Petőfi Kolozsváron
(…) Ha a városok között arról indulna meg vita, hogy a Petőfi-kultusz terén melyiket illeti meg az elsőség, Kolozsvár a diadal reményével szállhatna versenyre. Nem hisszük, hogy a Petőfi-kutató bárhol annyi forrásművet, annyi adatot lelne – Budapesten kívül – mint Kolozsváron. Jókai azt írta egyszer, hogy március 15-ét Szent Petőfi-napjának kellene elnevezni. Ezt az évet, amelyben Petőfi születésének századik évfordulóját ünnepeljük, Szent Petőfi esztendejének kellene tekintenünk, s mindenkinek – különösen magyar íróféle embernek – Petőfivel kellene foglalkoznia. Kitől mi telik. (…)
(Ellenzék, Kolozsvár, 1922. augusztus 17.)
Első állomás a mézeshetek után Kolozsvár
Koltóról okt. 20-án indultak el Kolozsvárra, hova Désen, Szamosújváron át 21[-én] érkeztek. Másnap ellátogatott az országgyűlésre, több követtel megismerkedett, és kivált az unió iránt lelkesedett. Okt. 23[-án] este az országgyűlési ifjúság a Biasini vendéglőben2 lakó költőt fáklyás zenével tisztelte meg, melyet lakoma követett. Másnap 24[-én] a Biasini-gyorskocsin Nagyváradra, onnan fogadott szekeren Arany Jánoshoz [Nagy]Szalontára utazott az ifjú pár…
Így írja az öreg Szinnyei a Magyar írók élete és műveiben3. Ferenczi Petőfi életrajzába4 pedig a következőket olvashatjuk:
„Október 20-án, a koltói időzés 42-ik napján indultak el Kolozsvár felé, hová 21-én késő estve érkeztek meg. Másnap a költő nejével együtt bejárta Kolozsvárt és környékét, megnézte Mátyás szülőházát, s megígérte, hogy megénekli, ami azonban ismert elvei miatt elmaradt. Kolozsvárt, hová már régen vágyott, még mindég együtt ült az 1846-ban elnapolt s 1847 januárjában újra megnyílt országgyűlés, ami egyik fő oka volt, hogy most útját erre vette. Föllátogatott a gyűlésre is, hol midőn a karzaton a Redoute-ban5 megjelent, rokonszenves éljenzés hangzott fel. Megmutattatá magának Urházy Györggyel6 a kiválóbb követeket, többekkel megismerkedett, kikkel kivált az unió szükségességéről beszélgetett. Október 23-án este az országgyűlési ifjúság a Biasini vendéglőben lakó költőt fáklyás zenével tisztelte meg, s ez alkalommal Haray Viktor7 üdvözölte lelkes beszédben mint az unió bajnokát. A költő röviden és egyszerűen fejezte ki köszönetét a váratlan megtiszteltetésen, azzal végezvén, hogy bár minél előbb, mint az egyesült haza polgára jöhetne megint Kolozsvárra. Utána lakoma következett, melyen Marosszék követe, Berzenczey László8 köszöntötte fel Petőfit mint ki költészetével a néphez szólt, s a nép ezért érti, érzi, és dicsőíti őt. Petőfi a Dalaim elszavalásával felelt. Berzenczey később a költő nejét köszöntvén fel, a társaság közóhajára ő is megjelent, büszkén osztozván az ünnepeltetésben. Másnap 24-én a Biasini-gyorskocsin N.-Váradra, onnan fogadott szekeren Aranyhoz Szalontára utazott az ifjú pár.”
Ez az első kolozsvári tartózkodása Petőfinek a legfontosabb, legérdekesebb. Erre vonatkozólag az alábbi forrásaink adnak tájékoztatást, ha nem is oly részleteset, mint mi kívánnánk, hiszen mi ennek a két napnak minden percét szeretnénk a múltból visszavarázsolni, és magunk előtt lepergetni.
1. Petőfi Kolozsváron 1847. okt. 21-én, megérkezése napján kelt levele.
2. El innét, el e városból… című, Kolozsváron írt verse.
3. Szilágyi Ferenc Múlt és jelen9.
4. Méhes Sándor Erdélyi Híradó című kolozsvári lapjaik10 1847. okt. 28-ik számaiban névtelenül.
5. Kovács Pál Hazánk című győri lapja11 1847. nov. 6-ai számában Szilágyi Sándor tollából megjelent tudósítások.
6. A Petőfi-Múzeum12 1880-ban megjelent első számában Vajna Sándor13 Följegyzések Petőfi haláláról című cikk.
Bizony nem sok, amit ezekből megtudhatunk. Kár, hogy akkor még nem volt divatos az intervjú. Hány mai üres közéleti nagyság megnyilatkozását adnók oda egy akkori Petőfi-intervúért. De Petőfinek egyetlen szavát sem örökítették meg akkori kartársaink, pedig bizonyára akadt volna följegyzésre érdemes részlet a két nap alatt folyt társalgásból. De hiszen még az üdvözlésre elhangzott válaszát sem vetették papírra, csak egy pár szóval jelezték annak tartalmát.
Petőfi leveléből a mézeshetek mámora csap felénk; de beszámol régi vágyáról is, mellyel Kolozsvárra iparkodott: hangot ad örömének, hogy itt van: elragadtatással festi útleírásában a Nyíres-tetőről14 táruló gyönyörű kilátást. Nagyon tetszik neki Kolozsvár. „Utcai gyönyörrel szemlélem a Biasini fogadójának egyik ablakából” – írja.
