Az előző rész ITT olvasható.
HANTZ PÉTER
Mentalitás, ázsiai értékek
Amikor indokínai oktatási tevékenységemre készülődtem, utánanéztem az állítólagos „ázsiai értékeknek”: kollektivizmus, családközpontúság, tisztelet az idősek, a tanárok és a hatóság iránt; a kemény munka és az oktatás fontossága, harmóniára és konszenzusra törekvés, önfegyelem és mértékletesség. Érdeklődésemet az motiválta, hogy tapasztalatom szerint szokott valamennyi igazság lenni a „nemzetkarakterológiában”, sőt ezt az üzletembereknek tanítják is.
Dióhéjban azt tapasztaltam, hogy a diákok csapatmunkája általában hatékonyabb, mint Európában. Kambodzsában a diákok szorgalma is nagyobb, de ez a szorgalom sokszor értelmetlen tanulást vagy minimális hatékonyságú munkát takar. A kambodzsai átlagember valóban türelmesebb, kedvesebb és békésebb, mint egy európai (kicsit árnyalja a képet a hatóságok viselkedése és a sok munkaügyi probléma). A többi „érték” viszont csak kitaláció, sőt ellenérték, mint például a fentről jövő rosszal szembeni magas tűréshatár. Van viszont olyan erény, amely nem szerepel a listában: ez a vietnámi hölgyek gondoskodó mivolta. Ezt vadidegenek részéről is megtapasztaltam, ha nehezebb helyzetben voltam.
Azt a fajta dzsentri arroganciát, üres nagyszájúságot, fontoskodást és káromkodást, amely a magyar nyelvterületen elég széles körben jellemző (és ha Magyarország fele utazunk vonattal, Bécsben rögtön észrevesszük), csak extrém ritka helyzetekben láttam. Indokínában egyetlenegyszer hallottam ordítozást, amikor két vietnámi utcai árus hölgy veszekedett. Az egyik hölgy valamilyen okból kifolyólag a jellegzetes kúpos kalapját többször is a földhöz vágta.
A sok munka és szorgalom önmagában még nem hoz jólétet. A középiskolás diákok és az egyetemi hallgatók lényegében állandóan tanulnak, ha épp nem a megélhetésükért dolgoznak. Iskolából kimaradó 12 év körüli kislányokat is láttam kókuszdiót árulni. Mondhatni nincs gyermekkoruk, de az áldozatuk eredménye a rossz oktatási rendszer miatt nagyon kevés.
A legendás tisztelet csak látszat, vagy legjobb esetben csak maszk csupán. Volt, hogy előadásaimon a diákok mobiloztak – Vietnámban többen, Kambodzsában jóval kevesebben –, amely nyilván a tanárral szembeni tiszteletlenség csúcsa. Többen úgy bele voltak mélyedve a Zaloo- (egyfajta vietnámi WhatsApp), illetve Telegram- (Kambodzsában széles körben használatos, WhatsApp-szerű alkalmazás) üzenetek olvasásába, hogy észre sem vették: megszakítottam az előadást, és hozzájuk beszéltem, hogy azonnal fejezzék be, vagy fáradjanak ki a teremből.
A legendás harmónia mögött sokszor nemtörődömség, tehetetlenség és a problémák megvitatásra vagy megoldására való képtelenség húzódik meg. Egy udvarias levél sokszor semmit nem jelent. Az átlátszó hazugságok mögé bújás sem ritka – fő a látszat és az „arc megőrzése”.
Ha valakivel egy projektet tervezünk, sok esetben nem tudhatjuk, hogy megteszi-e azt, amire kérjük. Amennyire problémás, munkás vagy „macerás” a dolog, általában nem teszi meg, de erről nem is szól semmit, vagy abszurd álkifogásokat keres. Vagy egyszerűen „ghostingol”, és nem kommunikál többet.
A pénz iránti vágyakozás bizarr formákat ölthet, néha virágcsokor formát árulnak.
