során ejtik el kutyafalka segítségével – szerk. megj.)
A vonatok egyúttal tribünök is voltak
A zsuki szezon szeptember végén kezdődött, és általában Hubertusz napjáig, november 3-ig tartott. A versenyekre Kolozsvárról különvonatok hozták az érdeklődőket.
„Kolozsvár és Alsózsuk között a verseny alkalmából különvonat közlekedik. A vonatok egyúttal tribünök is lesznek. Tudniillik az Alsózsukra érkező vonatok az állomáson maradnak s róluk az egész versenyt látni lehet, ami által kedvezőtlen időesetén a közönség védve lesz. A vasútra szóló jegyek egyúttal a versenyre belépőjegyül szolgálnak” – tájékoztat az Ellenzék.
Igazi Hubertus-napi hangulat
A lóversenyekkel párhuzamosan rendezték a vadászatokat. A vadászok minden szezonban meglátogatták Wesselényi Bélát vadászkúriáján, legalább egyszer ellovagoltak a szomszédos Bonchidára Bánffy György (Bánffy Miklós író, politikus, a kastély utolsó birtokosának édesapja – szerk. megj.) szerény házához (ahogy ő hívta kastélyát), ahol a gróf pezsgős ebéddel várta vadásztársait. Gyakran ebédeltek vagy báloztak a vadászok Alsózsukon Teleki Gézánál (Alsózsuk és Felsőzsuk 1968-as egyesülésével a település végül a Felsőzsuk nevet tartotta meg – szerk. megj.), majd Felsőzsukon Petrichevich-Horváth Kálmánnál (az udvarház ma már teljesen átépítve – szerk. megj), Válaszúton Bánffy Albertnél, Kolozsborsán Bánffy Ernőnél vagy Szentbenedeken Kornis Károlynál – írja Killyéni András sporttörténész, aki részletes tanulmányt közölt a Művelődésben Wesselényi Béla méneséről és falkavadászatairól.
Vagy ahogy a helyi sajtó látta: „Felséges idő kedvezett Diana hívei ünnepnapján. A fellobogózott és ünnepi díszben ékeskedő Hubertus-lakban reggel 9 órakor gyülekeztek a vörös és zöld frakkosok egész serege; az istállókban és telepen élénkség, tarkaság uralkodott; a mének nyerítése, a nemes paripák prüszkölése, az angol kopók víg csaholása igazi Hubertus-napi hangulattal töltötte el a messze tájat. Báró Wesselényi Béla falkanagy szép barna telivérén jelt adott az indulásra, mire megindult a csapat Várfalva térségen. Elől a falkanagy, körülötte a sebesfalka, utána a két whip (a falkanagy segítői – szerk. megj.). Körülbelül száz lépésre az idei vadászlovasok, többnyire erdélyi ismerős alakok, azonban szép számban idegenek és tisztek az erdélyi két huszárezredből. (…)
Három órára vége volt a kitűnően sikerült vadászatnak és ebédhez ült a díszes társaság az újonnan épült Hubertus-lak nagy ebédlőjében. Az ebédet, mely Nagy Ferdinánd bérlő ízletes konyháját dicséri, Pongrácz Laji zenéje fűszerezte, és az elhangzott tósztok egész sora. Viharos éljenzést szült báró Wesselényi Miklós pohárköszöntője az egybegyűlt hölgyekre, és gróf Bánffy Györgyé, aki a fáradhatatlan nagyérdemű falkanagyot éltette, kinek ernyedetlen buzgalma által sikerült e nemzetgazdaságilag oly fontos célú társulatot ilyen erősnek, életképesnek megteremteni és így Erdély lónevelésügyének nagyfokú lendületét biztosítani. (…)
Az alsózsuki vasúti indóházjelző harangja vetett véget a sikerült ünnepélynek. Mire bedübörgött a szamosvölgyi vonat, ki vonaton, ki kocsin eloszlott, magával víve egy igazi Hubertus-nap kellemes emlékét” (Ellenzék).
