Interjú Köpeczi Sándor operaénekessel
Jelentősebb szerepei közé tartozik Colline (Bohémélet) a New York-i Metropolitan Operában, a drezdai Semperoperben és a londoni Royal Opera House-ban; Sparafucile (Rigoletto) a Holland Nemzeti Operában, a Royal Opera House japán turnéján, valamint a Tiroler Festspiele Erl színpadán; Fafner (Siegfried) Atlantában; Ramfis (Aida) a londoni Királyi Operaházban és a Bajor Állami Operában; továbbá Alvise Badoèro (La Gioconda) a nápolyi Teatro di San Carlóban. A Berlini Komische Operben Sarastro (A varázsfuvola) szerepében mutatkozott be, a Salzburgi Húsvéti Fesztiválon pedig Reinmar von Zweterként (Tannhäuser) lépett fel. További fontos szerepei: Ferrando (A trubadúr) és Grenvil doktor (Traviata) a Tiroler Festspiele Erl keretében; a Barát (Don Carlos), Lodovico (Otello), Il Re (Aida), José Castro (A Nyugat lánya). Fellépett továbbá a kolozsvári állami filharmonikusokkal, a Magyar Állami Operaházban.
Gyermekkoráról kérdeztem. Édesanyját, Kirkósa Júliát évtizedekig csodálhattuk a kolozsvári színpadon, édesapja, Köpeczi Sándor a román opera magánénekese volt.
– Művészcsaládban nőtt fel, a színpad, mondhatni második otthona. Hogyan emlékszik édesanyja fellépéseire?
– Három- vagy négyéves lehettem, amikor először láttam édesanyámat a színpadon, de erre a pillanatra nem emlékszem annyira pontosan. Később persze örömmel és csodálattal hallgattam őt.
Első valós színpadi élményeim a statisztaszerepekhez kötődnek, gyerekként én is feltűntem a Parasztbecsületben, a Macbeth-ben, a Simone Boccanegrában. Ebben az életkorban ez a közeg különösen varázslatos és inspiráló hatással lehet az emberre. Érteni annyit értettem belőle, hogy ez nem a valódi világ, itt csak úgy teszünk, mintha… De nagyon érdekesnek tűnt. Kivételes „szabadságélményt” jelent, hogy egy időre valaki mássá válhatunk. Kisgyerekként még nem tudatosult bennem, hogy pontosan miről szólnak az operák, de ösztönösen éreztem azt a különleges drámai feszültséget, amit az énekhang, az előadásmód képes megteremteni.
– Tehát már gyermekkorban megfogalmazódott a gondolat, hogy a színpadon szeretné folytatni?
– Annyit mindenképpen eldöntöttem, hogy zenével fogok foglalkozni, de nem gondoltam feltétlenül az énekelésre.
Az magától értetődőnek tűnt, hogy a zeneiskolába kezdjem tanulmányaimat, hiszen az egész életünk a zenéről szólt.
Zongoristának készültem, László Györgyi tanárnőnél kezdtem első osztályban, negyediktől pedig Papp Tibor tanár úrhoz kerültem. Nagyon sokat tanultam mindkettőjüktől, főleg Tibi bácsitól. Zeneelmélet-tanárnőm, Benedek Rápolti Melinda 12 évig tanított. Vaskezű szolfézsórák voltak, és ennek jelenleg nagyon nagy hasznát veszem. Abban, hogy pályafutásomban ma itt tartok, középiskolai tanáraimnak is jelentős szerepe van. Hálás vagyok nekik azért, hogy már a kezdetektől magas elvárásokat támasztottak velünk szemben, és folyamatosan ösztönöztek, bátorítottak arra, hogy szakmailag a lehető legmagasabb szintre törekedjünk.
– Gyerekként nem lehetett könnyű ez a vállalkozás, nagyon sok gyakorlással járhat…
– Csíki Boldizsár egyetemi zongoratanárom egyetlen mondatából az egész zongorista életem kirajzolódik. Az államvizsga után még visszamentünk a zongoraterembe, odaültetett a zongorához, leült ő is, megkért, játsszak le egy frázist, majd még egyszer… aztán öt-hat másodperc drámai feszült várakozás. Volt egy Enescu-kép a falon, hosszan nézett rá, majd azt mondta: ,,te Sanyi, ha egy kicsit többet gyakorolnál, fantasztikus zongorista lennél!” De nem így alakult. Valahogy nem találtam meg magamban azt az ambíciót, azt a szorgalmas hozzáállást, ami a zongorista pályához szükséges. Ez az élet ugyanis semmi másról nem szól, mint a zongoráról. Napi nyolc óra gyakorlás négy fehér fal között, és semmi másra nincs idő.
