– Vicces emlékeim vannak a kezdetekről. Amikor először léptem fel a Kolozsvári Magyar Opera énekkarában, rettenetesen meg voltam ijedve. Hátul álltam a színpadon, volt előttem vagy negyven kórista (ma énekkari művésznek nevezzük), mégis azt hittem, mindenki engem néz. Rettenetes pánikroham tört rám, elkezdett reszketni a bal lábam, énekelni se tudtam. Úgy remegett a hasizmom, hogy hang nem jött ki a torkomon, nem tudtam szuszogni sem. Hogy segítsek magamon, a bal lábamról a jobbra helyeztem a testsúlyt, de akkor meg a jobb lábam kezdett reszketni. Ez volt az első előadásom, mellesleg épp a Nabuccót adtuk elő. Szerencsére ez a rettenetes lámpaláz idővel elmúlt.
– Hogy sikerült ezen túljutni?
– Nagyon sok fellépés után. Szerencsémre bőven adódott lehetőség erre. Előbb kisebb operaszerepekben próbálkoztam, majd következtek a nagyobb kihívást jelentő főszerepek. Egy idő után megszokja az ember ezt a pszichés terhelést, ami aztán elmúlik. De az elején rettenetes volt…
– A Nabuccóban kezdte, Baál főpapját énekelte, most Zakariásként tér vissza…
– Baál főpapja az első főszerepeim egyike volt, és meggyőződésem, hogy könnyebb dolgom akadt vele, mintha a kórusban maradtam volna. Köztudott, hogy Verdi nagyoperáiban az énekkar rendkívül sokat dolgozik. Ilyen a Nabucco is, az énekkar gyakorlatilag végigénekli az egész előadást.
A nagy szerepek előtt azonban voltak sokkal kisebbek is. A Háry Jánosban például a burkus silbak voltam, ez prózai szerep, néhány mondat, de állandóan ott kellett lennem a színpadon, ebből pedig rengeteget lehetett tanulni. Hogyan kell bemenni a színpadra, megállni, hova forduljon, hová beszéljen a művész... Aztán szépen lassan kialakult. Az első pánikrohamok elmúltak, mára egyféle pozitív, építő izgalom maradt, amikor alig várja az ember, hogy elénekelje, hogy elmondja, amit akar. Kezdetben sokat segített az énekkar jelentette „fedezék”, biztonság: sokan voltunk, így nem éreztem magam teljesen reflektorfényben. Hat évet voltam az énekkarban hivatalosan, közben rengeteg kis szerepet játszottam, nagyon pozitív tapasztalat volt.
– Kitől lehetett tanulni, eligazítást kapni?
– Elsősorban a rendezőtől. Demény Attila például nagyon sokat segített, ő rendezte a Háry Jánost is. Akkor nagyon mérges volt rám, hogy nem tudok megszólalni, úgy előadni a dolgokat, ahogy ő szeretné. Húszéves voltam, honnan tudtam volna? Sokat tanultunk a tapasztaltabb kollégáktól is.
Nagyon pezsgő élet volt akkoriban a társulatban. Sok volt a fiatal, legalább huszonöten érkeztünk egyszerre. Laskai Adrienn volt a kórusvezető, ő tanította meg nekünk a repertoárt, még hangképzéssel is foglalkoztunk. Volt saját énektanárom is, Gheorghe Roşu a zeneakadémiáról, akivel a felvételi vizsgára gyakoroltunk, Demény Attilának az édesanyja, Demény Piroska néni pedig zeneelméletre tanított. Emlékezetesek maradtak azok a délutánok: zeneóra után rendszerint ott maradtam, mert feljött Rónai Pista, a jeles kolozsvári zongoraművész. Demény Attilával ketten zongoráztak, és lenyűgöző volt hallgatni, ahogy ez a két kiváló muzsikus arról vitatkozik, mit és hogyan kellene játszani. Rendkívül érdekes, hasznos és intenzíven fejlesztő időszak volt.
– Sepsiszentgyörgyön született, Kolozsváron tanult...
– Igen, sepsiszentgyörgyi születésű vagyok, aztán édesapámnak (Szabó Bálint építőmérnök, műemlékvédelmi szakértő – szerk. megj.) a kolozsvári építészeti egyetemen ajánlottak állást, akkor költöztünk vissza. Én már egy évvel korábban eljöttem, hogy az elemit az itteni zeneiskolában kezdhessem. A nagyszüleimnél laktam a Rákóczi úton, Szentimrei Judit néprajzkutató volt a nagymamám. Középiskolai tanulmányaimat a Báthory-, majd a Brassai-líceumban végeztem.