A Biasini fogadó
Ez volt akkor Kolozsvár legnagyobb, legelsőrendű szállója. A Biasini-gyorskocsi, amelyen Petőfiék is továbbutaztak, idehozta a vendéget Torda, Dés, Nagyvárad felől, az országút itt futott át a városon. Sok viszontagságon ment át azóta az öreg épület. Régi nevének jó csengése bizony megkopott falaival együtt, nyári kabarék és nem túlságosan előkelő zajos éjszakák lokáljaként szerepel. Országos hírű férfiút aligha szállásolnának most ide, csak a hajléktalan, vagy mondjuk: hontalan újságíró örül, ha meghúzódik itten, azzal vigasztalgatva magát, hogyha jó volt Petőfinek, legyen jó neki is.
Most mégis, mintha talán a Petőfi esztendőnek való tisztességadás kötelességének érzése parancsolta volna, megtisztálkodott, kicsinosította magát, udvara rendes, lépcsőháza, szobái frissen festve, a kopott lépcsőfok fölött, amelyeket Petőfi lábnyomai óta aligha újítottak meg, embermagasságban virágdíszes szegély fut az emeletig, s ott a folyosón is, ahol balkéz felől benyitunk a második szobába. Ez az a kettős számú szoba, ahol Petőfi meg a felesége három éjszakát töltöttek.
Az éjszakák is csöndesek így nyáron a Biasini előtt, amelynek tetőgerincén egyébként a hangzatosabb és modernebb HOTEL GRAND SZÁLLODA betűi ékeskednek.
Csöndes éjszakán föltekintünk arra a két ablakra, ahogy szemben állunk az épülettel, jobb kezünk felől a második és harmadik ablakra, ott egyik közül valamelyiken könyökölt ki „magyarhoni ismeretes és jeles költő, Petőfi Sándor” az úrnak 1847-ik esztendejében, október havának 21-ik napján. Késő délután vagy talán már este is volt. Onnan szemlélte gyönyörrel – amint írja – Kolozsvár utcáit.
Vajon melyik ablakból mégis? Azt hisszük, inkább a harmadikból, az van inkább szemben az előtte elnyúló utcával, amely a Mátyás térhez és a Mátyás-templomhoz vezet. Itt nézegetett ki a városba, amely olyan nagyon megtetszett neki, ahova olyan nagyon vágyott, ahova olyan boldogan érkezett hat héttel esküvője után a gyönyörű koltói kastélyba eltöltött mézeshete után... Oh, mennyire szeretnénk megköszönni annak a kedves, derék, nagy műveltségű, szilaj, bohém grófnak, Teleki Sándornak azt a nemes és finom gesztust, amellyel átadta kastélyát a szegény költőnek, hogy legalább azt a hat hetet gondtalanul, urasan tölthesse el.
De vajon lehetett-e gondtalan így is, akkor is a szegény ember, a proletárművész élete, tudta-e, tudhatta-e feledni az anyagi gondokat, amelyek fölszárnyaló lelkét a hétköznapiság sarába rántották.
Nem csak a haza sorsán való aggódás felhői vontak árnyat a koltói szép napok egére, borúsan és derűsen egyaránt megnyilatkozik e verseiben a saját szegénységének gyötrelme is. Hánytvetett, hajléktalan, csavargó, koplaló életének aligmúltjából hangulatok felhőznek, és jelenetek tárulnak elébe sötét kísértetekként, s a boldog szerelem csengő lírájába borongó, zokogó sorokat szőnek.
Sohasem volt elég pénze szegény Petőfinek, pedig mennyit dolgozott! Húszéves korában írt versében (Szobámban) nyomorgó életéről, de minden bajában hűséges vigasztalójáról, költészetéről magasba ragadó strófákat zeng, s a hetedik égből lerántja az anyagi gond.
De már derül! szivárvány támad
Amott a rákosi mezőn,
Sétára hát... Csak el ne csípjen
Valamelyik hitelezőm.
Akinek jólesik, fogadja ezt humornak, ötletnek; ez a humor komoly anyagi gondok kemény sziklájából fakad, ez az ötlet a mindennapi kenyérért vívott harc fegyveréből szikrázik elő.
Éppen így bukik le a magasból abban a versében, amelyet Kolozsvárra utaztukban Désen ír (Ez már aztán az élet). Az esküvőjét megelőző idők vidám barátkozásai, vendégeskedései, utazgatásai s a koltói mézes hetek után közeledik a mindennapi élet gondterhes világa elé.
Mi kéj, így kóborolni
Hegyen és völgyön túl,
Mi kéj! Mint dagad keblem!
S erszényem, mint lapul!
Igen, a gazdag uradalmi inspektor egy fillér nélkül bocsátotta útnak leányát a koldus poéta vővel, aki most is kitekint a Biasini szálló emeleti szobájának ablakán, azután leül, mert meg kell írni a győri Hazánk című lapnak úti levelét, és alighanem arra gondol, hogy menynyit kell még neki írnia, dolgoznia, mert viszi a feleségét haza Pestre, s a szerelem nemcsak csókból és ölelésből áll, hanem az asszonyt el is kell tartani. De Petőfi oly boldog és oly boldognak hiszi Juliskáját is, hogy versben (Egy apához) legalább megbocsátanak a zord öregnek, akinek szemére hányja:
Annyit se’ mondál nékiek:
Vajon lesz-e mit ennetek?