Ha egy zongorista nagyon-nagyon készül egy előadásra, kizárja a külvilágot. Amikor a zongoravizsgáimra készültem, nem szívesen találkoztam senkivel. Egyszerűen úgy éreztem, hogy „egyedül akarok maradni” a zongorával. Megteremtődik egy szent, felemelő hangulat, amiből aztán nehéz kilépni a mindennapok légkörébe, inkább megmaradsz a saját elmédben, lelkivilágodban – a saját üvegburádban.
Ezzel szemben az énekművészet kifejezetten közösség-centrikus. Emberek dolgoznak együtt, a kollégák között kialakul egyféle családias hangulat. A színpadon kiderült, hogy nem is vagyok introvertált típust, szeretek kapcsolódni másokhoz, mind a művészetben, mind a mindennapi életben.
– Hogyan váltott végül ének szakra?
– A líceumban kezdődött. Meghallott énekelni Francisc Mureșan – Franco, úgy hívtuk őt –, és megkért, hogy vegyek én is részt a zenelíceum kórusában. Nagyon megtetszett mint hobbi, volt is eredménye, hiszen két zeneolimpián nyertünk. Azt hiszem, ott született meg bennem a kíváncsiság az énekművészet iránt. De nem mint magánénekes, csak érdekelt, mint egy másféle kifejező művészet. Ezt a hobbit az egyetemen is folytattam, a Capella Transilvanica kamarakórusban tevékenykedtem.
Idővel ez a hobbi komollyá vált. Valamikor 2009 tavaszán felhívott ugyanis a filharmónia kórusának karnagya, Cornel Groza, hogy van egy kis gondjuk, néhány tag visszalépett, nekik pedig meghívásuk van a szombathelyi fesztiválra Bartók Béla Cantata profanájával. Egyből elfogadtam az ajánlatot, néhány évig voltam a csapat tagja. Hatalmas élmény volt. Megihletett. Éreztem, hogy ezt tudnám más formában is folytatni. Néhány kollégám buzdítására eldöntöttem, hogy megpróbálom. Tizenegy évvel ezelőtt kezdtem el éneket tanulni Marius Vlad Budoiu osztályában. Nagyon sokat tanultam tőle is, hálás vagyok érte.
Innen indult tehát az én magánénekesi utam, ami nagyon gyorsan nagyon messzire jutott. Bárhogy is nézzük, 37 évesen már a legnagyobb színpadokon éneklek. Most már a hatodik évad, amikor külföldön lépek fel, hat év alatt a legnagyobb színpadokra kerülni, az már valami.
Ez persze nagy megtiszteltetés, ugyanakkor nagyon nagy felelősséggel is jár. Soha nem éreztem úgy ezeken a nagy színpadokon, hogy nekem ne lenne ott a helyem. Valószínűleg ezért is jósolnak nekem jó jövőt. Vannak már szerződéseim a 2029–30-as évadra is.
– Milyen érzés egyszerre világhírességekkel együtt dolgozni? Hogyan fogadták?
– Hihetetlen volt egyszerre csak Lisette Oropesával, Ludovic Tézier-vel, Jonas Kaufmannal énekelni, és még sorolhatnám. Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt tartok. Ezek az élmények annyi örömet, érzelmi töltetet adnak, hogy másnap háromszor akkora lelkesedéssel kezdek bele a következő projektbe vagy próbaidőszakba.
– „Elszáll” az ember ilyen szakmai elismerésektől, vagy inkább alázatra tanítják ezek a sikerek?
– Jó kérdés. Szerintem valahogy nem ezek az élethelyzetek formálják a jellemet. A karakter valószínűleg már gyermekkorban kialakul, azon múlik, hogyan reagál az ember sikerre, kudarcra. Hogy megelégszik-e az épp elért csúccsal, vagy további kihívásokat vállal. Ami engem illett, én úgy vélem, hogy ha egy pillanatra is megállsz a fejlődésben, ebben a szakmában már zuhansz is lefele.
