Beszélgetés Lengyel Zsanett-tel, az Eightless Sixdom megálmodójával
Zsanett a nulláról indult: sem anyagi háttérrel, sem tapasztalattal nem rendelkezett, csupán az elképzeléssel, hogy festészete a ruháin keresztül élhet tovább. EIGHTLESS SIXDOM nevű márkája az utca embereinek tervez, akik nem riadnak vissza az egyszerű, de mégis művészibb daraboktól. A vállalkozás mögött két ember áll: Zsanett, aki tervezői, kivitelezői, árusítói és kommunikációs feladatokat látja el, valamint, nagyon jó barátja, aki az adminisztratív munkában segíti a fiatal tervezőt.
A divatipari kisvállalkozói pálya szépségeiről és nehézségeiről Lengyel Zsanett, az EIGHTLESS SIXDOM megálmodója mesélt.
– Van saját ruhamárkád, az EIGHTLESS SIXDOM. Hogyan kezdődött el ez az út? Volt valamilyen katalizátor, vagy mindig is álmod volt ennek a megvalósítása?
– Az egész úgy kezdődött el, hogy az egyik kiállításom után nézegettem a festményeimet, és azt éreztem, hogy ez nekem nem elég; nem elég részt venni a rendezvényen és koccintani a látogatókkal, átbeszélni a festményeket, majd hazamenni. Tudtam, hogy ennél több kell nekem, és – ahogy ez lenni szokott –, elégedetlen voltam az akkori helyzetemmel. Ez a fajta törekvés egész életemben jelen volt, mindig a maximumot szerettem volna kihozni abból, amibe belekezdtem, és ez jelen esetben sem volt másképp. Ezeket a gondolatokat megosztottam a barátnőmmel, aki elkísért a kiállításomra, és értetlenül állt a problémám előtt. Ekkor jött az elképzelés, hogy mi lenne, ha ezek a képek „életre kelnének”, mondjuk, ruha formájában. Egyáltalán nem akartunk giccses, idejemúlt kivitelezést, ami inkább gáz lenne, mintsem művészi vagy formabontó. Arra jutottunk, hogy csak a festményeken látható formákat és színeket adaptáljuk a ruhákra. A márkánk logóját is – a koronát – az egyik festményem apró részlete adta, amelyet a legnagyobb példaképem és inspirációm, Basquiat (Jean-Michel Basquiat amerikai képzőművész, a 20. század egyik legmeghatározóbb neo-expresszionista alkotója – szerk. megj.) ihletett.
Az volt az álmom, hogy alkossak, és maradandót adjak az emberiségnek. Nem lehet a létezésem annyira egyszerű, hogy voltam és meghaltam. Folyamatosan előttem volt a kép, ahogyan 50–60 év múlva öreg nénikeként festegetek, és mindig összeszorult a torkom emiatt. Azon a kiállításon hasított belém igazán először, hogy ennél több akarok lenni, és ezért minél hamarabb tennem kell.
– Mikor kezdődött az érdeklődésed a divat iránt? Van-e olyan jellegzetes pillanat, amihez ezt kötöd?
– Már gyerekkoromban egyértelmű jeleit mutattam a divat iránti érdeklődésnek. Az egyik legikonikusabb emlékem az, ahogy az unokatestvéremmel különböző szetteket állítottunk össze a Lambada című zenéhez. Ezeket a beöltözéseket, készülődéseket, mini divatbemutatókat nem csak én élveztem borzasztóan, hanem édesanyám is, aki asszisztált, ahogyan csak tudott. Cifra masnikat, csatokat és frizurákat készített nekem az outfitekhez illően, a rajongásomhoz ő is sokat hozzáadott. Azonban a nagy fordulópontot a középiskola hozta el számomra, amikor festészetről váltottam textil szakra. Az az időszak a kibontakozásról, a felfedezésről szólt, amit imádtam: ott fogalmazódott meg bennem először, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Bár még nem volt teljesen tiszta a kép előttem, az irány megvolt.
– Milyen nehézségei vannak a divatiparban a kisvállalkozói életnek?
– Amikor elkezdtem ezt az egész vállalkozást, nem tudtam pontosan, hogy mibe is vágom a fejszémet. Nem végeztem semmilyen főiskolai- vagy egyetemi képzést, fogalmam sem volt róla, hogyan kell vállalkozást felépíteni. A saját bőrömön, a saját hibáimból tapasztaltam és tanultam, sokszor belebukva olyan dolgokba, amelyekhez csupán kevés alapismeret vagy hozzáértő tanácsa kellett volna. Úgy gondolom, hogy Magyarországon a divat terén még nem zárkóztunk fel annyira – viszont vannak előrelépések, még akkor is, ha gyerekcipőben járunk. Az a fajta nyitottság a fiatalabb generációnál észrevehető. Számukra sokkal érthetőbb és megemészthetőbb a márkám üzenete és annak képviselt értéke, mint az én korosztályomnak. Ami érdekes, mert a húsz év korkülönbség ebben az esetben nem generációs akadály, hanem előny. Ebből a szempontból idehaza korlátozott a piac.