– Miért irányították a zeneiskolába?
– Nagyon szerettem a zenét. Beethoven IX. szimfóniájának negyedik tételét orrvérzésig hallgattam gyerekkoromban. George Georgescu vezényelte, Marius Ritzner volt a basszus. A Karolina téri zeneóvodába jártam, és gyakran belopóztam a barátok templomába, ahol éppen az orgonát hangolták – ez teljesen lenyűgözött. Később felvételiztem a zeneiskolába, ahová fel is vettek. A családban sem volt idegen a zene: dédnagymamám, Ferenczy Zsizsi énekesnő volt, Szentimrei Jenő író felesége.
– Hogy kezdődött a pályafutása?
– Megjelent egy újsághirdetés a Szabadságban - azt hiszem, akkor már Szabadság volt, nem Igazság –, amelyben jó hangú fiatalokat kerestek az énekkarba. Nem kértek zenei végzettséget. Elolvastam az újsághirdetést, és jelentkeztem. Talán banális szerencse, talán a sors fintora, magam sem tudom pontosan, hiszen eredetileg nem ezt terveztem. Építészmérnök szerettem volna lenni, mint édesapám, de szerencsére oda nem vettek fel, és így volt ez jó. Fizikatanárom, egy nagyon értelmes szász ember boldogan, megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor abbahagytam a magánórákat és közöltem, hogy énekes leszek. Ő megszállottja volt a fizikának, én pedig nagyon nem voltam az.
– Korábban említette, milyen vidám élet volt itt, az operában, amikor ide szerződött.
– Az az időszak komoly generációs törést hozott mind az énekkar, mind pedig a szólisták körében. Akkor jött a színe-java azoknak, akik most is énekelnek. Mindannyian az énekkarban kezdtük, aztán mindenki elvégezte a Zeneakadémiát.
Valóban, virágzó operaélet volt itt. Már 1989 előtt Bukarestből is jöttek szép számmal, mert olyan előadások voltak a Kolozsvári Magyar Operában, mint sehol máshol. Fantasztikus szólistagárda volt az 1980-as években, amikor én gyerekként ide jártam. Aztán jött az új nemzedék. Hetente 4-5-6 előadás is volt, éjjel-nappal dolgoztunk. A bemutatók után rendszerint pazar bulikat csaptunk.
Sokat kellett tanulni és nagyon rövid idő alatt, de mindenki segített. Mint említettem, rengeteg fiatalt vettek akkor fel.Senkit sem a pénz vagy a munka mennyisége érdekelt. Nem azért jöttünk ide, mert nem volt munkahelyünk, hanem azért, mert valóban ezt akartuk csinálni. Ebből született az a pezsgő légkör, amelynek mára sajnos nyoma is alig maradt.
– Aztán a román operába szerződött.
– Igen, mert az akkori igazgató nem akart felvenni szólistának. Köztünk meglehetősen konfliktusos volt a viszony, ezért amikor 1996-ban végeztem, azt mondta, nem szerződtet, pedig nem volt basszista az operában. Matyi bácsi, Mátyás Jenő énekelte ezeket a szerepeket nyugdíjasként.
Eléggé lázongó típus voltam akkor is. Valószínűleg lehetett volna okosabban is csinálni, de hát a fiatalok már csakilyen „forradalmárok”. Mindig volt valami konfliktus, lázongtunk, követeltük a jogainkat…
Elég jó énekes voltam, a román operába azonnal alkalmaztak, pedig ott volt még három basszista. Később másodállásban felvettek a magyar operába is.
Nem akarom feltépni a múlt sebeit, nem haragszom senkire. Ahogy mondják, minden rúgás egy lépés előre... Új ismeretségek alakultak, új társaság, a repertoárom bővítésének is nagyon jót tett a váltás.
– Hogy jutott külföldre?
– Ez is vakszerencse volt. Barátom, a híres bariton, George Petean – a másik világhírű bariton, Alexandru Agache öccse -, akivel sokat énekeltünk együtt a román operában, 2003-tól a hamburgi operaházban lépett fel. Megkérdezték tőle, nincs-e véletlenül basszus ismerőse. Gyorsan felhívott telefonon, hogy itt a lehetőség. Kiküldtem a felvételeimet – a postaköltség a fizetésem egynegyede volt –, végül kihívtak Hamburgba két kis szerepre, aztán ott tartottak. Másfél év Hamburg után következett négy év Frankfurt, majd tíz év szabadúszás, most a müncheni opera.