– A nagy színpadok közül melyikhez kötik kivételes élmények?
– Természetesen Kolozsvárhoz, hiszen itt tanultam, itt nőttem fel, de Münchenről is elmondhatom, hogy a zenei otthonom. Ott voltam két évig a társulatban, valójában ott volt az első találkozásom egy nagy színpaddal, nagy operaházzal. Ahol egy évadban 227 előadás van, koncert, opera, balett, dalest, kamaraest, szimfonikus koncert… Hatalmas „gyár”, ahol az elvárások egyenesen arányosak a nevekkel, akik ott fellépnek. Ha nem vagy felkészülve erre a szintre, az ipar nagyon könnyen elköszön tőled. Könnyen vesz fel, de könnyen el is enged. Nekem szerencsém volt, hiszen nagyon jó korban, 33 évesen kerültem oda.
Az én nemzetközi karrierem 2020-ban indult, az 57. Francisco Viñas Nemzetközi Énekversenyen elnyert Verdi-díj után felfigyeltek rám, és megnyílt előttem a nemzetközi operaszínpad. Én voltam az egyedüli Verdi-díjas, és már ez nagy elismerésnek számított, a zsűriben a legnagyobb operaházaknak az intendánsai, castingdirektorai, művészeti igazgatói vettek részt.
Sokat készültem erre a pillanatra. Márpedig az embernek minden szempontból felkészültnek kell lennie – zeneileg, technikailag, hangilag és érzelmileg –, és némi tapasztalatra is szüksége van.
– Ösztönzik az ekkora kihívások? Van, aki „lefagyna”, nagyon sokan nehezen lesznek úrrá a lámpalázon.
– Engem ösztönöz. Ez persze temperamentumtól függ. És önbizalomtól. Én szerencsére olyan családi körben nőttem fel, ahol nagyon sok szeretetet, biztatást kaptam, különösebben nem küzdök önértékelési problémákkal, ami segít az ilyen kihívásokban.
– Életformája nagyobb fegyelmet kíván, mint egy átlagemberé?
– Mint a sportolóknál, nekünk is meg kell találni az egyensúlyt a magán és a szakmai életben egyaránt. Nagyon kell vigyázni a fizikai épségre mindenféle szempontból, de főleg a garat, gége, a lágy szájpadlás, az egész légzési apparátus minden elemének épségben kell lennie ahhoz, hogy megfelelő módon tudjál előadni.
– A Verdi-operák után most Bartók. Hamarosan Kékszakállút fog énekelni. Partnere pedig nem más, mint a világhírű szoprán, Anna Netrebko.
– Mivel a Kékszakállú magyarul csendül fel, én sokkal jobban „értem”, jobban tudom ezt a szerepet megközelíteni, mint más kollégám, aki nem ismeri ezt a nehezen megtanulható nyelvet. Azt hiszem, most az ideje ezt énekelnem, különösen, ha olyan jelentős személyiség társaságában tehetem, mint Anna Netrebko.
– Hogy sikerült ezt az együttműködést összehozni?
– Erről többször beszéltünk Annával. Mindig szerettünk együtt énekelni, és beszélgettünk arról, mit tudunk együtt előadni.
Először 2024-ben léptünk fel együtt. Nekem akkor volt a „tripla debütöm” – debüt Olaszországban, debüt a nápolyi operaházban, illetve Alvise Badoèro szerepében a La Giocondában. Az volt a pillanat, amikor beléptem a „nagyok ligájába”. Az előadásban olyan hírességek léptek fel, mint Anna Netrebko, Jonas Kaufmann, Ludovic Tézier.
Életre szóló élmény volt. Akkor értettem meg, hogy valószínűleg nekem ez lesz az életpályám. Már éreztem régóta, hogy ez a hivatásom, de valószínűleg akkor láttam messzebbre az „énekművészi ösvényen”.
– Nem lehet könnyű ez az életforma: ma itt vagyok, csomagolok, utazom, aztán próbák, előadás, másnap új helyszín… Hogyan lehet bírni? Ez is alkat kérdése?
– Azt hiszem, mindenki másképpen éli meg. Sok kollégának nehéz folyamatosan távol lenni a családtól, hetekig csak telefonon értekezni a gyerekekkel, házastárssal. Nekem nem volt ez soha gond. Úgy fogom fel, mint egy kalandot, nem mint erőfeszítést.
