Egyenruha, egyenlőség, brokkoli! Ez lehetne az ennek a receptfelvezetőnek a jelszava. Ugyanis itt a nyakunkon egy újabb cirkusz. Országvezetőink gondoskodnak róla, hogy a nép mindenféle marhaságon vitatkozzon, így elterelik a figyelmet a valóban súlyos dolgokról. Bizonyára a politikuskiképzéseken külön tanfolyam létezik erre, ha ennyire jól és hatékonyan tudják művelni.
De most komolyan. Nincs jobb dolguk, mint hogy jó nagy perpatvart kavarjanak az iskola-egyenruha visszavezetése körül? Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy az oktatási rendszerünk több sebből vérzik. Nem az egyenruha bevezetése kínál megoldást a problémákra. A javaslat támogatói szerint az egyenruha az egyenlőséget, a tiszteletet és a biztonságot fogja szolgálni. Továbbá általa a társadalmi különbségek kevésbé fognak számítani, és a tanulás válik majd a legfontosabb tevékenységgé. És ne kapjon nevetőgörcsöt az ember, amikor ezt meghallja.
Kíváncsi vagyok, azok, akik ezt előterjesztették, jártak-e valaha életükben egyenruhában iskolába. S ha igen, vissza tudják-e vonszolni az emlékezetüket arra az időre, hogy fel is idézzék, milyen volt.
Kilencedikes voltam, amikor egy nap az iskolánk első emeletén lévő osztályok megegyeztek abban, hogy túltolják az egyenruhásdit. Mindenki, fiúk és lányok egyaránt, két copfot kötött magának. Még az is megoldotta, akinek öt centis haja volt. Hajpántot tettünk, és aznap két karszámot is felvarrtunk az egyenruhánkra. Mert abban az időben nemcsak az egyenruha volt kötelező, hanem a hajpánt a lányoknak és a karszám mindenkinek.
Egész vidámra kerekedett ezáltal a nap, legalábbis mi jót szórakoztunk a viccesebbnél viccesebb copfocskákon. Nyilván a hír elég hamar utolérte az igazgatónőt, aki az órákról rángatta ki az osztályfőnököket, akik mellesleg egyetértettek az akciónkkal. Akkora botrány lett az egészből, hogy már nem is minket, diákokat büntettek, hanem az osztályfőnököket fenyegették meg elbocsátással.
Tiszta szívemből, őszintén gyűlöltem az egyenruhát. És csak halkan szólok, hogy a vagyon sosem rejtőzött az egyenruha alá. Akinél otthon bőven volt mit a tejbe aprítania, azon az egyenruhában is meglátszott mindez. Ilyen alapon miért ne vezessük be a jegyrendszert is, hogy mindenki egyformán jusson tojáshoz, kenyérhez, cukorhoz, vajhoz, olajhoz.
Az egyenruha az egyenlőség, a tisztelet és a biztonság helyett a gyűlöletet, a lázadást és az undort hozza majd magával.
Miért nem tudnak okosaink inkább azon dolgozni, hogy a tizenkét éves gyerek ne hajnali héttől déli háromig nyomja az iskolapadot, hogy csak egy példát említsek a sok közül. A tiszteletlenséget, a szájalást nem az egyenruha fogja megszüntetni. Sőt, ez utóbbit csak fokozni fogja.
És ha az iskola fel van háborodva azon, hogy egyesek illetlenül öltözködnek az intézmény falai között, azt másként is lehet szabályozni. Nem kell az egész ország iskolástársadalmát megnyomorítani. Hányan olvassák el az osztályban a kötelező házi olvasmányokat pusztán azért, mert kötelező? Hányan követnek olyan elveket, amelyeket kötelezővé tettek?
Az egyenruha kötelező viselete nem oldja meg az egyenlőség problémáját, ahogy a brokkoli sem válik pusztán attól a gyerekek kedvencévé, hogy lenyomjuk a torkukon. Ha a hétköznapokban a szabályok mellett marad hely a választásnak, a változatosságnak és némi játékosságnak, a brokkolinak is nagyobb esélye van arra, hogy kedvenc zöldséggé váljék. Különösen egy olyan fogásban, amelyben társítjuk a hallal.
Hozzávalók:
4 szelet lazac
1 brokkoli
1 nagyobb hagyma
4-5 cikk fokhagyma
500 ml főzőtejszín
1 nagy citrom héja és leve
só, bors
1 csomag tagliatelle tészta
1 ek. vaj
2 ek. olívaolaj
Elkészítés:
A lazacot bőrével lefelé, a vajas olajon sütni kezdem. Sózom, borsozom, majd 3-4 perc után megfordítom, és további 7-8 percig sütöm. Kiveszem a serpenyőből, lehúzom a bőrét, és félreteszem. A visszamaradt zsiradékban megdinsztelem az apróra vágott hagymát és fokhagymát. Ha szükséges, nagyon kevés vizet vagy fehérbort adok hozzá, lefedem, és 4-5 percig párolom, hogy a hagyma teljesen megpuhuljon.
Ekkor ráöntöm a tejszínt, hozzákeverem a citrom lereszelt héját és kifacsart levét. Beleteszem a halat, kisebb darabokra szaggatom, majd felforralom. A brokkolit egészen apró, kukoricaszemnyi rózsákra szedem, és belekeverem a halas szószba. Elzárom a tüzet, és hagyom, hogy a brokkoli a szószban puhuljon, amíg megterítem az asztalt.
A tasakon lévő utasításokat követve megfőzöm a tésztát, majd a puha, főtt tésztával kínálom a halas-brokkolis ételt.
A tejszínes-citromos szósz és a tésztacsíkok tökéletesen kiegészítik egymást a lazaccal. A brokkolidarabkák pedig plusz ízzel és némi ropogóssággal emelik a fogás élvezeti értékét.
Fogyasztás után a kóstolómesterek határozottan felszólítottak, hogy máskor is készítsek ilyet.
Kérésüknek szívesen eleget teszek, hiszen az egész ebéd elkészítése nem vett igénybe 30 percnél többet, és még a tészta egyformába történő öltöztetése is, jelen esetben, határozottan sikeresnek számít.