Az önfegyelemmel kapcsolatban is kérdőjelek merültek fel bennem. Az indokínai diákok kevésbé tűrik a fizikai stresszt (éhség, szomjúság, hideg, meleg), mint a nemdohányzó európai diákok (Indokínában ritka a dohányzás, cigarettázó diákot nem láttam; egy dohányos önfegyelme itt is, ott is radikálisan leromlik). Nem egyszer kértek, hogy tartsunk szünetet (pl. szomjasak vagyunk, óh, Dr. Hantz). Mérhetetlenül csodálkoztak, amikor azt mondtam: addig nem megyek enni, amíg a laborban be nem fejezek egy munkafázist.
A családi összetartás és családi kötelékek valóban nagyon erősek, sokkal erősebbek, mint Európában. Sokszor az idősebb, egyetemen tanuló gyermek fizeti a következő testvére taníttatásának költségeit, még olyan áron is, hogy elutasít külföldi ösztöndíjakat. Az expedíciómon segítő egyetemista lány a külföldi ösztöndíjakról szőtt álmait feladva rendőrnek megy a család nyomására, mert az a biztos állás.
Számos esetben azt tapasztaltam, hogy az indokínai társadalom rendkívül toleráns a rossz gyakorlatokkal szemben, amely szerintem a társadalom legnagyobb rákfenéje. E mögött tanult tehetetlenség, rossz hagyomány, rossz értelemben vett tekintélytisztelet vagy félelem húzódhat meg. Ezért tűr el egy társadalom kisebb vagy nagyobb zsarnokokat.
Az egyik egyetem mellett gyönyörű uszoda volt. Kérdem az egyetemi vezetést, hol kell jegyet venni a reggeli úszásra? Mondták, nem lehet úszni. Reggel odamentem, a kapus zsebre vágott pár dollárt, és a kedvemre úszhattam. Sőt másnap az úszni nem tudó diákjaimat is a medencében tanítgattam. Sajnos, a rendszeres sportolás nem jellemző az indokínai diákokra. Egyébként a kelet-európaiakra sem.
Csalások, korrupció
A hazudozás és a csalás egyik ijesztő példáját német kollegám mesélte, aki egy ösztöndíjprojektet támogat. Elkövették azt a hibát, hogy a válogatást egy helyi, vietnámi csapatra bízták. Németül jól megtanult, fizikában jártas jelölteket kerestek. A nyertesek nyelvvizsga-igazolásai és vizsgapapírjai mind rendben voltak. Németországban derült ki, hogy egy szót sem tudnak németül, és a természettudományokban is teljesen járatlanok voltak. A cirkusz felszínre hozta, hogy horribilis korrupciós pénzt fizettek a helyi válogatóknak azért, hogy a programba bekerülhessenek.
Most frissen is beszéltem olyan, Magyarországon tanuló vietnámi diákkal, aki nem kevés pénzt fizetett azért, hogy ő kaphassa meg az ösztöndíjat – állítólag a megítélés csöppet sem tisztességes, más indokínai országokban sem. Egy másik példát az ELTE által rendezett, híres Ortvay Rudolf Nemzetközi Fizikaverseny szervezőitől hallottam, amely szerint a tucatnyi vietnámi résztvevő mindegyike mesterséges intelligencia (AI) által, csalással összefércelt, azonosan rossz megoldásokkal próbált benevezni.
A kedvencem viszont a híres patkányfarkos csalás. A 20. század elején a francia hatóságok Hanoiban fejpénzt, pontosabban farokpénzt tűztek ki a patkányokra, hogy megfékezzék a járványok terjedését.
Minden beszolgáltatott patkányfarokért jutalmat fizettek. A helyiek hamar rájöttek, hogy csak a farkakat kell bemutatniuk, az egész állatot nem. Ennek következtében sokan csak levágták a patkányok farkát, majd szabadon engedték őket. Egyesek patkánytenyésztésbe kezdtek, kifejezetten a jutalom miatt. Az eredmény pontosan az ellenkezője lett a vártnak: a patkánypopuláció növekedni kezdett. Ez az eset azóta is a rosszul megtervezett ösztönzők iskolapéldájaként („perverz ösztönzés”) szolgál a közgazdaságtanban.
De csalás és korrupció ügyében sem kell messzire mennünk. Hogy saját területemről mondjak példát, kevés olyan, magyar vagy román innovációs pályázaton nyert projektet láttam, amely mögött ne csalás húzódott volna meg.