– Milyen hazajönni, itthon énekelni a nagy színpadok után?
– Nekem minden színpad ugyanolyan „nagy”. Persze, vannak fizikai különbségek, egyes színpadok duplán-triplán olyan szélesek, mélyek, mint Kolozsvár. Ilyen például a New York-i Metropolitan, vagy a párizsi opera, amely nagyon különleges. Amellett, amit a nézőtérről lát az ember, még legalább ötször akkora tér nyúlik minden irányba. Mivel repertoároperaház, amikor esténként sűrűn egymás után következnek a produkciók, egy rotatív rendszer segítségével váltogatják a díszleteket, különben elképzelhetetlen lenne időben felszerelni. Kolozsváron le kell bontani, aztán visszavinni a raktárba, másnapra újraépíteni. De hát ez csak technikai különbség…
– Milyen az együttműködés a karmesterekkel? Vannak kedvencei?
– Igen, többek közt Marco Armiliato olasz karmester. Szerintem az egyik legemberségesebb, szakmailag legfelkészültebb dirigens. Vannak olyan előadások, amikor nem is kell ránézni, úgy irányítja a zenei fonalat, a zenekart, hogy te mint egy kis hajócska haladsz, a hullám tetejére irányít…
Nagyon szerencsés vagyok, hiszen vele debütáltam Londonban, a Covent Gardenben. A sekrestyést énekeltem Puccini Tosca című operájában, amelynek
bemutatója 2022 februárjában volt. Címszerepben Angela Gheorghiu, Cavaradossit a szintén romániai Ștefan Pop énekelte.
2022. február 8-án volt a bemutató, fél nyolckor kezdtünk, én 7 óra 37-38-kor léptem színpadra. Erre mindig emlékezni fogok. A Royal Opera House volt az első nagy operaház, ahol színpadra kerültem.
– Beszéljünk a közönségről: érezhető a különbség, ahogyan az előadásokat fogadják?
– Mindenhol másképpen viszonyulnak. Olaszországban például egyértelműek a tapsok: ha nagyon szeretnek, akkor nagyon szeretnek, ilyenkor brávóznak, lelkesen ünnepelnek. Ha viszont nem zártak annyira a szívükbe, akkor rendszerint csend van, egyszer-egyszer pedig előfordul egy nagyon kifejező „búúú” is. Németországban nincs nemtetszés-nyilvánítás, viszont ha nem egyezik meg a rendező elképzelése a nézőközönség elvárásával, ízlésével, mindig fellázadnak a végén. Szóban persze, és a rendezői elképzelés, nem pedig a művészek ellen.
Londonban és Amerikában nagyon érdekes jelenség figyelhető meg: ha nagyon-nagyon érzelmes az előadott rész, akkor attól mindenki elolvad, arról mindenki áradozik. De hogyha negatív szereplőről van szó, akkor azt a végén ki fogják fütyölni. Lehetsz te fantasztikus Scarpia, akkor is nemtetszést váltasz ki. Ez egyértelműen a szerepnek szól, nem az előadásmódnak. Meglehetősen gyermeteg reakció.
– Olaszországról azt mondják, hogy az opera hazája. Ez érezhető?
– Érezhető, igen. Most léptem fel Nápolyban az Aida koncertelőadásán Anna Netrebko, Jonas Kaufmann, Riccardo Frizza és Luca Salsi társaságában. Az volt az érzése az embernek, hogy mindenki a nézőtéren dúdolja saját magában az operát. Az olaszoknak az opera valószínűleg olyan, mint a magyaroknak a népdal: mindenki tud néhányat. Anyanyelvük. Zenei anyanyelvük. Fantasztikus.
– Említette, hogy címszerepeket szeretne énekelni. Vannak szerepálmai, tervei?
– Kolozsváron most a nagy debütre készülünk. Legalábbis nekem annak számít. A Don Carlosban II. Fülöp szerepében fogok fellépni. Majd ugyanezt a szerepet Zürichben is előadom Lise Davidsennel jövő júniusban, aztán a következő évadban Amszterdamban.
Nagyon hálás vagyok ezért a lehetőségért, hiszen gyermekkori álmom volt, hogy II. Fülöp szerepét itthon, a Kolozsvári Magyar Operában, ezekkel a fantasztikus kollégákkal énekelhessem. Véleményem szerint a társulat olyan magas szakmai szintre jutott, hogy ezt az előadást szinte teljes egészében saját művészeivel tudja megvalósítani – mindössze ketten vagyunk meghívott vendégművészek.