De ezt megelőzően volt az 1998-as budapesti Bohémélet-verseny – akkor született a nagyobbik fiam –, ahol első helyezést értem el, és a lehetőséget, hogy fellépjek Budapesten. Egy japán szponzor segítségével pedig, aki arra szakosodott, hogy a szegényebb környezetből származó tehetséges fiatalokat segítse, kijutottam Amerikába és Izraelbe tanulni a nagyon-nagyon híres Vocal Art Institute-ba, amit a zsidó közösség fizetett. Amerikában ezt követően többször is jártam.
– A család hogyan fogadta a külföldre költözés tervét? Mennyire sikerült beilleszkedni?
– A gyermekeim – akkorra megszületett a második fiam is – az iskolát Frankfurtban kezdték, nagyon gyorsan megtanultak németül. Németországban nem voltak beilleszkedési gondjaink. Franciaországban kötekedtek, mert nem beszélem tökéletesen a nyelvet. Amikor pedig Barcelonában énekeltem, az volt a baj, miért beszélek spanyolul, hiszen ők katalánok.
– A legpatinásabb operák színpadán lépett fel.
– Így van. Szerencsém is volt. Frankfurtból Genfbe mentem, sokat énekeltem Svájcban, Zürichben, eljutottam a Scalába, Párizsban szerepeltem nagyon sokat, majd Londonban, a Covent Gardenben. Mint említettem, Barcelonában, Münchenben, Berlinben… egész Európát bejártam, a legfontosabb európai operaházakat. Amerikában még nem sikerült... Más világ…, valószínűleg nem lettem akkora sztár, hogy ez megvalósuljon. Most, 57 évesen már azt mondom, nem érdekel; 40 éves koromban kicsit más volt az ego… de annyi minden volt Európában! Összesen több mint két évet éltem Párizsban, négy nagy produkcióban énekeltem, szóval nincs okom panaszra. Lehetett volna jobb is, persze, és lehetett volna sokkal rosszabb is.
– A szerencse mellett kellett sok bátorság, önbizalom?
– Szerintem mindenki nekivágna, ha lenne rá lehetősége. Nagyon sok tehetséges előadóművész él ebben az országban, de hiába van felkészülve, ha nincs egy kis szerencséje.
– Milyen például a Scala színpadán állni?
– Nem volt semmi félelem bennem, de amikor beléptem a színpadra és megszólaltam, akkor hirtelen „megcsapott” a közönség a reakciója, mint valami szél. Hátrahőköltem. Ez 2015-ben volt, amikor már kialakult a rutin. A fogadtatás végül jó volt, idegen voltam, az ismert, nagy sztárokat azért figyelmesebben elemzik. Érdekes emlékek: a Scala, a Covent Garden és a párizsi nagyopera légköre az izgalmat bennem pozitív energiává és erős bizonyítási vággyá formálta.
Itthon különben nagyobb felelősség énekelni. Innen indultam, a Nabuccóval kezdtem 36 és fél éve. Akkor hátul álltam, most viszont már elöl leszek… Bizonyos szempontból jobban izgulok. Ott, ahol nem ismer senki, könnyű sziporkázni, de azokkal a kollégákkal, akikkel együtt indultunk, és akik ismerik a fejlődésemet, nagyobb a tét. Máshol is énekeltem már Zakariást, de itt mindig egy kicsit benne van az a plusz, hogy még jobban kell bizonyítani, mert itthon van az ember, itt az elvárások sokkal nagyobbak. Sokszor emiatt a teljesítmény is jobb…
– Van érezhető eltérés a különböző országok közönsége között?
– Van. Németországban, ahol 150 eurót fizetnek egy jegyre, fütyülnek, ha valami nem tetszik. Nem csak Olaszországban divat ez. Általában a rendezőket fütyülik ki, de néha az énekest is. Előfordul az is, hogy nem tapsolnak.
A kellemes élmények mellett számos csalódás is ért a külföldi időszak alatt. Nagyon sokszor rájöttem, hogy a kisebb operaházakban gyakran magasabb a zenei színvonal. A Scalában például nem volt jobb a Rossini-előadás, mint az, amit Genfben énekeltünk. Elmondhatom, a kolozsvári magyar opera zenekarának a színvonala nagyon-nagyon jó, lehet, hogy világviszonylatban kicsi a kolozsvári operaház, de nem szakmai értelemben.