(...) Bár meggyőződésed vala,
Hogy első, akivel
Találkoznak, a nyomor lesz
S majd el sem hagyja őket ez.
Ez a hatodik verse, amelyet Pestre érkezte után, tehát a pesti házas élet legelején ír. De már előbb is halljuk a gond komoly hangját. Kolozsvárról hazafelé útközben betér Szalontán Arany Jánoshoz, hogy mielőtt ott lenne
(…) a nagy kőhalomban,
A fővárosban, hol oly hűsen fúj a szél,
pihenjen egyet legjobb barátja kicsiny hajlékában, meleg tűzhelyénél.
Itt írt versében (Arany Jánosnál) az idő a vén hajdú, ki őt dologra kergeti; már nem e hírvágy ösztönzi,
(…) Hogy munkába öljek napot és éjszakát!
Mint napszámos nyúlok íróeszközömhöz,
Aki a sátánnak elalkudta magát!
Igen, a sátánnak, mert sátán a mindennapi élet gondja, a koszt, kvártély, mosás, dohány, ruha, cipő s mind, amit a költőnek elő kell teremtenie. Hány száz meg száz kisebb-nagyobb epigon érezte és érzi ma is az újságíró robotba fogott írónak ezt a gyötrelmét, amelynek Petőfi oly sokszor ad kifejezést. Legnyíltabban Arany Jánoshoz írt egyik levelében fakad ki ilyen formán:
Adna csak a nemzet nekem ezer pengőt, majd megmutatnám, nem lenne a pénze elvesztegetve.15 Ő is nagy népi hőskölteményt szeretett volna írni, erről cserélnek eszmét Arannyal, de hát Petőfinek apró verseket kellett írnia, lapot kellett szerkesztenie, regényt kellett fordítania, hogy megélhessen. A nemzet, amelynek ő elmúlhatatlan, fölbecsülhetetlen kincseket adott, neki nem adott ezer pengőt. A nemzet, az már ilyen, nyugodjunk bele vagy háborogjunk miatta, nem ad most sem, amikor Petőfi emlékét ünnepli. De talán nem veszi ünneprontásnak a tisztelt nemzet, ha a zajos és fényes ünnepségek napjain halkan föllebbentjük a fátyolt erről a sötét képről is. Talán-talán majd eszébe jut, ha nem is a nemzetnek, de valakinek, hogy ha nincsenek is ma Petőfiek, de még mindig van irodalom, és kellene, hogy legyenek annak robottól és gondtól mentes, kedvük szerint dolgozó munkásai is.
Ki tudja, nem erre az írói nyomorúságra gondolt-e, nem az után a szabad, szép, művészi élet után sóhajtozott-e Petőfi is, amíg itt kihajolt a Biasini szálló emeletén, a harmadik ablakon, az októberi estén, Juliskája pedig azalatt az úti podgyászból szedte elő a szükséges holmikat, vagy talán a pamlagon pihente az út fáradalmait.
Nézzük meg már legalább ezt a szobát, amelyet elég későn, de mégis megjelölt az utókor kegyelete. A Petőfi-Múzeum első számában (1888. január–március) Korbuly József Petőfi Kolozsváron című cikkében még panaszkodik, hogy „e magyar városnak negyven év lefolyása alatt nem jutott eszébe önmagát megtisztelni azzal, hogy a Biasini szállodának Petőfi által két napig lakott szobáját legalább egy szerény táblával megjelölje”. Ezt az elég szégyenletes mulasztást e felszólalás után csak kilenc év múlva tették jóvá – nem a város, nem a sajtó, irodalom, közélet vezetői, hanem a felső leányiskola növendékei, amint ezt az emeleten balról számított harmadik és negyedik ablak között elhelyezett kicsiny márvány-tábláról olvashatjuk:
Itt volt szállva
PETŐFI SÁNDOR
és neje
1847. okt. 21-től 24-ig.
Megjelölte a helybeli áll.
felsőbb leányiskola kegyelete
1897. márc. 15.
Az emléktábla leleplezéséről szóló tudósítás a Kolozsvár című lap16 1897. március 16-i számában azt mondja, hogy abban a szobában volt szállva Petőfi, amelynek két ablaka között helyezték el a táblát.
Ez a két ablak a harmadik és negyedik, azonban két különböző szobának az ablakai, és minthogy nem valószínű, hogy azóta a szobák között a válaszfalakat eltolták volna, ez a tudósítás nyilván téves, és Petőfiék abban a most második számú szobában lakhattak, amelynek ablakai a második és harmadik, mert az utána következő egy személynek való kicsiny szoba. A második számú szép tágas szoba, most új, de sablonos szállodai bútorokkal. Két ágy, két éjjeli szekrény, egy ruhaszekrény, asztal, székek, mosdó, pamlag, podgyásztartó, rajta útitáska, mert a szoba mindig el van foglalva. Hova lettek már azok a régi bútorok? Ugyan gondol-e, gondolt-e valamely utas arra, hogy ebben a szobában lakott valaha Petőfi Sándor Szendrey Júliával? Szoktak-e ilyesmire gondolni az emberek, a közönséges józan emberek, nem csak az ilyen magunkfajta, soha megkomolyodni nem tudó öreg diákok, akik régi könyveket, dohos újságokat bújunk, ócska hotelszobákban merengünk, fürkészve azoknak nyomait, „akik egykor voltak”. Éreznek-e meghatottságot az emberek, ha kinéznek ezen az ablakon, ahonnan egykor a fekete, hullámos üstökű magas homlok alól, az a két sötét tüzű szem kilángolt?