Ebben a darabban mind az öt szerep főszerep, amelyek érett és tapasztalt énekművészeket kívánnak. Ezeket a szerepeket nem lehet friss diplomával igazán megszólaltatni. Szerintem mindannyiunk számára fontos szakmai mérföldkő ez az előadás.
– Kikkel dolgozik, kik segítik? Van korrepetitora, mestere?
– Mindig kikérem valakinek a véleményét. Többekkel dolgozom, attól függ, hol vagyok. Kolozsvárra szeretek visszajönni Iulia Suciuhoz, az ő osztályában voltam, ő korrepetált engem, és ha át kell vennem valamilyen darabot, akkor hozzá fordulok.
– Manapság nem elég csak állni és énekelni, színészi játékot is várnak az énekestől. Hogyan tud megfelelni ezeknek a követelményeknek?
– Az elején nem volt könnyű, elsősorban az énektechnikára összpontosítottam. Most viszont már nyugodtan állíthatom, hogy egyformán tudok figyelni a színpadi játékra és az énektechnikára.
– Szülei eljutottak külföldi előadásaira?
– Igen, nagyon-nagyon örültem, amikor édesanyám el tudott jönni például Párizsba.
A szüleim abban a korban éltek, amikor nem léteztek olyan lehetőségek, mint most. Ennek ellenére édesanyám énekelt Angliában, Olaszországban, édesapám is fellépett Olaszországban, Hollandiában, Németországban. Annak idején volt néhány turné a kolozsvári társulat számára, a szüleim pedig annyira kiválóak voltak, hogy más társulatok is felkérték őket egy-egy olaszországi turnéra.
Nagyon elégedettek, hogy a fiuk viszi tovább a zenei örökséget a családban. Ez mindig különleges érzelmi töltetet ad a családi hangulatnak.
– Ügynökségen keresztül jut el a nagy szerepekhez?
– Igen, az ügynökök részt vesznek a meghallgatásokon. Aztán – jó esetben – odamennek a művészhez, és valami ilyesmit mondanak: „nagyon érdekesnek tartom a művészi palettádat, nagy potenciállal rendelkezik a hanganyagod, és ha sokat dolgozunk együtt, elég sokra tudjuk vinni a jövőre nézve”.
Ez ennyi, ez még nem garancia arra, hogy szerződést fogsz hamarosan aláírni. Ez azt jelenti, hogy rajtad van a szemük. Az én esetemben is így volt, csak másfél év után írtam alá szerződést az ügynökömmel, akit Maria Mottnak hívnak, és a világon az egyik legjobb ügynök, jó előadásokra, jó operákhoz jut el. Mindig elmondja, hogy ebben a szakmában ezt csak együtt lehet jól csinálni: ha neked volt egy fantasztikus audíciód, akkor neki van, akit felfuttatni, de ha nem, akkor nem tud jó szerződést szerezni.
A Viñas-verseny előtt van selejtező kör, kilenc városban tartják. Engem Londonban hallgattak meg, majd mondták, hogy a nagyszínpadon is szeretnének hallani. A bizottság tagjai, vagy ötvenen, ott voltak az elsötétített nézőtéren. Aztán az audíció után felvillannak a fények, és kit látsz ott a nézőtér kellős közepén? Sir Antonio Pappanót, a nagy angol–olasz karmestert és zongoraművészt. Nagy meglepetés volt, amikor az audíció után odajött és azt mondta: „ez nem rossz hang, ebből lesz valami…”, majd ment a következő próbájára. Az ember ezután nem tud megszólalni vagy öt percig…
Különben az operavilágban nagyon gyakori, hogy megjelenik egy új tehetség, segítik őt a legmagasabb csúcsra jutni, megkapja a legáhítottabb főszerepeket. De ha mindez túlságosan hirtelen jön, akkor megvan a veszélye annak, hogy ugyanilyen hamar zuhan a semmibe. Mert a karrierben mindig fokozatosan kell építkezni. Ahogy édesanyám szokta mondani, kötni kell az egyik szemet a következőbe, és így, kis lépésekből valahogy felépül egy nagy ív.
Borítókép: Rohonyi D. Iván