Kalotaszegi szoba is volt a vadászkastélyban
A krónikák szerint Wesselényi nyáron, a lóverseny és vadászszezon kezdete előtt már egy hónappal Zsukra költözött, ahol 1895-re egy 16 szobából álló gyönyörű vadászlakot építtetett.
„A nemes báró és neje kiváló ízléssel rendezik be a szobákat. Igen szép az ebédlő berendezése, melynek fabútorzatára Wesselényi báróné festette saját kezével a piros és más színű tulipánokat és egyéb virágokat. Egy másik szoba csupa szebbnél-szebb kalotaszegi dolgokból áll, s hogy mindenben megfeleljen az eredetiségnek, a boglyos kemence sem hiányzik belőle. Wesselényi Béla báró, mint igazi magyar főúr, igen kedveli a magyaros dolgokat és nejével, a bárónéval együtt nagy előszeretettel kultiválják” – írja az Ellenzék.
Holtan rogyott le a lováról
Wesselényi Béla tragikus halálát az 1904. október 20-ai vadászaton lelte, a gyengélkedő báró szívinfarktus következtében holtan rogyott le a lováról.
Az Ellenzék így számol be az esetről: „a Hubertus-laktól kezdett a társaság egy nyulat üldözni. Fél óráig tartott a futam. Ekkor Wesselényi a lovon inogni kezdett s lefordult a földre. A kolozsborsai hegyoldalon történt, nem messze a Hubertus-laktól. Veje, gróf Teleki Arthúr lováról rögtön leugrott és dörzsölni kezdte. Gróf Bánffy György főpohárnok vágtatva rohant Bonchidára orvosért. Az élesztési kísérlet nem vezetett eredményre. A báró kiszenvedett. Az eset du. 1 órakor történt. Mikes Ármin gróf nyargalt be Kolozsvárra a szomorú hírt tudatni.”
A temetési szertartást október 22-én a Hubertus-lakban tartották, majd a báró holttestét Zsukról vonattal a zsibói kastélyhoz szállították, Wesselényi Bélát itt helyezték örök nyugalomra a családi sírboltban.
Halála után Bánffy György irányította a társaságot az első világháborúig. A világégés azonban alapjaiban rengette meg az addigi életmódot, és a társaság hamarosan megszűnt. 1940–43 között gróf Bánffy Miklós és a környék nemesei újraindították a társaságot, de nem tarthatott sokáig.
Beteljesült gróf Markovits Manó jóslata, Csanád vármegye egykori főispánja, országgyűlési képviselő gróf Tisza István meghívására vett részt a zsuki vadászatokon, ezt írta visszaemlékezésében:
„Nincsen messze az az idő, amikor nem lesz többé zsuki vadász ezen a világon, nem fogja tudni senki sem, hogy volt egyszer Erdélyben egy virágzó, vidám, testet-lelket erősítő sportélet, egy egymást megbecsülő, összetartó, vendégszerető, egyéni helyi jelleggel megáldott, kedves úri társaság, mely örömmel fogadott tagjául minden művelt, becsületes szándékú embert” – idézi a grófot Killyéni András az említett tanulmányban.
Szemünk láttára pusztul a vadászkastély
A báró halála után a birtok Wesselényi Béla veje, gróf Teleki Arthúr tulajdonába került. A vadászkastélyt 1905-ben átalakították, az épület a Teleki család nyári rezidenciájának számított az 1948-as államosításig.
Míg a kommunista rendszer bukása után elhagyatottá vált zsuki ménesbirtokon a lovasbázist egy román–norvég cég megmentette, a vadászkastély nem járt ilyen szerencsével – számol be az erdélyi műemlékek feltérképezésével foglalkozó transylvaniainruins.com, amelynek célja felhívni a figyelmet Erdély számos történelmi műemlékének siralmas állapotára.