Nem biztos, hogy minden annyira arany, mint amennyire fénylik. A nagy mamut operaház valójában egy gyár. Soha sincs elég próbaidő. A zenekarba mindig mások ülnek be. Ha lejár a műszak, jön a következő csapat, a produkciónak pedig nem tesz jót az ilyesmi. Az egésznek van egy olyan futószalag hangulata: mindenki elvégzi a munkáját, megkapjuk a fizetést. Ha lejár a munkaidő, a zenekar megáll.
Frankfurtban például a Don Carlos volt műsoron, próba közepén a zenekar felállt és távozott. Benne voltunk az éneklésben, ők pedig az ütem közepén megálltak, és készülődtek hazamenni. Elkezdtem üvölteni, hogy nem lehet ilyet tenni! Aztán megszoktam. Ilyen elképzelhetetlen itt. Volt olyan is, hogy nyolc órát tartott a próba két szünettel.
– Említene kiemelkedő karmestert, rendezőt, akivel dolgozott?
– Olyan sok van, hogy azt elsorolni nem lehet. A legjobbak a Zeffirelli-produkciók voltak, és amit a régi nagyok csináltak Budapesten. Például a Nádasdy Kálmán rendezte Bohémélet, annál jobb nem lesz soha! Szinte mindegyik mostani sztárral, sztárrendezővel sikerült dolgoznom. Megint csak azt kell mondanom, szerencsém volt. Persze, voltak nagy csalódások is olyan sztárokban, akiket a zenekar se szeret...
– Milyen érzés modernizált operaprodukciókban szerepelni?
– Nagyon sok fiatal, tehetséges emberrel dolgoztam együtt Londonban, Münchenben, Frankfurtban vagy Hamburgban. Akik újat mondtak, modern gondolkodással, szemlélettel, ugyanakkor nem megváltoztatva a történet lényegét. Persze, vannak közepes előadások, érthetetlenek, de születnek olyanok, hogy eltátja az ember a száját.
– Milyen változások figyelhetők meg az operajátszásban? Több mint három és fél évtizede van színpadon, jó rálátása lehet erre a folyamatra.
– A mostani világban az énekesektől többet várnak, nem lehet már Pavarotti-alkat, muszáj megmozdulni, játszani. A lefúrt lábú operaénekes már nem elfogadható. Amerikában még működik, hogy 200 kilós vagy és ordítasz, de Európában már nem. Kell a mozgás, a szerepjáték, nem csak arról szól a fellépés, hogy valaki csak úgy beáll egy előadásba, kap egy ruhát és csinálja, amit tud. Rendszerint az énekes figurájára, karakterére, gesztusaira építenek, közös munka van a rendezővel. Lehet, hogy le kell hasalni, háttal kell énekelni egy adott pillanatban.
– Mennyire ment ez könnyedén?
– Nagyon könnyedén ment. Én már az első énekóráimon azért veszekedtem az énektanárommal, mert járkáltam, miközben énekeltem. Mondtam, meg kell szoknom, hogy a színpadon megmozdulok. Előfordul, hogy lehetetlen pózban énekeltetnének nagyon nehéz hangokat. Ez különben a rendező hibája, de az az énekes hibája, ha nem szól.
Az énekesnek sportosnak kell lennie valamennyire, mozgékonynak. És sok mindent elviselni. Én például nem szeretek nagy kalapban énekelni, a rezonanciában zavar. Volt egy ilyen, Sosztakovics Az orr című operáját csináltuk, be voltunk öltöztetve orosz rendőröknek, a fejünkön hatalmas orosz sapka, ráhúzva a fülre, szinte semmit nem hallani. Így énekelni elég kellemetlen, nem voltam valami lelkes. Ami a parókánál több, az megzavar egy kicsit. De hát ez az élet, megszoktuk.
– Néhány éve nem énekelt Kolozsváron.
– Legutóbb a román operával énekeltünk Nabuccót, a magyar operával is volt Nabucco, a Főtéren. Énekeltem azelőtt a Kékszakállt, volt egy gála 2015-ben, szintén a Főtéren. Volt még egy Kékszakállú, 2012-ben talán. Nem hencegésből mondom, de rettenetesen sok dolgom van. Most négy hetet itt lehettem, ez a csodával határos. Münchenben morogtak, de ez előre meg volt beszélve. Jövök még a nyári szabadságom alatt. Nálunk az évad nagyon ki van tolva, augusztus 1-jén zárunk, szeptember közepén kezdünk, hat hét szabadság, így tudok itt lenni ősszel, akkor lesz még három Nabucco.
