„Legyenek olyan nagymamák, mint az enyém…”

– Az új évadban Verdi Nabucco című operájának egyik főszerepében lép fel, Abigélt alakítja, amelyet a májusi bemutatón Melody Moore amerikai szoprán énekelt. Eredetileg is így képzelték, vagy váratlanul érte a felkérés? 

– Nem, ezt eredetileg is így terveztük. Annak idején Horváth József karmester felajánlotta, vegyem fontolóra Abigél alakítását. Akkor még konkrétan nem szerepelt az opera tervei között a Nabucco felújítása, hiszen a társulatban nem volt senki, aki Abigél vagy Zakariás szerepét elénekelhette volna. Hál’ Istennek Nabuccónk van a házban Balla Sándor személyében. Zakariás szerepét a Németországban élő Szabó Bálint vállalta el. Amikor láttam, hogy már csak Abigél hiányzik, bejelentettem, hogy én megpróbálom, aminek nagyon örültek. A bemutatón Melody Moore énekelte, ezt követően szólt Szép Gyula igazgató, hogy ősszel viszont én következem.

Izgalmas kihívás volt. Jóllehet már két évvel ezelőtt elkezdtem tanulni a szerepet, erre nemcsak hangi szempontból kell felkészülni, hanem komoly, mondhatni élsportolókra szabott tréning, megfelelő fizikai és szellemi kondíció szükséges, másképp nem bírja végig az ember. Nagyon sokat gyakoroltam.

Nem könnyű szinte beugrásként bekapcsolódni egy produkcióba. Hiszen míg egy bemutató előtt rendszerint bőven van idő mindent kipróbálni, addig nekem nagyon szűk időkeretben a már kialakult rendezéshez kellett alkalmazkodnom, közben azon igyekezve, hogy saját szűrőmön keresztül tudjam megformálni a szerepet.

– Lépjünk most időben vissza. Hogyan indult el a zenei pályán? 

– Az első osztályban kezdődött. Lelkészcsaládból származom, van még két fiútestvérem, egy bátyám és egy öcsém, édesanyám úgy gondolta, a fiúk rúghatják kint a labdát, de nekem valami mást is kell csinálni: zongoraórára küldött. Hunyad megyében laktunk, Hátszegen, egy katolikus kántor bácsi vállalt.

Aztán elköltöztünk onnan, anyám azonban úgy döntött, engem Kolozsvárra küldenek a nagymamához, hogy zeneiskolába járhassak. 

– Zongora szakon végzett?

– Nem. Azt mondták, van zongoristából elég, így ütőhangszeres lettem. Édesanyám valamilyen fúvós hangszerre gondolt, édesapám pedig viccből mondta: „Vagány lenne, ha dobos lennél, Bori”. Aztán, amikor a vizsga után kiírták a nevem mellé, hogy „admis percuție”, anyukám majdnem infarktust kapott, apukám viszont olyan boldog volt, hogy hihetetlen. Négy évig voltam dobos. Mire az ütőhangszerek közül az üstdobra került volna sor, addigra eldöntöttem: énekelni fogok.

– Valamilyen élmény váltotta ki ezt a döntést?

– Nagymamámnak köszönhetően döntöttem így. Ő nagy operajáró volt, nem volt olyan hétvége, hogy valamilyen operett- vagy opera-előadásra ne mentünk volna el. Nagymamának volt egy barátnője, Varga M. Júlia, a kolozsvári társulat művésznője, ő néha járt hozzánk, s hát gyermekfejjel igencsak megtetszett a „primadonnaallűr”... 

Egyszer egy tévéinterjúban, az Erdélyi Figyelőben arról faggatott a riporter, vajon mivel lehet a közönséget az operába csábítani. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor erre a válasz: legyenek olyan nagymamák, mint az enyém, akik kézen fogják unokáikat és már kicsi kortól elviszik őket egy-egy előadásra. Nem feltétlenül csak zenés színházba vagy operába, hanem kiállításokra és más kulturális programokra is. Nagyon fontos már kisgyermekkorban kialakítani bennük az igényt erre, így felnőttként is szívesen járnak majd színházba, operába, kulturális eseményekre.

– Kisgyerekként sosem unta a zenés előadásokat?