Egy 2004-es kormányhatározat értelmében a zsuki kutatási és fejlesztési állomás által használt kastély a Kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem (USAMV) tulajdonába került. Az egyetem vezetősége befektetési tervet készített a Teleki-kastély rehabilitációjára és képzési központtá alakítására. A 2008-as pénzügyi válság sajnos meghiúsította az ötletet. Ezzel párhuzamosan Zsuk község önkormányzata is érdeklődését fejezte ki az USAMV tulajdonában lévő birtok átvétele iránt; köz-magán társulásban kívánta felújítani a Teleki-kastélyt. A felújítás becsült költsége körülbelül 1 millió euróra rúgott, de a nagyszabású tervek a mai napig sem valósultak meg.
Mindeközben a kastély egyre inkább pusztul, csupán az elegáns boltívek és a hajdani parkból megmaradt néhány öreg fa emlékeztet a régi szép időkre. Mindez, itt mellettünk, mondhatni szemünk láttára, hiszen a kastély alig karnyújtásnyira van a Dés és Kolozsvár közötti E576-os európai úttól – jegyzi meg a szerző, Füstös Raymond a portálon közzétett bejegyzésben.
Teleki–Kemény kastély – érdeklődés híján zárva?
A vadászkastély szomszédságában van a másik, szintén a Telekiek, majd a Kemény család tulajdonába kerülő kastély.
A mai épület elődje és a birtok évszázadokig a Barcsay családé volt, amelyet a 18. század végén Barcsay Mihály feleségének, Bánffy Katalin családjának különböző tagjai örökölték, de az nem ismert, hogy meddig képezte a Bánffy család tulajdonát – derül ki Bordás Bea Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában (1840–1914) című könyvéből. Tény, hogy a kastély jelenlegi formáját a 19. század második felében nyerte el. Ekkor a birtok ura lovag Bakó Ferenc, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) egyik alapítója, aki húsz évre díjmentesen átengedett a vadásztársaságnak egy hatalmas területet, ahol a társaság a kennelt, istállókat, cselédházat és villákat építette, a már említett Hubertus-lakot is.
Az Ausztriába költöző Bakó Ferenc végül minden nemesi birtokát áruba bocsátotta, amelyet 1903-ban özv. báró Bánffy Györgyné gróf Bethlen Margit vásárolta meg az első házasságából született gyermekei, Teleki Domokos és ifj. Teleki Géza számára. Az 1906-os vagyonelosztást követően az előbbi a gernyeszegi kastélyt örökölte, Alsózsuk Teleki Gézára maradt – írja a művészettörténész.
1911-ben Teleki Géza feleségül vette gróf Béldi Margitot, s az alsózsuki kastélyban vendégszerető otthont alakítottak ki, amelyben a híres lóversenyek résztvevői, művészek, művészbarátok is gyakran megfordultak, köztük Rippl-Rónai József festőművész. Kortársai a „festők grófjának” nevezték Telekit. Maga is tehetséges alkotó volt, aki bőkezűen támogatta a fiatal művészeket, mecénási tevékenységéről ma is megemlékeznek.
Az erdélyi magyarságot rendkívüli sújtó 1921-es román földreform idején azonban a gróf elveszítette birtokait, adósságba keveredett. Alsózsuki birtokát eladta báró Kemény Pálnak. Az államosítás után a kastélyban a helyi általános iskola működött az épületben. 2002-ben visszaszolgáltatták Kemény Pál unokájának, aki azonban eladta egy magáncégnek. Az erdélyi történelmi családok kastélyait bemutató másik jelentős kötetben (Bicsok Zoltán, Orbán Zsolt: „Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) ide vonatkozó írásból kiderül: a kastély jelenleg egy apácarend tulajdonában van – legalábbis a település lakói szerint – akik már több éve zárva tartják az egyre inkább pusztuló, de talán még menthető épületet.
Fotók: Füstös Raymond
