Másfél év után bizton kijelenthetjük, hogy mindenkinek megvan a maga véleménye és tapasztalata a folyamatosan változó, tudományos alapokat sokszor csak nyomokban, logikát és következetességet pedig nyomokban sem tartalmazó határozatokról, megszorításokról. Még szomorúbb, amikor a rend őre se ért egyet ezekkel, de képes a szabályok be nem tartásáért megbüntetni. Ezzel szemben én egy teljesen ellentétes történetet kell hogy elmeséljek. Néhány napja, kellemesen hideg estén álltunk Krisztinával, újságíró kolleginával a lépcsőháza előtt.

Sárga leveles, hazalátogatós, napos vasárnap. Október tizenhatodika. Tagadhatatlanul ősz van. A városban is, de falun minden egyes porcikáddal érzed. Mert ott a száradt, égetett falevelek füstje – amit sosem tévesztenél össze mással –, a hegyvidéki hideg, ami megcsípi az arcod, ott a druzsbahang, a levélropogás és dióreccsenés a talpad alatt. Vénasszonyok nyara ez, otthon csak így emlegetik.

A faluban egy öreg ház előtt mama ül a padon. A telefonját bütyköli, észre sem veszi, hogy megérkeztünk. Aztán látjuk, hogy fülig ér a szája, s tudjuk, felismert.