– Soha. Ha például ma megkérdeznének, ki a férfiideálom, nem valamilyen hollywoodi sztár jutna eszembe. Nekem gyermekkorom, tinédzserkorom nagy sztárja, szerelme Szeibert István volt. Amikor 2010-ben az operához kerültem, az első szerepem Ceprano grófnő volt a Rigolettóban. Nyúlfarknyi szerep, de Szeibert István volt a partnerem. Elmeséltem neki, hogy ő nekem gyermekkori szerelmem. Szegény belepirult, azt se tudta, hogyan kezelje az „információt”. Aztán mondtam, nyugi, nem bántom…

Sokan voltak, akiket nagyon szerettem az operettekben. Elsősorban az előadónak a külseje ragadott meg, emiatt nagyon-nagyon szerettem például Veres Ildikót, gyönyörű nőnek találtam, az operettekben nagyon szépen mozgott. Elek Károlyt imádtam. A szintén csodált Ádám János most már kolléga. A nagy énekesek között ott volt Kirkósa Júlia, akinek lenyűgöző hangja és előadásmódja engem is magával ragadott.

– Kilencediktől kezdte az énekelést? Ki volt a tanára?

– Első tanárom B. Vass Éva volt, ő Magyarországra költözött családjával, aztán folyamatosan váltogatták egymást az oktatók. Tizenkettedikben az akkori katedrafőnök, Carmen Negulescu azt mondta, mást nem lát érdemesnek, hogy átvegyen magához, csak engem.

Ő készített fel a felvételire a zeneakadémiára. Sikerült, hál’ istennek. Úgy voltam vele, hogy engem nem zavar, ha most nem jutok be. Máshova nem akarok menni, de ha nem abban az évben kezdek, akkor majd rá egy évre. Az egyetemen hat éven keresztül George Roşu volt a tanárom.

– Ő milyen tanár? 

– Nagyon érdekes volt, mert mindenki mumusnak írta le, hogy sírva rohannak ki a diákok tőle, de én nem ezt tapasztaltam. Azt hiszem, volt bennem egyfajta hályogkovács-hozzáállás is: nem ismertem senkit, és valami naiv magabiztossággal azt gondoltam, hogy nekem itt helyem van.

– Volt tehát egészséges önbizalma. 

– Volt. Emlékszem, egyszer az egyik áriámban talált kifogásolnivalót, közbe is szólt. Amikor harmadjára is leállított, mert nem úgy csináltam, ahogy ő kérte, vagy ahogy azt megírták, nem mondtam semmit, de valószínű, hogy az arcommal kifejeztem azt, amit gondoltam. Nagyon vicces volt. Rónai Pista bácsi volt a korrepetitor, a tanárom pedig megfogta a kezét, és azt mondta neki: „tanár úr, mi most húzódjunk szépen vissza és hallgassunk, mert ha nem, ez a lány itt meg fog verni minket”.

Innentől kezdve szerintem felszabadult közöttünk a hangulat. Ő nagyon vallásos ember volt, tudta, hogy édesapám lelkész, lehet, hogy emiatt is másképpen viszonyult hozzám. Rengeteg zenét tanultam tőle, nem feltétlenül csak hangtechnikát, sokkal többet. Magas színvonalú mesterkurzusnak számított, fantasztikus élményekkel. Egyszer például az egyik kolléganő Gilda áriájára készült. A tanár meghallgatta, mondta neki, segít „kidolgozni”, majd megkérte Pista bácsit, hogy kísérje zongorán, és szabályosan leénekelte Gilda áriáját az ő basszus hangján. Komolyan mondom, nem emlékszem szebb előadásra, mint amit akkor hallottam. Abban minden benne volt…

– A zenei tanulmányok végeztével egyenesen az operába került?

– Két évet mesteriztem, ez jó csillagzat alatt történt, mert akkor az operaosztályban Ionel Pantea volt a tanár, ami hatalmas élménynek, szerencsének bizonyult. 

Mint mondtam, önbizalomban nincs hiány, de nem vagyok feltétlenül „életrevaló” olyan szempontból, hogy én nem tudok nyomulni, „kopogtatni”. Miután megszereztem a mesteri diplomát, hazamentem a szüleimhez, és a falubéli gyerekeknek tartottam zongoraórát. Ez ment körülbelül fél évig. Egyszer csak szólt a telefon, ismeretlen szám, bemutatkozik a hívó fél: Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója. Majdnem kiesett a készülék a kezemből. Elmesélte, hogy bent volt nála Ionel Pantea, és állandóan arról beszélt, hogy Bori így, és Bori úgy… A víg özvegyet tervezték színre vinni, Pantea meg azt mondta, hogy ő engem képzel el a címszerepben. Szép Gyula akkor meghívott egy meghallgatásra, hogy most már akkor tudják meg ők is, ki az a Bori. Ez volt 2009 őszén, 2010. január 4-től pedig alkalmaztak.

– A színpadi játékot hol tanulják?

