Az igazság ára

Félünk attól, hogy ha kimondjuk az igazat, akkor elvesztünk valamit (Fotó: Illusztráció/Adobe Firefly)

OPRIȚA-KIS NORBERT

Tegnap majdnem őszinte voltam. Majdnem.

Egyik barátom megkérdezte tőlem, tetszik-e az új frizurája. Az igazság az, hogy nem mondhattam azt, hogy sokkal inkább hasonlít a felmosó fejéhez, mint a normális ember hajához. Ezért inkább azt mondtam, hogy „stílusos”. Ő boldog volt, én pedig elgondolkodtam azon, hogy naponta vajon hány ilyen mondatot mondunk ki csupán azért, hogy elkerüljük a kellemetlen helyzeteket. Hány ilyen jelentéktelen hazugság adja a társadalmi békénk alapjait?

Az őszinteség ma már nem erény, hanem sokkal inkább kockázat. A kis közösségben rosszul megfogalmazott mondat sokkal nagyobbat robbanhat, mint egyes politikai botrányok. A nyers kritika Instán vagy egy félreérthető vicc Facebook-kommentben elég ahhoz, hogy digitális ítélőszék elé kerüljünk. A cancel culture fénykorában véleményünk kifejezése már nem csupán kommunikáció, hanem inkább hazárdjáték, ezért nem csoda, ha némelyikünk inkább a hallgatást vagy a semmitmondó, közhelyes szófordulatokat választja.

Persze, nemcsak online vagyunk óvatosak. Az udvarias hazugság „művészete” életünk minden területén megjelenik. Például a munkahelyen a „kreatív kihívás” azt jelenti, hogy megint túlóráznod kell, a „csapatépítő program” pedig azt, hogy ingyen sörért hallgathatod a főnököd hülye vicceit, amelyeken nevetned kell.

Ha pedig az iskolában voltál őszinte, akkor gyakran azzal bélyegeztek meg, hogy problémás gyerek vagy, és nem illeszkedsz be a közösségbe. Így már gyermekkorban belénk nevelik, hogy az igazságot csak akkor érdemes kimondani, ha azt más nem hallja.

De akkor hol lehetünk őszinték? Esetleg a magánéletünkben? Hát, ott sem. A „nem haragszom” például azt jelenti, hogy nagyon is haragszom rád, a „mindegy” pedig azt, hogy egyáltalán nem mindegy, a „minden rendben” pedig azt, hogy igazából semmi sincs rendben – és ha azonnal nem jössz rá, mi a baj, akkor köztünk mindennek vége.

Pedig az őszinteség bátor dolog, és nem feltétlenül azzal van a baj, hogy mindenki álarcot visel, hanem azzal, hogy már a viselője sem tudja, hogy éppen rajta van-e vagy sem. Az udvariasság lassan nem több, mint jól leplezett félelem. Félünk attól, hogy ha kimondjuk az igazat, akkor elvesztünk valamit: barátot, lehetőséget, vagy – ami még félelmetesebb – a nehezen megszerzett, „jófej” imidzsünket.

Mégis, ha belegondolunk, felszabadító érzés az, amikor nem kell hazudnunk, és bátran kimondjuk, amit gondolunk, amikor nem megfelelni próbálunk, hanem önmagunk vagyunk. Ettől érezhetjük magunkat igazán emberinek.

Lehet, hogy ma már az őszinteség luxuscikknek számít. Mint minden luxuscikk esetében, minél kevesebb van belőle, annál magasabb az ára. Úgy tűnik, az infláció nemcsak a gazdaságban, hanem az erények terén is megjelent. Ha választani kell a képmutatás kényelme és a fájdalmas igazság között, ideje lenne néha az utóbbit választani. Mert végül is az igazság igazából nem kerül semmibe, csak néha mindenünkbe.

Kapcsolódó cikkek

Van, akinek az első cikk jelentette az áttörést, másnak az első interjú vagy az első vágott videó. Volt, aki a Campus miatt vette meg első profi kameráját. Mindannyiunk történetében közös a felismerés: minden lehetőséget ki kell próbálni, akkor is, ha az elsőre ijesztő. Egy év alatt nemcsak szakmailag fejlődtünk, hanem csapatjátékosként, barátként, alkotótársként is. Ötleteltünk, néha vitatkoztunk, nevettünk, hajnalig szerkesztettünk, posztoltunk, vagy videót vágtunk. Mindeközben valami sokkal nagyobb épült: olyan közösség, amely hisz abban, hogy nincs lehetetlen. Ha most gondolkozol, hogy belevágj-e, gondolj arra, hogy mi egy év alatt teljesen új alapokra helyeztük a diáklapot. „A Campus történelmet írt” – mondta Botházi Mária a Médianapokról szóló videónkban. És ez még csak a kezdet. Most azonban nyári szünetre vonulunk, de nem tűnünk el teljesen, figyeljétek majd a közösségimédia-felületeinket! Mielőtt elmennénk, elmondjuk, mivel maradtunk.
Elmélkedős