Nagyon sok pályázat van, ami támogatja a kezdő cégeket vagy kisvállalkozókat, de úgy érzem, ez a művészet és a divat irányába nem terjed ki. Próbálom erről az ismereteimet tudatosan bővíteni, hiszen, ahogy mondtam, a nulláról kezdtem: képzésekre, előadásokra, megbeszélésekre járok. Bármilyen vállalkozásról legyen szó, mélyen a zsebbe kell nyúlni, talán még akkor is, ha rendelkezésünkre áll valamilyen támogatás. Nekem nem volt, így én azt választottam, hogy türelmes leszek és szépen lassan kiépítem a márkám.
– Volt-e olyan pont, amikor azt érezted, hogy feladod?
– Olyan, hogy elgondolkozzak a feladáson, még nem. Viszont rengetegszer kerültem nagyon mély, kilátástalan érzelmi és mentális helyzetbe. Lelkileg borzasztóan megterhelő az, amikor éjt nappallá téve dolgozol, minden energiádat, pénzedet és ötletedet befektetve abba, amit szeretsz, és mégis stagnálsz. Ilyenkor adtam magamnak egy napot, elvonultam a világ elől és elgondolkodtam a helyzetemen. Édesanyám minden ilyen pillanatban lelki támaszom volt, egy-egy telefonbeszélgetéssel motivált és újult erőt adott. Voltak nehéz napok, de egyszer sem akartam feladni.
– Mi volt eddig a legnagyobb sikerélményed?
– Ez a pillanat szerintem még nem jött el, mert minden projektemet sikerélménynek élem meg. Minden kollekciómnak és projektemnek megvan a maga története. A Hologramm esetében például Madonna Jump című zenéjének a videóklipje ihletett meg, amit pulóveren jelenítettem meg.
Amit nagyon kevesen tudnak az, hogy én minden projektünk lezárása után örömkönnyeket hullatok. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ilyen közegben dolgozhatok nap, mint nap. Minden forgatásunk vagy termékfotózásunk alatt olyan érzésem van, mintha teljesen más univerzumba kerülnék – amit nem mellesleg mi hoztunk létre magunknak. Tehát ez az egész, amit együtt létrehoztunk és amiben egyre többen támogatnak minket, az maga a csoda, a sikerélmény pedig mindennap velünk van.
– A biódban szerepel, hogy streetwear művész vagy. A ruhamárkád stílusát/profilját ez teljes mértékben tükrözi vagy nyitottak vagytok más irányzatokra is?
– Egyelőre igen. A ruháinkban visszaköszönnek a művészi elemek, hiszen az alapkoncepció ez volt, de továbbra is az utca emberinek szeretnénk tervezni. Próbálok a ruhák kivitelezésekor az egyszerűségre törekedni, viszont a fotózásokkal és a forgatásokkal az erősebb vizuális érzetet igyekszünk elérni. Az ópium hatású, Rick Owens-stílusú vonal érdekel, viszont nem akarom a saját arculatunkat máséra ráépíteni. Idővel biztosan lesznek változások, mind minőségileg, mind a kivitelezés szempontjából, de az alapvonalhoz továbbra is ragaszkodom.
– Szerinted mennyire nyitottak az emberek egy teljesen új márka befogadására? Nincs egyfajta zárkózás részükről az „ismeretlen” felé?
– Szerintem a vásárló akkor tud nyitott lenni egy márka felé, ha annak az értékével tud azonosulni. Manapság az emberek számára nem a logó az elsődleges szempont, hanem az átláthatóság és a személyreszabottság, amit kisebb márka jobban tud teljesíteni. Az emberek szívesen nyitnak és váltanak az ismeretlenre abban az esetben, ha az képes hitelesen vizuális vagy morális többletet adni nekik.
– Mik a terveid a jövőre nézve?
– A márkám két fő vonalat szeretne képviselni a jövőben: a letisztult, alapdarabokból álló, hétköznapi viseletet és a merészebb, dizájner stílust. Szeretnék különböző programokon résztvenni, hogy fejlesszem a márkámat. A közeljövőben a fő projektem új kollekció piacra dobása, és az ahhoz kapcsolódó kastélyfotózás, ahol az úri, előkelő hangulat szövődne össze a nyers, streetwear esztétikával. Néhány éven belül szeretnék eljutni a Fashion Weekre is – ehhez azonban még nagymértékű online- és kommunikációs fejlesztések szükségesek.
