Vannak dolgok, jelenségek, amelyek mindig nyugtató hatással vannak az emberi lélekre. Ilyen a tenger morajlása, a pattogó tűz látványa és hangja, vagy éppen a zene.
A napokban azon gondolkodtam, mekkora ereje is van a zenének. Életem során többször hallottam már, hogy a zene és a művészetek úgy általában – legyen szó irodalomról vagy képzőművészetről – felesleges pénzpazarlásnak, értelmetlen tevékenységnek számítanak, hiszen nem állítanak elő semmilyen kézzelfogható terméket. Talán éppen az a legdöbbenetesebb az egészben, hogy azok, akik ilyen kijelentéseket tesznek, maguk is hallgatnak zenét, van kedvenc előadójuk, sőt könyveket is olvasnak. Képtárba ugyan talán csak akkor mennek el, ha valaki elrángatja őket, de a zenét és az irodalmat, így vagy úgy, ők is fogyasztják.
Az én életemben a zene már több alkalommal is azt a kapaszkodót jelentette, amelyre éppen szükségem volt. Ha bajban voltam, mindig vigaszt nyújtott, segített átvészelni a nehéz időszakokat, és erőt adott a továbblépéshez. Persze tévedés lenne azt gondolni, hogy csak akkor hallgatok zenét, amikor valami nyomaszt.
A gyermekkori zeneiskolás élményeim belém oltották a klasszikus zene iránti szeretetet. Ahogyan mások számára a meditáció hozza el a lelki békét, úgy nekem a klasszikus zene dallamai és harmóniái adják meg ezt az érzést. Különösen szeretem benne, hogy szinte bármilyen helyzetben hallgatható: tanulás vagy munka közben éppúgy, mint egy csendes, elmélyült estén. Mivel nincs szöveg, amely lekötné a figyelmemet, a zene nem vonja el a gondolataimat, hanem éppen ellenkezőleg: teret enged nekik. Amikor nem kell minden figyelmemet egy bizonyos feladatra összpontosítanom, a gondolataim szárnyra kapnak, és sokszor éppen ilyenkor születnek meg a legjobb ötleteim.
Ahogy beköszönt az ősz, már kevesebb időt töltünk a szabadban, és lassan előkerülnek az őszi dekorációk, a meleg színek és az ablakokban pislákoló gyertyafények. Imádom ezeket az estéket, amikor odakint már korán besötétedik, a lakásban felgyúlnak a fények, és lágy zene szól a háttérben. Ilyenkor mintha már csak egyetlen apróság hiányozna a tökéletes hangulathoz: egy kis gyümölcsös-vaníliás illat, amely még otthonosabbá varázsolja az estét.
Szerencsére, ezen könnyen segíthetünk. Mi is illene jobban a meghitt, őszi estékhez, mint egy finom, szilvás tejpite, amelyet egy csipet kardamommal, gyömbérrel és reszelt citromhéjjal teszünk még különlegesebbé? A sütőből áradó fűszeres, gyümölcsös illat, a halk zene és a gyertyák meleg fénye együtt igazi kis menedéket teremtenek.
Hozzávalók:
½ kg szilva
¼ kk. kardamom
egy kk. reszelt gyömbér (fele a szilvára, fele a tésztába kerül)
4 tojás
egy csomag vaníliás cukor
100 g cukor
150 ml tej
80 ml olaj
150 g liszt
egy csipet só
egy csomag sütőpor
egy kk. vaníliakivonat
egy citrom reszelt héja
Tetejére:
250 g mascarpone
egy csomag vaníliás cukor
egy ek. cukor
egy ek. kukoricakeményítő
egy tojás
porcukor a végén a szóráshoz
Elkészítés :
A megtisztított, kimagozott szilvákat félbevágom, majd vágott felükkel felfelé, héjukkal lefelé szorosan egymás mellé rendezem egy sütőpapírral kibélelt tortaforma alján. Körkörösen haladva töltöm ki a formát, majd a szilvákat megszórom kevés kardamommal és reszelt gyömbérrel.
A tojást a kétféle cukorral gépi habverővel alaposan felverem. Hozzákeverem a tejet, az olajat, a sót és a vaníliakivonatot, majd beleforgatom a lisztet, a sütőport, a reszelt citromhéjat és a fél teáskanálnyi gyömbért. Az egészet simára keverem, majd a masszát egyenletesen a szilvákra öntöm.
Ezután elkészítem a mascarponés krémet. A mascarponét elkeverem a kétféle cukorral, hozzáadom a tojást, végül pedig a kukoricakeményítőt is. A krémet habzsákba töltöm, és tetszőleges mintázatban a nyers sütemény tetejére nyomom. Készíthetünk körkörös mintát vagy akár rácsos díszítést is – a végeredmény szempontjából nincs különösebb jelentősége, hiszen a krém sütés közben valamelyest összesimul a tésztával. Cserébe finom krémességet és különleges textúrát ad a süteménynek.
A 180 fokra előmelegített sütőben 35–40 perc alatt készre sütöm. Hagyom teljesen kihűlni, majd porcukorral meghintem.
Finom, pofonegyszerű, elronthatatlan desszert. Az enyhén fűszeres szilva tökéletes társa a vaníliás, könnyed tésztának, a mascarponés krém pedig még gazdagabbá, selymesebbé teszi az összhatást. Nem túl édes sütemény, de éppen annyi édesség rejlik benne, hogy a sült szilva kellemes fanyarságával tökéletes egyensúlyt alkosson.
Az őszi estéket belengő meghitt hangulatot ez a sütemény még tökéletesebbé teszi. A sütőből áradó szilvás, vaníliás-fűszeres illat lassan betölti a lakást, magába sűrítve e hűvös évszak összes melegségét és nyugalmát.