– Valamennyi színészmesterséget nekünk is tanítanak a konzervatóriumban, de az nem feltétlenül olyan, amilyennek lennie kellene. Én a színészi vénámat édesapámtól örököltem. Ő, mielőtt lelkész lett volna, a népművészeti iskolában elvégzett egy év színit. Csiha Kálmán egykori református püspök prédikációja hatására azonban a teológiát választotta – különben ott is a retorika, a szónoklat a kenyerük. 

– Most zenészcsaládban él. Ez milyen „konstelláció”? Jelent-e valamiféle pluszt? 

– A férjemmel, Kulcsár Szabolcs karmesterrel, karvezetővel itt, az operában hozott össze a sors, de nem vagyunk afféle „bigott” zenészek, akik otthon is folyamatosan ezzel foglalkoznak. 

– Milyen hobbija van? 

– Van egy magyar vizslánk, Alfonz, 12 éves. Most már látszik rajta a kor. Nagy kutya, de ő azt hiszi, hogy öleb, mindig ott lebzsel körülöttünk. Van egy kis kertes házikónk, ott élünk édes hármasban. Néha festek – édesanyám nagyon szépen festett – de valójában kétbalkezesnek tartom magam. Szeretjük a filmeket. És hát a versek…., imádok szavalni! De az nem hobbi, az több. Az életem része.

– Vágyik nemzetközi fellépésekre? 

– Valójában nem. Ennyi ambícióm soha nem volt. Nagyon stresszes pálya a miénk, és hiába mondjuk, azt nem lehet megszokni. És akkor kell az a kicsi kényelem, az otthon, ahol meg tudsz nyugodni. Látom a kollégáimat, akik el-elmennek külföldre, egyik sem jön haza annyira elragadtatva. Persze, szakmailag hatalmas lehetőség, kivételes élmény lehet, de emberként eléggé meg tud viselni.

– Nagyon stresszel színpadra lépés előtt?

– Azt hiszem, megszoktam, hogyan kell kezelni a „lámpalázat”, hiszen első osztályos koromtól zongoráztam, harmadikosan már kántorizáltam a templomban, úgyhogy már gyermekként hozzászoktam a nyilvánossághoz. Ennek ellenére nem egyszerű a stresszel való küzdelem. De én mindig arra gondolok, hogy ha már ennyit dolgoztam, akkor hadd menjek és mutassam meg, mit tudok. Aztán kiállok, elkezdem, és megnyugszom. Addig a legrosszabb, amíg bemész... 

– A kollégákkal milyen a viszonya? Jó társulat van itt? Kemény a konkurencia?

– Itt csak pozitív konkurencia van. Az a folyamatos törekvés, hogy ne maradj le a másiktól.

– Milyen a közönség?

– Alkalma-előadása válogatja szerintem. Az operettközönségünk nagyon lelkes, nagyon szerethető, az operaközönségünkről sajnos, nem sokat tudok mondani, mert nagyrészt hiányzik. 

– Vajon miért? 

– Nagyon sokrétű lehet a válasz. Biztos van anyagi vonzata is, meg aztán el is lustultunk szerintem. Hazaérsz nehezen a munkából, most még egyszer öltözz fel, és menj ki valahova? Ott a tévé, ott a kütyü, azt nyomjuk egész nap.

Érdekes módon a román opera közönsége sokkal érdeklődőbb, bár ők csak operát játszanak, ritkán operettet, de ott folyamatosan telt ház van. Valahol el is szomorodtam ezen. Biztos, hogy a nevelés sokat számít – és megint csak a nagymamám jut eszembe. A magyar operában mindig az operett volt a sikeresebb, ezért nagyobb hangsúlyt kapott. Szeretik az emberek. Zene, tánc, vidámság – jó a közönségnek, jól érzik magukat a nézők az alatt a három óra alatt. 

– A Mozart-operák nem hiányoznak?

– Egyetemen csak Mozartot énekeltem. Hat év alatt csak Mozartot. Nagyon szerettem, valóban hiányzik.

– Szerepálmok? 

– Elénekeltem a szerepálmomat. Nekem annak idején egyetlen szerepálmom volt, a Traviata, amit alkalmam volt itt, a kolozsvári színpadon 26 évesen elénekelni. Akkor nagy kihívás volt, de az ember olyan fiatalon nem feltétlenül tudja, hogy mibe vágja a fejszéjét, úgyhogy valójában fel sem fogtam, mekkora. De hál’ istennek jól sült el. Utána a Lombardok-bemutató, most meg az Abigél.

Borítókép: Tompa Réka