Kambodzsában is megtapasztaltam az ilyen-olyan vezetők furcsaságait. Az egyetemek, ahol dolgoztam, egyáltalán nem voltak rosszul szituáltak. A kambodzsai (vagy vietnámi) egyetemi oktatók fizetése nagyságrendileg megegyezik a magyar egyetemi oktatói fizetésekkel – ez inkább a magyar kormányzatot minősíti, hiszen Indokína sokkal szegényebb, mint Magyarország, és a megélhetési költségek is sokkal alacsonyabbak. Munkámért csak szállást és menzajegyet kértem, utóbbit inkább csak praktikus okokból. Mégis, az egyik kambodzsai egyetemen, ahol lényegében ingyen dolgoztam, sokat és a diákok/kollégák megelégedésére, előzetes egyezségünk ellenére „a rektori hivatal nem hagyta jóvá a menzajegyem” (igaz, az egyetemi menza is inkább csak dísz volt). Az ebédjeimet végül a tanszékem intézte el. Hasonló kicsinyességről számolt be egy német nyelvtanár, akinek óradíját menet közben próbálta megvágni egy Phnom Penh-i nyelviskola. Vietnámban ez nem volt probléma, az egyezségünket korrektül betartották.
Nagyon vigyázni kell azzal, hogy a szóbeli tervezgetésből Indokínában mit hiszünk el, és mit nem. Európában is gyakori, hogy felnőtt emberek egy sor lelkes állítást tesznek, s ha ezekre alapozva belekezdünk egy projektbe, pórul járunk (kivéve Svájc, ott az adott szó erejét is törvény védi), vagy abszurd érvelések miatt szállnak ki valamiből. Ezek a mintázatok fokozottan jelen vannak Indokínában.
Egy kezdetben lelkes, és pályázást javasló indokínai egyetem azért nem volt hajlandó önrész nélküli kutatási pályázatban részt venni, mert „nincs pénze”, egy másik pedig, amely a Viemán-féle oktatási módszer alkalmazását tervezte, még abszurdabb gyanakvással élt (hogy a Nobel-díjas tudós pénzt kér tőlük), aztán egy kifogás miatt kihátrált az egészből. Gyakorlatilag csuklóból, a Kahnemann-féle „1-es rendszerük” alapján nyomták oda az anyagi előítéleteken alapuló elutasításukat. De ilyen szélsőségesen pénzcentrikus hozzáállást Erdélyben is látunk, különösen, ahol természeti értékeink kiszipolyozásáról van szó: Félixfürdő, Szováta, Gyilkos-tó...
Ha előzetes kapcsolat nélkül együttműködést ajánlunk, Kambodzsában kb. kilencven százalék, Vietnámban közel száz százalék a valószínűsége annak, hogy a levelünkre nem kapunk választ, vagy ha kapunk is, felsőbb szinten negligálnak. Indokínában igen fontosak a személyes kapcsolatok és referenciák. És általában minden sokkal lassabb. Nem annyira, mint egyes magyar kisvárosokban, de majdnem.
Az utcai és piaci vásárlással Vietnámban nagyon vigyázni kell, ha valaminek nincs feltüntetve az ára. Mikor látták, hogy európai vagyok, az esetek több mint felében megpróbáltak nagyon durván becsapni. Egyszer egy piacon banánt akartam venni, és azt mondta az árus, hogy ötvenezer. Kérdeztem: hülyének nézel? Na jó, sóhajtott, akkor húszezer. Olyan is volt, hogy egy vietnámi egyetemi (!) étkezdében minimális mennyiségű húst tettek a rizsemre, s amikor reklamáltam, a normális adagért cserébe lett volna képük még egyszer elkérni az étel árát. Ez Kambodzsára kevésbé jellemző. Ott viszont a szállodában azért akartak egy dollárt kunyerálni tőlem, mert szerintük az ötvendollárosom nem elég új. Egy-két esetben a visszajárót is kérnem kellett, de az utcai árusok általában betartották azt, amiben megegyeztünk.
A légkondicionált vietnámi áruházakba a helyi emberek nem vihetnek be táskát. Nekem, a „nagy fehér embernek” ezt megengedték. Ezzel ellentétben én azt tapasztaltam, hogy a piti bűnözés Indokínában kevésbé jellemző, mint nálunk.
