A halottak napja minden elhunyt szerettünk ünnepe. Sokszor megfeledkezünk róla, félvállról vesszük, hiszen „nem is igazi ünnep”. Hogyan is lenne az? Nincsenek nagy családi ebédek és vacsorák, amiket közös társasozások és bormámoros nosztalgiázások követnek. Nincs ajándékozás, hímes tojás, nyuszi a fűben, nincsenek meleg pompában úszó, feldíszített előszobák, generációkon átívelő, végeláthatatlanul ismétlődő, de mégis megunhatatlan ünnepi dalok. Sőt még az év legnagyobb, elmaradhatatlan ünnepnapi veszekedései is hiányoznak. Hogyan lehetne ünnep, amikor csak viaszszag és a mécsesek fényei lengik körül a napot? Az üzletek polcain is legfeljebb két hét a „szavatossági ideje”. Éppen csak annyi időt kapnak, hogy eszünkbe juttassák – ilyen is van. A következő vásárláskor már nyoma sincs az egésznek – a reggeli kávé mellé már nemcsak tejet, de újabb karácsonyi bögrét is veszünk.
Olyan, mintha átlagos nap lenne, átlagos hét átlagos illemszagú napja. Mint amikor ritkán látott családtaggal találkozunk, és édesanyánk unszolására lerójuk a kötelező köröket. Az évek során tudatunkba beépült a pótcselekvés, mint az, hogy a nemzeti ünnepünkkor kitűzzük a trikolórt. Szokványos nap, a maga módján.
De mi van azokkal, akiknek minden nap halottak napja van? Mi van azokkal, akiknek minden nap a halottaikról szól? Hiszen a jelenlét véges, de az emlék örök. Mint a makacs folt, amelyet hipóval sem tüntethetünk el – a pecsét, amely ugyan idővel kopik, de halványan örökké ott marad. A létezés hiánya, amely úgy csap le, mint a tavasz végi fagy – szemvillanás alatt, szinte észrevehetetlenül, visszafordíthatatlan nyomokat hagyva. Kis emlékeztető minden napra, hogy valami hiányzik, valami, ami sosem lesz már teljes. Milyen érdekes, hogy ezen a napon egyes kultúrákban jelmezekbe öltözve, „Csokit, vagy csalunk!”–ot skandálva az elhunytak szellemeit űzik el, míg mi gyertyalángon keresztül próbáljuk visszahozni őket.
„Nehéz az itt maradottaknak” – szokás mondani. Önmagunkat siratjuk, akik ezzel a megmásíthatatlan ténnyel éljük tovább mindennapjaikat. Ez az emberi önzőség és sebezhetőség finom egyvelege.
Kié a halottak napja? Ezen a napon az elhunytakra emlékszünk vagy az utánuk maradt űrre? Döntse el mindenki maga, hiszen nehéz úgy beszélni erről, hogy – szerencsére – még egyetlen szerettemet sem veszítettem el. De talán még nehezebb annak, aki már igen...