– Nem lehet „ingázni” München és Kolozsvár között?
– Verdi egyik legnagyobb basszus szerepe Zakariás, azt nem könnyű énekelni. Nem lehet közben utazgatni. Ilyenkor az embernek „meg kell legyen a saját ágya”. Könnyebb szerep esetén előfordult, hogy egyik nap Berlinben, majd másnap Münchenben léptem fel, éjjel utaztam. De olyant nem vállalnék be, hogy reggel felülök a repülőre és este éneklek Zakariást, mert nem tudok úgy teljesíteni, ahogy szeretnék.
Volt, persze, régebben, hogy a Scalában voltak próbáim, és Párizsban előadásaim, éjjel utaztam vonaton, hálókocsival, de nem jó ötlet, Milánó és Párizs nagyon messze van. Úgyhogy megkértem az ügynökséget, hogy ha lehet, ezt többet ne csináljuk.
Nem az a baj elsősorban, hogy fárasztó, hanem hogy a teljesítmény rovására megy. Az alvás nagyon fontos egy énekesnek, mint ahogy a mozgás is, a sport, meg az evés. Nagyon sok énekes kollégámnál láttam, hogy tönkrementek, mert sztárságukban a repülőről le sem szálltak. Ezt egy ideig lehet csinálni, míg az ember nagyon fiatal, de én most már 57 éves leszek, a test már nem regenerálódik olyan gyorsan. A torokban a hangszál két izom, ha az ember nem alszik, az megdagad. Ezért, ha lehet, elkerülöm ezeket az utazásokat.
– Változott Kolozsvár, amióta külföldön él?
– Ez a változás megállíthatatlan volt, elsősorban az Európai Unióba való belépéssel, Kolozsvár központ lett. A lakosság megváltozott. Nem feltétlenül nemzetiségi szempontból – mi mind erdélyiek vagyunk. De érződik, hogy a lakosság fele máshonnan jött a városba.
Kolozsvár mostani fejlődése a nyugati 60–70-es évekbeli fejlődéssel hasonlítható össze: az emberek jóléte növekszik – lásd például a családokra eső kocsik számát – az infrastruktúra viszont nem tud lépést tartani ezzel az irammal, a közlekedés emiatt nagyon nehézkes.
Persze, máshol is vannak dugók. Leszámítva Sanghajt. Ott is voltam, de dugóhoz nem volt szerencsém, mert Kína ötven évvel előbb van. Ha Sanghajt összehasonlítom Münchennel vagy Berlinnel, más világ: tiszta a levegő, csak elektromos autók vannak, lehet szuszogni, nem reked be az ember. Milánóban, ahogy kiszállok a repülőből, elkezdtek köhögni, szemét, szennyeződés. Nagyon szeretem Európát, de Kína nagyon elől jár…
Kolozsvár nagyon rendben van sok szempontból. Persze, megvannak a saját vezetési szokásaink. Én is, amikor hazajövök, kicsit agresszívebben tekerem a kormányt, néha megnyomom a gázt, néha ledudálnak, akkor visszaintek. Emberek vagyunk, nem? Nyugaton egy kicsit civilizáltabb, ami azért is van, mert ott betartatják a törvényeket. Itt például nincs állóradar sehol. Megyek Várad felé, és 90-nel ledudál a 40 tonnás teherautó a faluban. A közlekedési miniszternek szeretettel üzenem, hogy az az első, amit 200 méterenként a faluban el kell helyezni, az állóradar. Meggazdagszik belőle az ország is. Pénzkeresési lehetőség a falvaknak, esnek szét a házak, amikor a 40 tonnás 90-essel áthalad. Segítené az ország büdzséjét, vagy a helyit.
Svájcban például rengeteg büntetést fizettem. Ha ki van írva 80, és te nem tartod be, azonnal fizetsz 100–200 frankot. Ha az ember naponta kifizeti a nagy büntetést, biztos, hogy előbb-utóbb jó fiú lesz. Nem jobbak tehát nyugaton sem az emberek, de inkább tiszteletben tartják a törvényeket. Mert megéri nekik…
Borítókép: Tompa Réka
