Egy 11 éves, ötödik osztályos kislány felszólalt az oktatásügyi miniszter előtt. Elmondta, milyen nehézségekkel szembesülnek nap mint nap a mai gyermekek. Beszélt a túlterheltségről, a teljesítménykényszerről, a szorongásról, a meghallgatottság hiányáról, valamint arról a távolságról, amelyet a diákok gyakran éreznek saját valóságuk és az iskolarendszer között. Miközben beszélt, a miniszter, akihez a szavait intézte, a telefonját nézte, és azzal foglalatoskodott. Sokan kifogásolták ezt a viselkedést, s jogosan tették fel a kérdést: helyénvaló-e, hogy miközben egy gyermek összeszedi minden bátorságát, hogy őszintén beszéljen az őt és társait érintő problémákról, az a személy, akitől a diákok, a szülők és a tanárok egyaránt a megoldásokat várják, láthatóan nem figyel rá?
A történet azonban itt nem ért véget. Az eset nyilvánosságra kerülése után a kislányra az interneten számos támadás zúdult. Egyes pedagógusok szemtelennek, sőt funkcionális analfabétának nevezték. Mintha a vita tárgya már nem az lett volna, amit mondott, hanem maga a gyermek. Pedig vannak olyan pillanatok, amikor egy politikus jelenléte önmagában is üzenetet hordoz. És amikor egy gyermek éppen arról beszél, hogy a fiatalokat nem hallgatják meg eléggé, egy vezetőnek különös felelőssége, hogy figyeljen.
A pedagógusok reakciói kapcsán is érdemes megállni egy pillanatra. Az egészséges oktatási kultúra egyik ismérve éppen az, hogy a diák kritikájára nem ellenségesen reagál. Nem kell minden felvetéssel egyetérteni, nem kell minden állítást igaznak elfogadni. Mert még ha egy-egy megfogalmazás túlzó is, a gyermekek érzései attól még valósak. És ha egyre több gyermek fogalmaz meg hasonló tapasztalatokat, akkor talán nem megszégyeníteni kellene őket, hanem meghallgatni. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben igazat adunk nekik, hanem azt, hogy komolyan vesszük őket.
Az, hogy felnőttek – ráadásul pedagógusok – ilyen egyenlőtlen helyzetben személyeskedő megjegyzésekkel támadtak egy gyermeket, számomra éppen azt igazolja, amiről a kislány beszélt. Természetesen, a tanárok helyzete sem könnyű. Vannak valóban tiszteletlen diákok, fegyelmezési nehézségek, és sok pedagógus erején felül próbál helytállni. De ott vannak azok a gyermekek is, akik éppen ezeknek a problémáknak az árnyékában szenvednek.
Az sem új felismerés, hogy egyre több gyermek érzi rosszul magát az iskolában. Ahogyan az sem, hogy az iskolai követelmények sokszor a túlterheltség határát súrolják. Ezekről a kérdésekről is évek óta beszélünk, és talán itt érdemes feltenni a kérdést: ilyen helyzetben vajon mi számít felelősségteljes viselkedésnek? Történt mindez a gyermeknap előtti héten.
Kiengesztelésül ma olyan klasszikus desszertet hoztam, amely jó eséllyel szinte minden gyermek kedvence lehet. Javában tart az eperszezon, és bár az ember ilyenkor hajlamos a legszebb szemeknek hinni, ismételten előfordult velem, hogy a gyümölcs külseje jóval csábítóbbnak bizonyult, mint az íze. Mivel sajnáltam volna veszni hagyni az epret, kevés cukorral összefőztem, és máris megszületett az ötlet: miért ne társíthatnám egy krémes gyümölcsrizzsel?
Természetesen friss gyümölccsel is ugyanolyan finom, így egyáltalán nem szükséges lekvárszerűre főzni az epret. Mindkét változat remekül működik. A különbség mindössze annyi, ha főzött gyümölcs vagy eperlekvár kerül a desszertbe, akkor a rizst érdemes valamivel visszafogottabban édesíteni, hogy az ízek szépen kiegyensúlyozzák egymást. Az eredmény egyszerű, mégis szerethető desszert: krémes, gyümölcsös, könnyed, és pontosan olyan, amelyből gyermekként mi is szívesen repetáztunk volna.
Hozzávalók:
150 g kerek szemű rizs (a hosszúkás szeműből nem lesz annyira krémes)
200 g eper
4 ek. cukor, ha lekvárt is használunk, felezzük a mennyiséget
400 ml tej
fél citrom reszelt héja
1 kk. vanília
2 kk. vaj
egy csipet só
8 ek. tejszínhab, és kevés a díszítéshez
Elkészítés:
Első lépésként elkészítem a tejberizst. Valójában ez a desszert nem más, mint egy gazdagított tejberizs, de éppen azok az apró pluszok teszik különlegessé, amelyek hétköznapi fogást akár az ünnepi asztal méltó díszévé is emelhetik. A siker titka azonban a tökéletesen elkészített tejberizsben rejlik. Ha a rizsszemek nem puhulnak meg eléggé, az könnyen elronthatja az összhatást.
A rizst először csipetnyi sóval egy deciliter vízben, alacsony lángon kezdem főzni. Addig hagyom a tűzön, amíg teljesen felszívja a folyadékot, közben ügyelve arra, hogy ne kapjon oda. Ekkor felöntöm a tejjel, és tovább főzöm lassú tűzön, időnként megkeverve. Amikor a rizs felszívta a tejet, megkóstolom. Ha a szemek még nem elég puhák, még hozzáadok kevés tejet s tovább főzöm, amíg elérik a kívánt állagot. Ezután leveszem a tűzről, ilyenkor a rizs még kissé lágy és szaftos, de ez nem probléma: lefedve pihentetem, és ezalatt a rizsszemek magukba szívják a maradék nedvességet.
Miközben hűl, megtisztítom, és felaprítom az epret. Amikor a tejberizs már elkészült, belekeverem a vajat, a cukrot, a vaníliát és a reszelt citromhéjat. Miután teljesen kihűlt, óvatosan hozzáforgatom a tejszínhabot. Ezután következhet a rétegezés. Tálalhatom egyedi poharakban, de akár nagyobb üvegtálban is, ha egyben szeretném az asztalra tenni. Az aljára egy réteg rizs kerül, erre kanalazom a frissen készített eperlekvárt vagy a friss gyümölcsöt. Ezt újabb réteg rizs követi, majd ismét gyümölcs, és így tovább, amíg elfogynak az alapanyagok. A tetejét tejszínhabbal és szép, friss eperszemmel díszítem.
Egyszerű, pénztárcabarát, mégis látványos és rendkívül finom desszert, amelyet bárki elkészíthet nagyjából fél óra alatt. Természetesen, más gyümölcsökkel is remekül működik, de amíg tart az eperszezon, nálam most ez a változat a nyerő.
