Lelkesedésemben arra gondoltam, tegyük az élményt még emlékezetesebbé, és rendezzük úgy, hogy a lányom kapja el a menyasszonyi csokrot. Ha már úgyis dobják… Hazavinnénk, megőriznénk, mint egy kis töredékét annak a boldogságnak, aminek tanúi lehettünk. Szép kis álmokat lehetne köréje szőni – öntötte el kellemes melegség a szívem, amint kislányomra néztem. Meg is beszéltem diszkréten a menyasszonnyal, milyen tangens-alfa szögbe repítse a csokrot, úgy biztosan a megfelelő kezekbe kerül.
Elérkezett a pillanat, a mit sem sejtő lányomat oda állítottam a teremnek arra a pontjára, ahol a csokor – elméletileg – landol, én pedig elfoglaltam a másik stratégiai helyszínt fotózás céljából. A menyasszony cinkosan kacsint, a csokor pedig elkezdi méltóságteljes pályáját. Ám ebben a pillanatban a násznépből egy hölgy hirtelen a lányom elé ugrik, mint valami alattomos ragadozómadár!
Visszafogott, csendes asszonynak ismernek. „Úrinő, ha nem is az a kimondott…” – valószínűleg így szoktak hivatkozni rám, akkor azonban valami elszakadt bennem. Magam sem tudom, hogyan történt, de hirtelen eldobtam a kamerát, és ugrottam. A nőre. Kétségbeesetten, vaktában, hogy meglökjem, földre teperjem… Pontosan nem tudom, mi volt a szándékom, de kegyetlen, pusztító ösztönök törtek fel bennem.
A csokor végül túl magasan repült, így máshol landolt. A hölgy épségben megúszta, gyanútlanul elugrott elölem. (Attól tartok, igazán fel sem mérte, milyen veszély leselkedett rá.) Csupán a lányom – és még néhány száz vendég – nézett rám értetlenül, mihelyt visszanyertem az egyensúlyom. Fotóim értelemszerűen nincsenek a pillanatról, de valaki készített egy kis videót. Amikor a családi összejöveteleken előkerül, mindig feldobja a hangulatot.
A történet október 11-e, a lánygyermekek napja alkalmából jutott eszembe. Annak idején ugyanis nevettünk a sztorin, de valójában soha nem beszéltük végig. Úgy anya-lánya módra. Pedig annyi mindent el kellene magyaráznom. Hogy például miért érezzük, mi anyák, folyamatosan az erős kényszert, hogy mindig mindent előre lássunk, előkészítsünk, kiszámoljunk. Honnan fakadnak azok az ösztönök, amelyek miatt folyamatosan ugrásra készen állunk. Miért akarjuk mindig minden kudarctól megkímélni gyermekeinket, és miért vallunk folyamatosan kudarcot ezzel.
El sem hinné az ember, milyen mély filozófia húzódik egy tovaszálló menyasszonyi csokor mögött, bárcsak minden vonatkozására tudnék valami nagyon okosat mondani! A sikertelenségekről, az elengedésről. (Hadd, repüljön tovább!) Vagy épp arról, hogy mitől válik egy esküvő igazán tökéletessé.
Ilyesmikről és még sok minden másról kellene ezen a szép napon beszélgetni. De arról mindenképpen: hogyan lehet igazán magasra ugrani tűsarkú cipőben. (Hiszen alig tíz centire húzott el az a csokor…)