A földszinten jobbra az étterem. Bizonyára itt volt a társas lakoma Petőfi tiszteletére. Elég tágas, boltíves mennyezetű helyiség. Csak ezek a szilárd boltívek emlékeztetnek arra, hogy régi épületben vagyunk. A falakon ma már modern, ínycsiklandó csendéletű olajnyomatok, gyümölcs, lelőtt nyúl, szárnyas vad, az ablaknyílások között tükör. Itt ünnepelték Petőfit azon a szép őszi estén, Petőfi-nótákat húzott a cigány, az üdvözlésekre Petőfi Dalaim című versének elszavalásával felelt, ide vonult az ifjúság fáklyás zenével, ide jött le emeleti szobájából közkívánatra Szendrey Júlia, hogy tanúja legyen férje ünneplésének, és önmaga is részese legyen a reá sugárzó dicsőségnek, szeretetnek…
Mit csinált Petőfi Kolozsváron?
Ezt csak mások följegyzéseiből tudhatjuk meg; mert hiszen azt az egyetlen levelet pár órával ideérkezése után írta; de hogy mindvégig jól, sőt nagyon jól érezte itt magát, annak bizonyságát adja ugyancsak itt – nyilván közvetlenül elutazása előtt – a tiszteletére rendezett lakoma és fáklyászene hatása alatt írt egyetlen versében. Itt is, mint levelében hangoztatja, hogy már régen vágyott a városba, és ez igaz is. Petőfit egyébként egész Erdély rendkívül érdekelte. 1849-ben az volt a szándéka, hogy Székelyföldön telepszik meg. Azt hisszük, legutolsó levelében, amely tőle fennmaradt, 1849. július 29-én azt írja feleségének, hogy Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű fekvése van, Sepsiszentgyörgyé talán még szebb, ez a város jobban is tetszik neki. „Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.” A fészekrakásból nem lett semmi. Csakhamar az egész ország, mint egyetlen feldúlt fészek maradt a világba.
Hogyne érdekelte volna Petőfit Erdélyország fővárosa. Erdélyben című versét még az előző évben Koltón, nem is Erdélyben írta, 1846-ban egy baráti lakomán folyt eszmecsere hatása alatt rögtönözve. Ebben a modern formában is klasszikus erejű ódájában zúgnak föl e prófétai sorok:
(…) A század viselős
Születni fognak nagyszerű napok,
Élet-halálnak vészes napjai.
Fogjunk kezet, hogy rettegni ne kelljen,
Az eljövendő óriásokat.
A következő év, 1847. október 21-én látta meg tehát először Kolozsvár városát, ahová mézeshetei után érkezett meg ifjú feleségével.
Itt úgy fogadták, ahogyan Petőfihez és Kolozsvárhoz illett. Nem volt már neki újdonság, hogy ünneplik. Hiszen az első fáklyászenét megkapta 1844 áprilisában Eperjesen, az ottani evangélikus főiskola ifjúságától, s máj. 29-én Gömör megye megválasztotta táblabírájává, és fel is eskették. Melyik magyar költő kapta ezt meg huszonegy éves korában? Három hónapot töltött ekkor Felső-Magyarországon, s mint Szinnyei megállapítja, „a mindenütt tapasztalt elismerés rendkívül emelőleg hatott reá”. Igen, a költőt, a művészt el kell ismerni s még ma is undorral olvassuk a hitvány kortársak, a tehetségtelen rosszmájúak piszkolódásait, rágalmait, amelyekkel Petőfi dicsőségét már akkor sem tudták elhomályosítani; de keserűséget tudtak neki okozni, sőt volt idő, amikor pesszimistává, embergyűlölővé tették, bármily fölényesen s lesújtóan végzett is velük.
1847. október 21. csütörtöki nap volt. Este későn érkeztek Petőfiék, s 24-én reggel utaztak el. A tudósítások kétnapi itt-tartózkodásukat említik. Hogy mit csinált e két nap alatt Petőfi Kolozsváron, pontosan és teljesen senki sem írta le, ő maga sem, későbbi írásaiban sincs róla említés. Rohamos, gyors élet következett ezután, nem alkalmas a múltba visszatekintésre. A boldog percek, a derűs órák röpkeségével futhatott el ez a rövid idő.
Megérkezése után pár órával megírta levelét Kerényi Frigyeshez17. Ez nem olyan egyszerű magánlevél volt, nem is a címzetthez küldte, hanem a győri Hazánk című lapba, ahol az Úti levelek sorában jelent meg. Késő este volt már, talán el is törődött az úttól, rövidre fogta az írást, és egy kedves, pajzán ötlettel, ami bizonyára a valóságos helyzetből pattant ki, hirtelen be is fejezi levelét. „…Feleségem felkelt helyéről, és hozzám közeledik. Kétségkívül fontos végzendői lesznek velem, tehát nem írhatok. Isten veled.”
Ugyanaz a dévaj, de tiszta, őszinte, egészséges, erotikus hang, amely az „oltsuk már el a gyertyát”18 s a boldog, minden kielégülés utáni új vággyal fellobbanó szerelemtől izzó többi verssorokban fölcsendül.