Marginalizált csoportok sincsenek, koldusokat, hajléktalanokat sem láttam – külföldi barátaim sokszor a rengeteg hajléktalant említik első helyen, amikor budapesti, szokatlanabb élményeikről faggatom őket. Nem kellett attól félnem, ha pár percig nem figyeltem a biciklimre, akkor lába kel, mint mondjuk Kolozsváron vagy Budapesten.
Közlekedés
Indokínában a legalapvetőbb közlekedési eszköz a motorbicikli. Ott nincs tél (az Egyenlítőtől csak néhány foknyira vagyunk), a robogók egész évben használhatóak. A motorbiciklikhez valószínűleg nem kérnek jogosítványt, hiszen nyolc–tíz éves gyermekeket és nyolcvan feletti nénikéket is láttam robogót vezetni.
Az ország nem a biztonságos közlekedésről híres. Odaérkezésemkor az egyetem autójából egyszer csak balesetezett motorbicikliket, és két, az úton fekvő embert láttam. Szóltam a kísérőimnek, hogy álljunk meg, hadd részesítsem őket elsősegélyben, mert szemlátomást mindenki csak a száját tátja. Nem engedték, ugyanis az az elterjedt nézet, hogy teljesen mindegy, mi történik utána a sérülttel, engem vonhatnak felelősségre. Az utakon sok a „rendőrségi graffiti”, amelyeket egy-egy baleset rekonstruálása közben festettek az aszfaltra.
A szabályok nagyjából kimerülnek abban, hogy a nagyobb járművek az út jobb oldalán közlekednek, és a pirosnál megállnak. A gyalogátkelők csak dísznek vannak, mert senki a gyalogosoknak előnyt nem ad: engem többször kis híján elütöttek a zebrákon, amikor naivan át akartam kelni rajtuk. Igen gyakori a dudálás. A gyalogosok, de még a kutyák is úgy néztek rám, mint egy hülyére, amikor a motorbiciklimmel megálltam, hogy a zebrán előnyt adjak nekik.
A motorbicikliken gyakran egy egész család, akár négy-öt ember plusz egy kutya is utazik, köztük kicsi gyermekek, sisak nélkül. A kutyáknak bérelt helye van a robogók kormánya mögött. Egy Európában teljesen ismeretlen műfajjal, a motorbicikli-taxival is megismerkedhettem. Appról lehet rendelni, a sofőr ad sisakot, és már mehetünk is.
Noha még soha nem vezettem motorbiciklit, többször is bérelnem kellett egyet. Csak úgy lazán ideadták, a jogosítványom, sőt az útlevelem ellenőrzése nélkül. Első alkalommal össze is hoztam néhány balesethez közeli állapotot, s este a kezemet is meg kellett röntgenezni, de szerencsére nem tört el.
A tömegközlekedés a kambodzsai városokban, és a kisebb vietnámi városokban is igen fejletlen. Kambodzsában az egyik közlekedési alapszolgáltatás az Indiában is gyakori tuktuk-taxi, amely nagyobb, fedett és motoros triciklihez hasonlatos. Ilyet Vietnámban nem láttam. Motorbicikli-taxi viszont mindkét országban van.
Az aszfaltozott utak minősége általában jó. A Mekong-deltában inkább azért nem lehet gyorsan közlekedni, mert még a nagyobb utak is szinte minden települést érintenek. Vietnámban a vonatok szörnyűek, „generikus” vonatjegy, amivel bármely szerelvényre felszállhatunk, nincsen. A hivatalos hazudozást is bőven megtapasztalhattam, amikor egy vidéki vietnámi állomáson vonatjegyet vásároltam a legendás vietnámi Reunification Expressre, amely koszos, büdös, zajos, lepusztult szerelvény. Kambodzsa csak egy vasútvonallal rendelkezik, amit nem volt alkalmam kipróbálni.
Amit nagyon irigyelek a vietnámiaktól és a kambodzsaiaktól, az az alvóbusz. Ilyet Európában még nem láttam. Ezekben le kell vennünk a cipőnket, amelyet egy zacskóban vihetünk magunkkal. Kényelmesen elhelyezkedhetünk egy állítható ágyban, még takarót is adnak, és alhatunk a hosszabb utakon.
FOLYTATJUK
