A dili a „vándorlókkal” kezdődik. Ez a legnépesebb kategória. Elsőnek a kisgyermekes szülők ugrálnak fel. Az esetek többségében a nézőtér kellős közepéről. Valahogy nem értem… ahhoz ugyanis, hogy onnan követhesd az előadást, kezdés előtt legalább egy órával helyet kell foglalnod. Most vasárnap biztosan így volt. Én fél órával érkeztem korábban, és már csak a szélen voltak szabad helyek. Felmerül a kérdés: milyen megfontolásból ül be valaki néhány hónapos csecsemővel, és vár kerek egy órát a kezdésre a felnőttek számára is kimerítő dögmelegben, ha minimális annak az esélye, hogy kibírnak bár még egy félórát az előadásból? Aztán araszolnak kifele azzal az ártatlan mosolygással, hogy „elnézést, de hát a pici…” Biztosan első gyermek, gondolom, amíg apuka vonszolja a sok tartozékot - táskát, kosarat, plüssöket – a szűk padsorokon át. Majd rájönnek ők is, hogy ez azért merész vállalkozás volt esti programnak – emlékszem vissza a kisbabás időszakra.
Az ilyenformán megürült helyek nagy kihívás. Elkezdődik a nyomulás. Most vasárnap például sok nézőnek már csak állóhely jutott. A mellettem toporgó hölgy egyre harciasabban lökdösi párját: indulás, most vagy soha! A férfi a félszegebb-udvariasabb fajtából való, látom rajta, hogy legalább az ária végéig várna. De nem lehet, a nő piszkálja, „menj már, mire vársz?” Végül belátja, ez így sokkal kínosabb, mintha (ismét) felállítanának egy sor nézőt. Sűrű bocsánatkérések közepette utat tör.
A vándorlásnak ezzel nincs vége. Vannak ugyanis nézők, nem is kevesen, akik alig néhány perccel az első felvonás vége előtt lépnek le. Megbolondítanak! Mi történhetett? Hirtelen eszükbe jutott, hogy nem húzták ki a vasalót, mielőtt eljöttek otthonról? Váratlan gyomorgörcs? Esetleg nem elégedettek a művészi színvonallal? („Hallottad, drágám, azt a felső cét? Nem volt eléggé rezonáns, indulás haza!”)
A másik kategória a szenvedélyes helyfoglalók. „Hova megy, drága? Szabadtéri előadásra? Na, foglaljon nekem is vagy két-három helyet!” Aztán soha nem jelennek meg, de a helyet tartani illik. A frissen érkezők pedig folyamatosan kérdik: szabad? Hát nem! Nem és nem! - így megy ez a sorokat átrendező szünetig.
A legidegesítőbbek a „bennfentesek”. Ha egyszer tettlegességre szánom el magam, biztosan ezekkel kezdem. Direkt figyelem őket, nagyon nagy találati aránnyal ki is szűröm valamennyit. Ez az a kategória, amelyiknek hivatásától fogva valamilyen köze van a produkcióhoz, vagy általában a zenei műfajhoz. Már laza, magabiztos testtartásukból lerí: ők nem közönséges közönség! „Insiderek”. Rájuk tehát nem vonatkoznak a nézőkre érvényes illemszabályok, ők a „beavatottak”, így aztán feljogosítva érzik magukat arra, hogy végigdumálják az előadást.
És amikor azt hinné az ember, hogy a Verdi-négyfelvonásos végére már csak a fanatikus operakedvelők maradnak a nézőtéren, hátul, a széksorok mögött csatazaj! Két tizenéves srác reprodukálja a harci jeleneteket a már-már torzítóan kihangosított előadásból. Nyilván, azt túlkiabálva. „Ja, az utánpótlás… – gondolom. Egy tenor és egy kontratenor. Megálljatok, fiúk! Kerültök ti még a főtéri színpadra, aztán visszakapjátok!” – fordulok mérgesen vissza. Közben próbálom elkapni a mögöttem ülő férfi tekintetét, egy kis visszaigazolásért: ugye, hogy pokol? Pokol! Az meg csak néz rám. Valami ilyesmi sugárzott a tekintetéből: „van a nézőknek egy kategóriája, az ideges nyanyák. Ezek egész előadás alatt zsörtölődnek, forgolódnak, minden pisszenésre reagálnak. De hát ez mégiscsak egy szabadtéri előadás…”