Az édes együttlétnek, a hosszú esztendőn át vívott nehéz harc után elért nász gyönyöreinek ez a forró, illatos hangulata borul az első éjszakára, amit Petőfi és Juliskája a kolozsvári Biasini szállóban töltöttek.
Másnap, pénteken Petőfi már kora reggel az utcán van. Szilágyi Sándor azt írja, hogy a Corda utcában pillantja meg Urházy társaságában. A Corda utcára a legöregebb kolozsváriak sem emlékeznek, a győri lapban alighanem sajtóhibával szedték a Tordai utcát, mert a Tordai utca, helyesebben Tordai út éppen annak az utcának folytatása, amelyben a Biasini szálló van, s amelyet éppen Petőfi itt-tartózkodásáról Petőfi utcának neveztek el. Nyilvánvaló, hogy a szállóból kora reggel a Tordai út felé sétáltak legelőször. Úgy látszik, Urházy volt Petőfiék kalauza Kolozsváron, ő rendezte az ünnepi lakomát is.
Urházy György ügyvéd és újságíró volt, egy évvel fiatalabb Petőfinél, 1823. december 15-én született. Méhes Sámuel Erdélyi Híradójánál dolgozott már 1842 óta, s így Petőfi ideérkezésekor is. Hogy Petőfit ő kalauzolta a városban, arra enged következtetni, hogy ismerték egymást már régebben, versei és tudósításai ugyanazokban a pesti lapokban is megjelentek, amelyekben Petőfi is dolgozott. A szabadságharcban mint vitéz katona és Bem futárja vett részt, alaposan képzett újságíró volt. 1850-ben Pestre került a Pesti Naplóhoz, volt képviselő is, s az akadémia levelező tagjául választotta.
Szilágyi Sándor, a későbbi történetíró ekkor, mint húszéves ifjú, Kolozsváron a királyi főkormányszéknél dolgozott mint írnok vagy gyakornok, de már írogatott is a lapokba. Mégsem tudott semmit arról, hogy Petőfi Kolozsvárra érkezik. Véletlen-e ez, vagy valóban nem előzte meg a hír Petőfi jövetelét, nem tudjuk. Semmiféle adat nem nyújt erre világosságot. De abból a tényből, hogy nem érkezése napján, hanem elutazása előtt való estén rendezték tiszteletére a lakomát és a fáklyászenét, arra kell következtetnünk, hogy Petőfi valóban nem harangoztatta be előre jövetelének hírét, és megjelenésének hatása alatt spontán történt az egész ünneplés.
Szilágyi tehát Urházy társaságában pillantja meg az „ismeretlent”. Olvassuk el a Hazánkban közlött tudósítását, s fogalmunk lesz az elragadtatásról, amelyet az ifjú Szilágyi érzett, hogy Petőfivel megismerkedhetett. Szilágyi rögtön felismeri Urházy vendégében Petőfit – őszinte arcáról, villogó szemeiről, amint írja. Petőfiék is azt teszik, amit más idegenek: megnézik a város nevezetességeit, Mátyás szülőházát és a város környékét is. Fölmegy Petőfi az erdélyi országgyűlés ülésére is. A Redout karzatán figyeli meg őt Vajna Sándor, s azzal az aprólékos részletességgel ír róla, amellyel csak az elismert nagyságokról szoktak megemlékezni a kortársak, akik szinte érzik, hogy a jövő számára örökítik meg a történelmi egyéniség mozdulatait, arckifejezését. Milyen különös, hogy csak éppen arra nem gondoltak, hogy azt, ami sokkal fontosabb, beszédét örökítsék meg. „Összefont karokkal” állt ott Petőfi, az elmélyedésnek ebben a testtartásában figyelve. De úgy látszik, még sem kötötte le ez a tárgyalás, egyik-másik országgyűlési tag után érdeklődött, azonban le sem ült, és hamarosan elment. Az érdeklődést annál inkább magára vonta ő, amint a feléje irányuló sűrű tekintetek, sőt életrajzírója szerint a megjelenésekor fölhangzó tapsok is elárulták.
Szombaton este társas lakomát rendeztek tiszteletére a Biasiniban, ahová az ifjúság fáklyás zenével vonult fel. A felköszöntők során megnyilvánult „közkívánatra”, Petőfi a pohárköszöntőkre Dalaim című versének elszavalásával válaszolt. Petőfi versekre írt dalokat húzott a cigány, s a költő és nejének ünneplése mellett felhangzott az unió, a két országos nemzet, a magyar egyesülésének követelése, aminek Petőfi Erdélyben című verse már egy évvel azelőtt olyan erőteljes, lelkesítő kifejezést adott. Petőfi a fáklyás zenével tisztelge „országgyűlési nemes ifjúság” szónokának adott válaszában is az egyesülés óhajtását hangoztatta, s amit, mint költő, és mint politikus hirdetett, annak megvalósulását egy félév múlva már élvezhette is. Petőfinek ez a kétnapi időzése több volt mint irodalmi esemény Kolozsváron. Politikai jellegét nemcsak az unióról elhangzott beszédek adták, hanem az a tény, hogy a szélső radikális és demokrata politikai elveket nyíltan hirdető költőt nemcsak a közönség, az írók és az országgyűlési ifjak ünnepelték, hanem maguk az országgyűlés tekintélyes tagjai is.
