Vagyunk még néhányan mögötte, már jó ideje. Hogy mikor kerülünk mi is sorra?
Hát, amikor a tekintetes úr (sic: Jupânu’) engedi – válaszolja az előttem álló bácsika határtalan nyugalommal egy ősz hajú nénikének, aki közben elmenne bevásárolni a piacra, ha tartanák a sorát.
De fogalmunk sincs, mennyi ilyen „izé” lehet még a tekintetes úr kékkockás raffiaszatyrában, amelyet maga elé, egy kisszékre helyezett, és amelybe időnként bele-bele nyúl, mint bűvész a cilinderébe, hogy újabb kisnyulat húzzon elő belőle a közönség ámulására.
Mert mintha tényleg dobigálna be valamiket a gépbe – kis műanyagpoharak lennének, százas csomagolásokból?! Nem rossz biznisz: gondolom, olyan 20 lej körül lehet egy csomag, ami átváltva majdnem 7 buszjegy, azaz 40 lej. De a 20 lejes „befektetést” is le lehet spórolni: egy héttel korábban egy hasonló nagyúr – ugyan kisebb sörhassal és fekete tréningben – villámgyors tedd-be, húzd ki mozdulatokkal egyetlen pillepalackkal pörgette a számlálót.
Ilyenkor persze a tekintetes urak néhány legénye is lófrál a környéken, így aztán komoly fejfájást okoz a kérdés: szóljak, hogy ebből már elég? Vagy ne szóljak?
Hm, fene egye meg, otthon hagytam a futócipőmet...
Ráadásul a beváltó-automatára „ráállított” térfigyelő kamera teljesen véletlenül már rég összetört. Egy meteorit utolsó darabkája eshetett rá teljesen, de tényleg teljesen véletlenül – nyugtázom magamban a tényállást, de nincs időm továbbpörgetni a képet: hirtelen megszólít a... tekintetes úr.
Ellentmondást nem tűrően, fennhéjázón, mert hát mégis ő a jupân, én meg csak ilyen kis földönfutó vagyok, ha egyáltalán lenne futócipőm.
– Bő, küt áj ákoló? – nézte szánakozóan a kis zacskómat a beváltandó üvegekkel.
Hát számolta a bánat, csak megtelt a zacskó, s nem fért már a fogason...
– Dá’pőj vagy húsz – mondtam kényszeredetten, ő meg nagyvonalúan kivett a felső zsebéből egy 20-as „bont”, és ideadta, miközben a zacskóm után nyúlt.
Utólag bánkódtam csak: többet kellett volna mondjak. A zacskó is volt legalább egy lej, s ingyen megkapta...
*
A Györgyfalvi negyedi automata néhány napja megelégelte a színjátékot, és beadta a kulcsot.
A tekintetes úr remélhetőleg előrelátó volt, és busás jövedelméből már vett magának egy becsületes nyomtatót, amivel az 50 banis SGR-logót tudja sokszorosítani nagyszámban öntapadós lapokra – és így szintet léphet a vállalkozása. Bár az üzletek sokkal jobban ügyelnek a visszaváltó-automatáikra, mint az „állam”, adott esetben a polgármesteri hivatal a ráadásul ingyen, a Terápia vállalattól kapott automatákra, amelyeknél a környezetvédelem érdekében bádogokat, pillepalackokat, üvegeket lehet(ett) leadni, illetve buszjegyekre cserélni.
Az állam már csak ilyen: nem ügyel arra, ami az övé. Az adókat sem tudja rendesen behajtani, ezért aztán inkább a hozzánk hasonló rendes – használatlan műanyagpoharak helyett kétliteres pillepalackokat visszaváltani próbáló – embereket, no meg a vállalkozókat sújtja több teherrel, áfa-növeléssel annak érdekében, hogy helyrehozza az államháztartást.
Szerencsére, akárcsak a pillepalackok, a kormány is bármikor be, azaz leváltható.
Csak lenne mire...
