„Minden történet a maga módján jó, csak meg kell keresni benne, hogy miért” – hangzott el A mi iskolánk című prózakötet bemutatóján, mintegy vezérfonalként. E gondolat mentén bontakozott ki a beszélgetés is, amelyben László Noémi nemcsak gyermekkora iskolás éveit idézte fel, hanem egy egész nemzedék emlékeit hívta életre. A kötet a nyolcvanas évek világát nem a diktatúra súlyán keresztül mutatja meg, hanem a gyermeki nézőpont játékosságával, kíváncsiságával és humorával, így a korszak egyszerre válik hitelessé és közelivé a mai olvasók számára. „Úgy gondolom, hogy ezek mindannyiunk történetei, csak én voltam az a szerencsés lókötő, aki megírta őket. Ezek a 80-as években felnőtt generáció történetei” – fogalmazott a szerző.
Mint elmondta, a történetek megszületését a mai gyerekek iskolához való viszonya indította el. Egyre gyakrabban találkozott azzal, hogy az iskola sokak számára inkább teher, mint élmény. Saját emlékei azonban egészen másról szóltak. Bár neki sem volt mindig könnyű iskolába járni, gyerekként mégis kiváltságnak élte meg a tanulás lehetőségét. A könyv megírása közben pedig egyre inkább az vezérelte, hogy megmutassa, mi minden volt szerethető és értékes az akkori iskolás mindennapokban.
„Mikor olvastam a könyvet a hatéves lányom szólt, hogy fordítva tartom a kötetet” – jegyezte meg a moderátor, mire Hatházi Rebeka nevetve mesélt a borító fogadtatásáról. A mi iskolánk borítója első pillantásra kizökkentheti a szemlélőt, a fejjel lefelé lógó kislány nem véletlenül kelt zavart. Mint mesélte az illusztrátor a kiadótól Kürti Andrea kétségbeesetten kereste meg, amikor meglátta a könyvet, hiszen azt hitte, hogy rosszul nyomtatták a borítót. „Mert hogy valami nem stimmel. És hát ez volt a lényeg, hogy ne stimmeljen. Szeretek ezzel játszadozni, hogy még egyszer meg kelljen nézni, hogy mit is látunk rajta” – mesélte kacagva Hatházi Rebeka.
A szerzőt és az illusztrátort a kiadó hozta össze, bár kezdetben még a kötet létrejötte sem volt tervben. Mint említette László Noémi egy fiatal illusztrátor kereste meg, hogy megrajzolná első könyvét, így a szerző felajánlotta történetfüzérét. Ám a kiadó úgy gondolta, hogy a fiatal illusztrátor még próbálgassa a határait, így Hatházi Rebekát kérték fel az illusztrálására.
A két alkotó különféleképpen készült a kötet létrehozására: míg László Noéminek emlékeit kellett papírra vetnie, addig Hatházi Rebeka családi kincseket mentett meg és élesztett újra a könyv lapjain.
„Felnőttként egyre kevésbé emlékszünk arra, ami tegnap, a múlt héten vagy tavalyelőtt történt, de a nagyon régi emlékek egyre élesebben élnek az ember emlékezetében” – mondta a szerző. László Noémi gyerekként nem vezetett naplót, legfeljebb verseket írt, de úgy érzi, mindig is különös érzéke volt a megfigyeléshez. Nemcsak az emberek arcát, hanem a legapróbb részleteket is észrevette: a kopott cipőorrokat, a focitól kiszakadt nadrágtérdeket, a leszakadt iskolatáskafüleket, a tanárok köpenyét, frizuráját vagy azt, hogyan tartották kezükben a naplót, amikor felléptek a dobogóra. „Szürkének tűnő gyermekként ültem a padban, de közben titkosszolgálati ügynökként figyeltem. Nem volt tudatos, ilyen a természetem. Úgyhogy nem kellett felkészülni a kötetre, bennem volt, és ki is jött belőlem” – fogalmazott.
Hatházi Rebeka számára a kézirat illusztrálása egyfajta értékmentéssé vált. Régi újságokat, füzeteket, családi fényképeket és apró emlékeket emelt be kollázsaiba, amelyek játékos formában idézik fel a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek hangulatát. „Nálunk otthon a családban van egy ilyen szokás, hogy semmit nem dobnak ki a szüleim, de eljött a pillanat, hogy megszabaduljunk tőlük. Így találtam sok inspiráló dolgot. Újságok, füzetek, régi dolgok kerültek elő a fészerből és ezeket félretettem, mert nagyon szeretem a hangulatukat. Így egyértelmű volt, hogy belőlük alkotok valamit, mert az időszak nosztalgikus hangulatát hozták” – mesélte. Mivel az illusztrátor két évvel a rendszerváltás után született, személyes emlékei nincsenek arról a korszakról, amelyet a könyv megidéz. Éppen ezért fontosnak tartotta, hogy a múlt vizuális elemei mellé mai motívumok is kerüljenek. „Mégiscsak a mai gyerekeknek szól, így került bele a gumimaci is az illusztrációkba” – mondta.
A beszélgetés végén szó esett arról is, hogy a kötet nemcsak a mai gyerekeknek, hanem azoknak is sokat adhat, akik a nyolcvanas években nőttek fel. A történeteket átszövik azok a mondatok, amelyre egykor minden gyerek csak fejbólintással válaszolt: Kinek pakolom a szendvicseket? Éhen akarsz halni, fiam? Jó, hogy a fejed nem hagyod itthon! „Olyanok ezek a szószerkezetek, mint a kerekerdő fái, velük együtt mentünk mindenhová, közben nyakunkban a kulcs lógott” – idézte fel mosolyogva László Noémi, felvillantva egy olyan gyerekkor emlékét, amelynek mondatai ma is ugyanúgy visszhangzanak az emlékezetben.