Bármily demokratikus érzésű és felfogású ember volt is Petőfi, bármennyire ismerte és érezte saját értékét, bizonyára fölfogta annak politikai jelentőségét, hogy az őt ünneplők sorában ott látta a legjobb országgyűlési nevek viselőit. Az akkori nem nagyon gyakorlott és nem éles riporterszemek is észreveszik, hogy ennek az ünneplésnek politikai súlya is van, érzik annak a kezdetleges, sokszor naiv újságírásnak emberei is, hogy Petőfiben nemcsak a költőt, hanem az új Magyarországért, a népszabadságért, a demokráciáért és Magyarország függetlenségéért küzdő politikust is ünneplik. Az egyik riportnak legalább egy odavetett mondatából gondolhatjuk ezt. Kolozsváron – úgy látjuk a Múlt és Jelen tudósításából – voltak már ekkor a radikálisabb politikának hívei, akiknek nem ez volt az első nyilvános megmozdulásuk. Hetvenhét évvel ezelőtt dolgozó kolozsvári kollégánk Petőfi látogatásáról szóló riportját azzal kezdi, hogy ezt mint „újabb progresszista ünnepély”-t említi meg. Ebből megállapíthatjuk, hogy Petőfi látogatása előtt is voltak már Kolozsváron „progresszista ünnepélyek”. Annál különösebb, hogy Brassai Sámuel, a harmadik kolozsvári lap, a Vasárnapi Újság19 szerkesztője annyira nem tulajdonított jelentőséget Petőfi kolozsvári látogatásának, hogy még csak meg sem emlékezett róla. Pedig személyesen is megismerkedett Petőfivel, s hogy mint költőt mennyire becsülte, kitűnik abból, hogy itt időzése után két hét múlva megjelenő lapjában erélyesen visszautasítja a Honderűnek20 Petőfi ellen intézett rendszeres támadásait. Brassai bácsi – úgy látszik – lemaradt a Petőfi-riporttal. Ezzel a védelemmel talán jóvá akarta tenni mulasztását.
Ha a minden művészlélekben ott lakozó hiúságának is hízelgett az ünneplés, minden bizonnyal többre becsülte ezt politikai jelentőségénél fogva. Költői nagyságának, férfias küzdelmének jutalmát láthatta Júlia meghódításában; de benne egy pillanatra sem hallgatott el a hazafi, a politikus, s így az erdélyi országgyűlés székhelyén megnyilatkozó tiszteletet nemcsak úgy fogadhatta, mint irodalmi munkásságának megbecsülését, hanem úgy is, mint politikai eszméinek, politikai irányának helyeslését. Pedig ebből a szempontból Petőfi egyáltalán nem volt elkényeztetve, mert hiszen szélsőséges, túlzó radikalizmusa a nyílt köztársasági, kíméletlen, antidinasztikus elvei miatt nemcsak a reakciós tábor és személyes irigyei, ellenségei, hanem a tisztességes konzervativizmus hívei is támadták, s korának általános felfogásán túlcsapó politikáját mi sem jellemzi erősebben, mint az a tény, hogy több márciusi ifjúval ő is kimaradt a negyvennyolcas országgyűlésből. Igaz, hogy a legaljasabb és legerőszakosabb kortesháború buktatta el szülőföldjén, de ez nem történhetett volna meg, ha a nép annyira megérett volna már ekkor Petőfi politikai eszméjéhez, mint ahogy ő lelkes elragadtatásban olykor hitte. De jellemző Petőfi igazi demokráciájára és a nép iránt való megronthatatlan szeretetére, hogy csúfos és keserves bukásáért sem okolta egy pillanatig sem a népet, hanem csak annak becstelen, gyáva, demagóg vezetőit.
Egyébként, hogy általában az ünneplés milyen hatással volt reá, hogy mi volt a véleménye a dicsőségről, amelynek sugarai itt Kolozsváron oly pazar fénnyel és őszinte melegséggel özönlöttek reá, bizalmas leveleiben többször is elárulja. Arany Jánosnak azt írja, hogy amikor őt szembedicsérik, úgy érzi magát, mintha viszketne a teste, és nem volna szabad vakaróznia.
(Ellenzék, Kolozsvár, 1922. augusztus 20.)
(…) Mintha érezte volna, hogy a kolozsvári szép napokkal vége a szép napoknak s jön a munka, a robot, a gond, a prózai élet. Itt írott egyetlen verse (El innét, el a városból...) szerint siet innen, fél a megszokástól, hogy az letépi szemeiről a rózsafátyolt, amelyen át e várost nézte. De nem csak versben, prózában is a legnagyobb elragadtatással szól erről a kolozsvári időzéséről. Egyik úti levelében ezt írja: „Két napot töltöttem Kolozsvárt, de fölér két esztendővel, olyan gyönyörű két nap volt.”
