Valahogy úgy áll a dolog, hogy az embernek vannak szomszédjai. Ha kertes házban él, ha tömbházban, ha társasházban, szomszédok vannak. Úgy tartja a mondás, hogy az ember a barátait meg tudja válogatni, a családját nem. Az a helyzet, hogy a szomszédjait se gyakran.
Nem akarok olyasmit feltételezni, hogy nemzetenként vannak a szomszédoknak prototípusai, de azért Kelet-Közép-Európa és a mi közvetlen, erdélyi magyar környezetünk fel tud mutatni olyan szomszédfajtákat, amelyeket kerek e planétán nem találnánk meg máshol. Sorjázzunk hát ezekből néhányat.
A mindent is megkérdező
Ez a variáns a szelídebb ragadozók kategóriájába sorolható: ha meglát a lépcsőházban, a kisbolt előtt, a bejárati ajtónál, amint a kulcsot tennéd a zárba, rögtön kihasználja a lehetőséget, hogy lecsapjon rád és feltegye az összes létező kérdést: „Hogy megy a munka? A gyermekek járnak-e iskolába? Édesanyádék ott laknak-e még Jutka néniék mellett? Jaj s amíg elfelejtem, Irma néninek a testvérének a gyermeke nősül, azt akartam kérdezni, hogy ismered-e a leánykát, akit elvesz?” A kérdések számával a lelki egészségünk megóvása érdekében csínján bántam, ennél sokkal több szokott érkezni, sokkal gyorsabb egymásutánban, a válaszadásra sokszor lehetőségünk sincs, erre pedig egy lehetséges magyarázattal tudok szolgálni: a kérdező ember (latinul Homo consultationis) a feltett kérdések mindegyikére tudja a választ, és csak azért osztja meg velünk, mert a környezetében nem maradt élő személy, akinek ne tette volna már fel őket.
A mindent is tudó
A szomszédság ezen lakója soha nem kérdez, ellenben mindig állít, tényeket oszt meg, tanácsokat ad, az esetek jelentős részében kéretlenül: „Irma néni testvérének a gyermeke nősül, Laci bácsiék keresztleányát veszi feleségül. Jaj, ma erősen nagyidő lesz, úgy fáj a rossz lábam, menj vissza, vegyél magadhoz esernyőt! Lelkem, egy cseppet meghíztál, igyál káposztalevet s ne egyél annyi cukros nyavalyát! Én a takarítónőnek megmondtam, hogy az a felmosó folyadék, amit használ, nem jó, büdös s nem fertőtlenít jól, megmutattam, milyent kell venni.”. Az ilyen szomszédot az sem tántorítja el, hogy te épp hanyatt-homlok rohansz ki az ajtón, hogy öt darab tízkilós szatyor van nálad és majd leszakad mindkét karod, ő ezeket az információkat meg fogja osztani veled, ha akarod, ha nem, sose lehessen tudni, egyszer még hasznát veszed!
A mindenbe is belekötő
A szomszédfajok közül ez az egyik legveszélyesebb és legvérszomjasabb, ő a Magyari Tivadar-féle hivatásos szomszéd: kifigyeli, mikor merészkedsz egyedül a lépcsőházba vagy ki a kapun, ő azonnal ott terem, hogy a hármas számú szolgálati mosoly kíséretében a nyakadba zúdítson mindent, még azt is, amit nem követtél el: „Nem kötekedni akarok, csak szólni szeretnék, hogy tavaly télen éjjel huzigáltátok az ágyat a felettem lévő szobában. Tudom, hogy ilyen nem történt, csak mindenképpen el akartam mondani, hogy cigicsikket ne dobjatok ki az ablakon. Jaj és még valami: ha magas sarkút akartok felvenni, vigyétek le a földszintre és ott húzzátok fel, ha a lakásban járkáltok vele, olyan érzésem van, mintha a fejemet ütnék.” Ha tömbházi szomszédságról beszélünk, ez a variáns a lépcsőház őrző-védő kutyája, a rend őre, ha úgy tetszik: akkurátus a lábtörlője, locsolja a virágokat az ajtaja előtt és rögvest megjelenik, ha valaki nem az ő elvárásainak megfelelően éli az életét és ezt az eltérést szóvá is teszi. Mondhatnánk, úgy küld el melegebb égtájakra, hogy megköszönöd.
A „nem ismerlek, pedig szomszédok vagyunk”
Ismerjük az érzést, amikor valami apró kellemetlenség történik velünk, mégis annyira felhúzzuk rajta magunkat, mintha legalábbis indokolatlanul arcon vágtak volna? Na, a szomszédok rasszának ez a változata is hasonló reakciót képes belőlünk kiváltani, ugyanis úgy viselkedik, mintha soha, sem a múltban, sem a jelenben nem léteznénk egy légtérben, még soha nem láttuk volna egymást. Ennek különböző fizikai manifesztációit ismerjük: te kedvesen ráköszönsz, ő nem fogadja. Te kedvesen ráköszönsz, ő nem fogadja, sőt még a fejét is elfordítja. Te kedvesen ráköszönsz, ő nem fogadja, de mielőtt a fejét elfordítaná, még alaposan végigmér, mintha esküdt ellenségek lennétek.
Nota bene, én nem föltétlen utálom a szomszédaimat. Csak néha. Ezeket a felsorolt fajokat pedig megterhelő és hangsúlyos energiabefektetéssel tudom utálni. De vannak jó szomszédok is. Őket meg kell becsülni. S mivelhogy tudjuk, hogy a közös utálkozás összehozza az embereket, szóval inkább a kiállhatatlan szomszédokon csámcsogjunk!