Még egyszer Kolozsváron
Petőfi később csak 1849-ben került újra Kolozsvárra. Ferenczi szerint még négyszer, Szinnyei szerint csak háromszor. Ezek a kolozsvári tartózkodások már megannyi állomásai voltak Segesvár végzetes csatatere felé. És itt újra meg újra fölsír lelkünkből a kérdés, hogy miért kellett Petőfi Sándornak huszonhat éves korában elpusztulnia? Miért? Hiszen kortársai tudták, ismerték minden mással összehasonlíthatatlan, pótolhatatlan értékét. Bármennyire elfojtja is a végzettel szembeszállani kívánó lázadozásunkat a predesztinációs hit, bármily stílszerűnek találjuk is a költői jóslatokban előrelátott és prófétai hevületben áhított hősi halált, nem tudunk még ma sem, amikor Petőfi, ha élne, százéves lenne, nem tudunk keserűség nélkül gondolni arra, hogy a szabadságharccal együtt őt is el kellett Magyarországnak vesztenie. Talán nem is kellett volna, ha nincsenek akkor is rosszlelkű, rossz-szájú és gonosz, szennyes tollú emberek, akik már akkor is újságíróknak hazudták magukat. Ezek – Ferenczi részletesen leírja – amint megkezdődött a szabadságharc, előbb alattomban, azután mind nyíltabban, mind szemtelenebbül követelték, hogy Petőfi siessen a csatatérre hősi halált halni.
Akiknek nem tetszett Petőfi eszményien becsületes – engedjük meg: nem mindig keresztülvihető – következetessége, amellyel a márciusi eszmék megvalósítását követelte a politikában, azok a legordenárébb módon szemére hányták élőszóval és sajtóban, hogy milyen nagy vitéz volt a háború előtt, most „roppant kardod, mellyel a márciusi napokban csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik”. Ezt egyik barátja, volt szerkesztője, Vahot Imre21 írta. Pedig tudták, hogy Petőfi már az első perctől kezdve komolyan készült a katonai szolgálatra, részt vett a tüzérségi kiképzésben, tudták, hogy csak felesége lebetegedését akarja megvárni.
A legnagyobb, legtisztább lelkek nyugalmával felel Petőfi a rágalmakra, a gyávaság vádjára. Két verse is szól erről a még most is kínosan ható kérdésről (Golyók sivítnak, kardok csengenek és Hallod-e szív, szívem!). Megmondja, hogy tudja, hol a helye, s ha itt elvégzi kötelességét, „csatába s a pokolra is” elmegy, csak azt röstelli, hogy ócsárlói is ünnepelni fogják győző ünnepén. Az emberek hitványak. Milliomod részük, ha jó, de ő jutalom nélkül is küzdeni fog boldogságukért.
És elindult Petőfi Pestről 1848. szeptember 24-én, hogy várandós feleségét Erdődre vigye, ő pedig haladjon befelé a Székelyföldre. Erdődről a zavaros időben kénytelen volt az egész család Debrecenbe költözni, ott született december 15-én Zoltán fia, azután 1849. január közepén többedmagával elindult Bem táborába. Áthaladt Kolozsváron is, erről az itt-tartózkodásáról azonban nem sokat tudunk. Szinnyei meg sem említi. Ebben az útjában találkozott Medgyesen Lisztnyai Kálmánnal22, aki – írja Ferenczi – nyakába borulva így tört ki:
– Hát nincs már ember Magyarországon, hogy téged, a haza büszkeségét is kockára tettek?
– Itt most az én helyem, Kálmán. Itt kell most mindnyájunknak habért szerezni, s meglátod, az én pegazusom az ágyuk zenéje közt csak új tüzet nyer.
Így csillapította Petőfi a barátját.
Elevenítsük itt föl azt a jelenetet, amelyet ugyancsak Ferenczi ír le, s amely Petőfi és a székely nép között fennálló szívbeli kapcsolatot mindennél jobban jellemzi.
Medgyes és Nagysejk között találkozott Petőfi Kiss Sándor alezredessel23, akit mintegy másfél ezer székely katonával küldött vissza Bem, a székely fölkelés megszervezésére. Mikor Petőfi bemutatkozva, megmondja nevét, a huszárok sorából egy erős hang kérdi:
– A poéta?
– Az – felelt Petőfi, „mire menydörgő éljen kiáltás hangzott fel, és mindenki a szekérhez nyomult, közelről akarván látni a költőt, ki lángoló arccal, megindultan vette le fövegét, s nyújtotta kezét az odasiető székelyeknek”.
„...Tán ekkor fogamzott meg lelkében a szándék, miről később oly gyakran szólt, hogy a székelyek, vérünk e virága közt fog megtelepedni” – írja a meghatottságát még évek múlva is alig kifejezni tudó szemtanú.
Február 4-én részt vett Petőfi a vizaknai csatában, ahol Bem parancsa ellenére „folyton előre rontott”. Bem, hogy ne kockáztathassa újra az életét, futárként Debrecenbe küldte, de Petőfi itt összetűzött Mészáros tábornokkal, lemondott tiszti rangjáról, s mint polgár tért vissza Bemhez. Ferenczi szerint február 25-én, Szinnyei szerint 26-án érkezett ekkor Kolozsvárra, ahol néhány napig Burián Pál antikvárius könyvkereskedő24 vendége volt. Ekkor írta Burián emlékkönyvébe ezt a sort: „Lantom, kardom tied, oh szabadság!”
Bem március 8-án Désről visszaküldte Petőfit Kolozsvárra, mert váltólázba esett. Buriánnál lakott megint, néhány nap alatt meggyógyult. Szalontán meglátogatta családját, azután mint közvitéz jelentkezett újra Bemnél szolgálatra. Bem visszaadta a rangját, és saját kezűleg tűzte mellére az érdemrendet.
Július 18. után egy szerdai napon – írja Szinnyei – Gyuláról a Petőfi család Erdély felé indult. Este Ugrára értek. Nagyváradról Biasini gyorskocsival Kolozsvárra utaztak, onnan 20-án Tordára érkeztek.
Ekkor volt Petőfi utoljára Kolozsváron. Éppen csak hogy megpihenhettek. Iparkodott vissza Bemhez. Családját Tordán hagyta Miklós Miklós25 református papnál. Ő sietett – meghalni. Hogy amilyen igaz és küzdelmes és nyílt volt az élete, olyan igaz és tragikus és titokzatos legyen az elmúlása. Hogy életével és halálával egyaránt örök eszményévé magasztosuljon a nagy embernek, a nagy költőnek, a világszabadság prófétájának és magyar vértanújának. (Ormos Ede)
(Ellenzék, Kolozsvár, 1922. augusztus 27.)
1 Ormos Ede, eredeti nevén Spitzer Adolf Ede (1873–1944) újságíró, történész, szociográfus, költő.
2 A Gaetano Biasini (1790–1847) vívómester által 1840. augusztus 7-én megnyitott Biasini-szálloda a Petőfi (Avram Iancu) utcában, a Házsongárdi temető bejárata mellett található 19. századi épület, amelyben 1870-ig a helyi postahivatal is működött, továbbá itt volt a Pesttől Bukarestig közlekedő gyorskocsijárat állomása is. Olyan hírességek szálltak itt meg, mint például Liszt Ferenc (1846), Petőfi Sándor és felesége (1847) vagy Jókai Mór (1853). A szállodát 1926 áprilisában az akkori tulajdonos bezárta, s bérházzá alakíttatta át.
3 Id. Szinnyei József (1830–1913) bibliográfus, könyvtáros, irodalomtörténész, fő műve az 1891 és 1914 között megjelent 14 kötetes Magyar írók élete és munkái című magyar irodalmi lexikon.
4 Ferenczi Zoltán (1857–1927) irodalomtörténész 1896-ban megjelent kétkötetes monográfiája Petőfi Sándor életéről.
5 A jelenleg az Erdélyi Néprajzi Múzeumnak otthont adó, Főtérhez közeli műemlék épületben tartották 1848. május 30-án a Tekintetes Karok és Rendek az Uniót, vagyis Magyarország és Erdély egyesítését.
6 Urházy György (1823–1873) újságíró, író, országgyűlési képviselő, honvédtisz.
7 Haray Viktor (1818–1882) kolozsvári magyar színész, színműíró, 48-as honvéd.
8 Berzenczey László (1820–1884) politikus, az 1848–49-es szabadságharcban kormánybiztos, utazó, őshazakutató.
9 A Múlt és Jelen című konzervatív, kormánypárti hírlap hetente kétszer jelent meg Kolozsváron 1841–1848 között Szilágyi Ferenc szerkesztésében.
10 Az Erdélyi Híradó politikai újság hetente kétszer nyomtatták ki Kolozsváron 1827–1848 között (1831-től Méhes Sámuel szerkesztette).
11 A Hazánk című kereskedelmi és szépirodalmi lap Győrött jelent meg 1847 és 1848 között Kovács Pál szerkesztésében.
12 A Petőfi-Múzeum című folyóiratot (1888–1895) Ferenczi Zoltán, Csernátoni Gyula és Korbuly József indította el Kolozsváron a Petőfi-életmű feltárása céljával.
13 Vajna Sándor (?–1887) ügyvéd, honvéd, kolozsvári városi tanácsos.
14 A Nyires (vagy Nyires-tető) Kisbács és Kolozsvár határán, a Bácsi-erdő közelében található.
15 Helyesen. „Adna csak nekem a nemzet évenként hét-nyolcszáz pengő forintot, megmutatnám, hogy pénze nem lenne elvesztegetve.”
16 A Kolozsvár című politikai és közéleti napilap 1877 és 1908 között jelent meg a kincses városban.
17 Kerényi Frigyes (1822–1852) költő, műfordító, ügyvéd.
18 Részlet Petőfi Sándor Tíz pár csókot egyvégbül... című verséből.
19 A Vasárnapi Újság (1834–1848) című ismeretterjesztő hetilap Kolozsváron jelent meg az Erdélyi Híradó melléklapjaként Brassai Sámuel szerkesztésében.
20 A Honderü (1843–1848) Pesten megjelent szépirodalmi, művészeti és divatlap volt.
21 Vahot Imre (1820–1879) magyar ügyvéd, színműíró, lapszerkesztő.
22 Helyesen: Lisznyai Damó Kálmán (1823–1863) költő, a Tízek Társaságának tagja, aki 1848-ban tagja volt annak a küldöttségnek, amely Pest városa részéről az unió ügyében Kolozsvárra jött a május 29-én megnyílt országgyűlésre, ahol másnap az uniót kimondták. Lisznyai 1849. január 24-én Medgyesen egy fogadóban találkozott újra Petőfivel.
23 Kiss Sándor (1809–1849) honvédezredes, a tömösi-szorosi csata (1849. június 19–20.) parancsnoka.
24 Burián Pál (1790–1860) antikvárius, aki 1919-ben Budáról Kolozsvárra költözött, és itt antikváriumot nyitott. Petőfi Sándor nála vendégeskedett 1849. február 25–26-án.
25 Miklós Miklós (1808–1869) ótordai református lelkész. Petőfi 1849. március 28. és március 30. között a vendége volt, július 19-én pedig a családjával együtt szállt meg nála, és innen indult utolsó útjára.
